Faludi Julianna prózája

Faludi Julianna prózája

Hervinsyah Kusumanagara felvétele

 

Praliné

(1.rész)

„Ha mindig elmenekülünk az érzésektől, hogyan is érthetnénk meg saját magunkat? A mindfulness azt jelenti, hogy elménk önmaguk természetességében dolgozza fel az érzéseinket” – nézett rá szemrehányóan a telefonja, így Hedvig hozzáfogott, hogy természetes tudatában legyen elméjének. Hátradőlt az irodai kanapén, felvázolta magának teste térképét, és lépésről lépésre végighaladt rajta. A nyaka merev volt, az egyik válla magasabban állt, mint a másik, ezt szépen kiegyenlítette. Mély levegőt vett, éppen a köldökénél tartott, amikor egy csattanást hallott.

– Kuhva élet! – Charles imádta a magyar káromkodásokat, tulajdonképpen ez volt az első dolog, amit megtanult magyarul. Hedvig meg azt imádta, ahogyan Charles finoman pörgeti a hangokat. A nő felpattant, megigazította a szoknyáját, majd feltépte az ajtót és belépett a gőzbe. A konyhapadló márványán paprikaszínű pontydarabok hevertek. Charles sápadt arcát a felmosóvödröt cipelő kisegítő, Dini mögé rejtette. Ki nem állhatta Hedvig átható tekintetét, dilettánsnak érezte magát tőle, aki kisfiúsan sodródik az eseményekkel. Dini hamar összekapkodta a haldarabokat, majd a ronggyal cupákolva takarította fel a kifolyt levet. Charles gyorsan magához tért, és előkapkodta az új adag hozzávalóit:

– Mondd meg nekik, hogy sok á hendélés, ezéht váhjanak a halleveshe – fordult a pincérlányhoz, aki éppen akkor szaladt be a konyhára, hogy kivigye az elkészült ételeket. Charles maga fogott hozzá az aprításhoz:

– Jáni, gyehe! Hágymá! – szólt, de Jáni éppen a szuflét szedte ki a sütőből, két tűzforró tállal egyensúlyozva a pult felett, közben ügyelve arra, hogy a sapkája bele ne essen valamelyikbe. Hedvig lecsapta róla a fityulát, majd egy finom rúgással kinyitotta a tárolószekrény fiókját, és előkapta a zöldségeket. A szuflék már a tálcán pöffeszkedve siettek a vendégtérbe. Jáni hozzáfogott az aprításhoz, Charles a lábast készítette elő. Hedvig ösztönösen hátranézett. Dini tekintete perzselte a hátát. Közben a telefon pittyegett a pulton. Hedvig nem tűrt meg a pulton semmit, a telefonokat szigorúan kint kellett hagyni vagy zsebben tartani. Charles igazán elrejthetné a képernyőjéről az üzeneteket, Hedvig önkéntelenül pásztázta az „Édesem, hívj majd fel, ugye, minden rendben van veled”-et, ami  alatt az „anya” szó díszelgett.

Hedvig szerette volna opálossá varázsolni az üveget, amelyen keresztül világosan átlátta Charles anyjának a mesterkedéseit. Olyan volt, mint a hívatlan vendég, aki túl sokáig marad, és hetekig nyújtózkodik a megágyazott kanapén. Charles szinte mindennap hosszan beszélt az anyjával, titokban, leginkább hazafelé vagy teniszezésre menet; ezt szándékosan csak félig leplezve Hedvig előtt, éppen annyira, hogy ne kelljen említést tenniük róla. Máskor, egy-egy sértődés után, vagy ha az anyjának új szeretője lett, hetekig nem váltottak egyetlen szót sem. Ilyenkor Charles felszabadulttá vált, gyakran szeretkezett Hedviggel, naphosszat nevetgéltek, az étteremben izzott körülöttük a levegő, az alkalmazottak is összenéztek mögöttük. Charles olyankor egészen megfeledkezett az anyjáról, örült, hogy örül, vagy egyszerűen nem törődött a sértődésével. Aztán egy hívás, egy biggyesztett ajakkal megírt üzenet elkezdte úgy marni belül, mint a sav. Szűkölt, nyúlt, kapaszkodott Hedvig után, törődésért könyörgött. De Hedvig ismerte már – ha viszonozta a közeledését, Charles azonnal durcássá vált, az anyja büntetését rótta rá. Engesztelni kellett, hogy feloldódjon. Aztán az anyjával beálltak a megszokott kontroll-üzenetekre, és Charles megint pont úgy működött, mint korábban, kissé túlpörögve, de megbízhatóan. Majd a ciklus végére értek, és kezdődött minden elölről.

Charles meglátta a villódzó üzenetet. Nem, ne akarj megállítani – üvöltött minden mozdulatából, miközben a kést pörgette. Felkapta a pultról a telefont, majd két mondat után lerakta, mert a zöldfülű Dini a lollo rosso helyett képes volt rukkolát dobni a gőzölgő spárga mellé.

– Mais qu’est-ce que tu fais là, Dini?! Non-non-non, arrête! Stop! – odarohant, és a két markát tartotta a szóródó rukkola alá.

– Ez rukkola! Hozz lollo rosso! – Dini hátraugrott, a zöld szárak kétoldalt lógtak le Charles kezéről. Dini arca megfeszült az igyekezettől.

– Lollo rosso: bordeau! – intett fejével a színes levelekkel teli doboz felé Charles, Dini pedig végre kapcsolt, és óvatosan a spárga mellé biggyesztett egy félmaréknyi levelet. Charles közben megvált a rukkolától, és Jáni kezébe nyomta a balzsamecetet, átadva ezzel neki Dinit a tállal együtt.

– I am grounded. I know I am grounded. Két lábbal a földön járok ­­– mormolta magának Hedvig, és kihátrált a salátaviharos, gőzös konyhából. Suhogott a ceruzaszoknyája, ahogy kopogó léptekkel a terembe sietett, hogy felkonferálja a zenészeket. Miután felcsendült a jazzbe oltott swing, Hedvig már a pult mögött forgott tánclépésekkel a csordultig töltött borok, pezsgők között, megsürgette a kanapékat, siettette a fiúkat, lányokat. A teremben néhány asztalnál vacsoravendégek ültek, a többinél már gyülekeztek a koncertre érkezők. Hedvig gyakorlottan szúrta ki az ismerős arcokat. Később odamegy hozzájuk, most még figyelni kell, nagy lesz a roham.

Hedvig két éve futtatja a helyet, a vagyonfelosztást követően vágott bele. Befektetőt a volt férje ismerősei között talált. Károlyt, a csendestársat nem érdekelte különösebben az üzlet, ez csak egy volt a portfóliójában, és megbízott a nő londoni éttermi múltjában. Hedvignek ugyan még nem volt saját étterme korábban, de üzletvezetőként és pincérként is több előkelő helyen dolgozott már. Félévente beszámolt Károlynak: megmutatta a könyvelést, a raktárt, meghívta Károlyt egy könnyű vacsorára, közben a beszállítókról mesélt. Charles egyenesen Lyon-ból érkezett, előtte évekig dolgozott Strasbourgban, ahova a forrongó Párizsból menekült. Hedvig egy barátja lakáséttermében találkozott vele először, és rögtön tudta, hogy vele szeretne dolgozni. Charles egy időben még vissza-visszajárt Lyonba, a kinti szerződése miatt heteket kellett külföldön töltenie.

Hedvig körülnézett a pultosok válla felett. Egy nő állt a pultnál, fényes gesztenyeszín haja a háta közepéig takarta el bézsszínű kardigánját, barna pamutnadrágja éppen a bokájáig ért. Biztos volt benne, hogy már látta ezt a hajat, ezt a keskeny vállat. Ahogyan még egyszer szemügyre vette a sziluettet, bevillant: hiszen ez a Viki. A gimnáziumban két paddal előtte ült, kibontott haja beborította az iskolai szék támláját. Nagy Viktória, a hajrázós eminens, aki titkon klubokba járt, gondolta. Egy rövid ideig barátságféleség fűzte össze őket annak idején. Viktória nem ismerte meg rögtön Hedviget: a pultnál ácsorogva lustán rendelt egy pohár fehérbort. Mosolytalanul bámulta a falon sorakozó italokat. Két portói között meglátta saját sápadt arcát a tükörben. Elkapta a tekintetét, akkor akadt össze Hedvigével.

– Hedvig?!

– Szia, Viki, de rég láttalak.

– Tényleg te vagy az?!

Hedvig válaszul két puszit nyomott Viktória sápadt és a csodálkozástól megnyúlt arcára, majd rámosolygott:

– Örülök, hogy látlak.

– Azóta nem is, hogy… Hány éve is? – Viktória ugyanazzal a naiv tekintettel bámult Hedvigre, mint a gimiben.

– Húsz. Vagy tizenöt. Nincs jelentősége.

– El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy találkoztunk.

– Én is örülök.

– De nem akarlak zavarni. Gondoltam rád mostanában. Nem fogod elhinni, de még álmodtam is veled.

– Visszajövök – mondta Hedvig kissé szárazon, de még mindig barátságosan, megérintette Viktória vállát, és visszahúzódott a pult mögötti kiskonyha felé. Kimérte az olajbogyót, ellenőrizte a mosogatógépet, elővette a következő karton bort. Közben a háttérből figyelte a személyzetet. Nem elég gyorsak, nem elég pontosak, a másfél decit Lajos még mindig rosszul méri. Gyorsan a kezébe nyomta a kimérőt, és átvette Lindától a túlcsordult pezsgősüveget. Az összerázott koktélok és a habzóborok kelyhei felett figyelte a vendégteret: kettesben vacsorázó párok, üzletfelek és baráti társaságok. Ők mindig korábban, vacsoraidőben uralják a teret, tulajdonképpen nehezen beazonosítható emberek voltak: lehettek ügyvédek, banki ügyintézők, belsőépítészek vagy sales-esek, a megjelenésük szinte ugyanolyannak tűnt. Hamarosan az étterem bárrá alakul, megjelennek a grafikusok, fotóriporterek, festők, zenészek, szabadúszó tanárok, műkritikusok. Mindenki összevegyül, a másnap korán kelő irodisták hazamennek, és ebben a kavalkádban Hedvig a laza kapcsolódású társaságokat szerette, azokat, akik felől élénk beszélgetések és nevetések hallatszottak, mert szinte mindig akadt egy-egy ismerős. Ilyenkor odaköszönt, és ha az ideje engedte, később ő is csatlakozott hozzájuk. Hirtelen irigyelni kezdte azokat, akik tíz-húsz év után kerültek össze, mint például ott az a társaság a hatos asztalnál. A férfiak egymást túlharsogva nevetgéltek, mintha még mindig másodikos kamaszok lennének, a nők miniszoknyákban izegtek-mozogtak. Taszította a gondolat, hogy valaha is véletlenszerűen összeválogatott társaságban kellett lennie nap mint nap, mint például a középiskolai osztályában annak idején. Egytől egyig idióták voltak, gondolta, ő ott mindig is kívülállónak érezte magát. Egyetemistaként jött rá először, hogy nem volt az annyira random társaság; az egyes kerületek bizonyos szegleteiben működő iskolák diákjainak profiljai hasonlóságot mutatnak. Mindez erős összefüggésben állt a szülők helyzetével és helyezkedési stratégiájával. Mégsem találkozott a volt osztálytársaival a gimnáziumi évek óta, hiába éltek nagyjából mindannyian Budapesten. Ez persze betudható a külföldön töltött éveinek is. Hogy Viktória idevetődött, az viszont a puszta véletlennek köszönhető. Vajon vár valakit? Kit?

Hedvig a konyhába sietett, hogy ellenőrizze a rendeléseket. Mannát nem látta már vagy egy órája, mégis hova tűnhetett, miért nem szólt?! Jáni éppen a fish and chips-et sütötte. A mosatlan edény halomban állt, Dini, a kisegítő, nem volt sehol. Charles lélegzet-visszafojtva rendezgette a karamelizált narancsot. Hedvig előkapta a telefonját, hogy vágóképeket készítsen. Charles szerint a konyhatitkokat bemutató képek növelik a vendégek bizalmát. Mindezt egy közepes lélegzetű kampányhoz készülő videósorozathoz szánták. A felvétel jó lett, Charles arccal a kamera felé fordulva szenvedélyesen mesél a karamell rejtelmeiről, Jáni a tartóba szórja a sültkrumplit, mellé az aranyszínű paníros haldarabokat, a pincér magasra emelt tálcán viszi ki a gőzölgő túrógombócot. A háttérben látszik a vadonatúj high-tech berendezés, és ráközelítve a fénylő acélpult is.

Hedvig csókot hintett Charles-nak, majd elindult a vendégtérbe. Menetközben még fel akart kapni egy újabb doboz pezsgőt, mert a hármas asztal most kérte ki a negyedik üveget. A raktárajtó előtt megtorpant. Bentről ütemes kopogás hallatszott, mintha egy régmúltból ottmaradt centrifuga csapódna a falnak. Hedvig feltépte az ajtót. Szinte fél karral söpörte le a mélyhűtőládáról Mannát, az üzletvezető csajt, Dinivel a hóna alatt. Eddig sem bízott meg Mannában, már rég meg akart tőle szabadulni. A lány dörzsölt volt, nem rúghatta ki csak úgy, még rászabadítja a munkaügyiseket. Hedvig résen volt, kereste a hibákat, közben beajánlotta egy távoli ismerősnek, akitől azt remélte, hogy majd ráígér a csaj bérére annyira, hogy elmenjen. Hedvig telefonja rögzítette, ahogyan az imént még egymásba gabalyodott pucér combok lerepülnek a ládáról. Zsebre vágta a telefont. Nem gondolta, hogy Manna megijedne egy ilyen felvételtől, de így legalább visszavonhatja az ajánlását.

– Tíz perc múlva az irodában várlak – sziszegte Hedvig Manna mélyen dekoltált fekete blúzának. Dini már sebtiben fel is húzta a sliccét, túltette magát a beszorult kielégülés feletti bosszúságon, és bűnbánón kikullogott. Őt nem rúghatja ki azonnal, kisegítőt nehezebb találni, mint üzletvezetőt. Manna felöltözött, magasra felrántotta a fehér farmerját, addig Hedvig faképnél hagyta, és a doboz pezsgővel a pulthoz sietett. Éppen jókor érkezett, mert a négyes asztalnál is pezsgőt rendeltek, születésnapot ünnepeltek. Miután a konyhán ellenőrizte, hogy előkészítették-e a tortát, az irodába sietett, hogy előkeresse a papírokat, és megírja a felmondólevelet.

Hedvig az íróasztal mögött ült, amikor Manna lusta mozgással feltűnt az ajtóban.

Némán állt, dekoltázsa alatt összefont karral. Arca kifejezéstelen volt, mint a fagyasztóból előrántott zöldborsó. Hedvig nem kínálta hellyel.

– Holnap reggel kilenckor átveheted a béredet és a munkakönyvedet. Közös megegyezéssel a hátramaradt szabadságodat is hozzászámítjuk – Hedvig szenvtelen hangja megtört a fényes fehér nadrágon. Manna csípőből tüzelt vissza:

– Öthavi bér. Készpénzben. Különben felnyomlak – mondatai az íróasztalon koppantak.

Hedvig eddig kemény arca ezer ráncra tört, lassan, jól artikulálva mondta:

– A télapó fog fizetni, de én nem. Legyen elég, amit félreszámláztál, és az elcseszett reputációd, ami miatt nem foglak végül beajánlani senkinek.

– Azt hiszed, Charles a tied?! – sziszegte Manna Hedvig íróasztalára dőlve. Kivillantotta melltartóját, a csipkék közül kilátszott egy gótikus feliratba foglalt szívtetkó.

– Minden jót! – zárta rövidre Hedvig.

– Szabálytalanul jártál el, ugye, tudod?! – Manna végigsimított fehér farmerén, és az ajtó felé vette az irányt. – Ne lepődj majd meg! – azzal behúzta maga mögött az ajtót.

Hedvig meg akart győződni róla, hogy Manna tényleg elmegy, ezért kisvártatva utánament. A konyhában Dini a mosatlant rendezte, a személyzeti öltözőben már nem voltak ott Manna cuccai. A pultban sem, a kiskonyhában sem. A biztonsági őrt is megkérdezte. Elment.

Hedvig megkönnyebbült, eddig fel sem fogta, micsoda teher volt az eminensnek tűnő, kétszínű Manna. Még a saját főnöke párjával sem átallott kikezdeni, aki pedig elvileg tabunak számít. Fontos volt neki Charles, rá építette az üzletet, Charles nélkül nem sikerült volna így felduzzasztaniuk a vendégkört. Senki más nem tudott úgy a városban összeállítani egy hallevest, egy kacsamájat vagy egy burgundi csirkét. Kész szerencse, hogy találkoztak. Charles ráadásul remek szerető volt, nemcsak elhivatott séf. Hedvig inkább a szexet kívánta, és ahhoz választotta Charles-t, nem Charles-t kívánta önmagáért. Ugyanakkor szerette a férfi kifinomult ízlését, lágy vonásait, könnyed humorát. Meghitt és heves együttlétek fűszerezték hétköznapjaikat, az étterem és az otthon konyhamelegében. Ragaszkodott Charles-hoz. Az a szuka Manna, dühöngött magában Hedvig. Vessen elé bárkit a sors, egy ridegfarkú nárciszt vagy egy melegszívű balekot, ez a nő az egyiken gyakorol, hogy a másiktól szerezzen magának valamit. Hazudott, szinte biztosra vette. Azért jobb résen lenni. Charles tényleg az anyjával beszélget ennyit?!

Hedvig a pult alá helyezett egy karton sauvignon blanc-t. A hely tele volt. Egymás után adták ki a borokat, pezsgőt, rövideket. A tömegből kimagaslott egy rénszarvasos pulóver, Dávid állt egymagában, reménykedve nézett körbe, hátha összeakad egy ismerőssel. Hedvig kétszer is megdörzsölte volna a szemét, ha kamaszlányként nem szoktatta volna le magát erről a mozdulatról, miután párszor fekete folttá maszatolta a szemfestéket. Még messze volt a késő decemberi szezon, de az utcákat hajnalonként már belepte a dér. Dávid Thaiföldön élt, időnként látogatott haza, és pont a rénszarvasos pulóvert húzta ki a téli dobozból és öltötte magára november harmadikán. Ez jellemző volt Dávidra, a szertelenség, amivel mintegy véletlenül a figyelem kereszttüzébe tudott kerülni. Diszkréten, mégis határozottan. Mindenki a rénszarvast bámulta, aki a közelébe került. Az agancsok a széles válla felé mutattak, a rénszarvas merev tekintettel bámult kidolgozott hasán.

A pult feletti táblára siklott a tekintete. Zsuzsi, a kalligráfus ma nem ért rá, ezért Hedvig mászott fel délután a fellépőre. Először kiírta a táblára a konyha ajánlatát, majd azt, hogy „trópusi anyatej kapható”. Nem sejtette, hogy olyan tömeg lesz estére, hogy még a csillár is kileng a zajtól. Krétaportól fehér ujjával megvakarta a homlokát, majd a másik kezében lévő szivaccsal letörölte a táblát. Mai koktél: Colada – írta végül. Hátul, a kiskonyhában Lídiával összedobták a tejszínt a kókusztejjel, és a vodkák meg a likőrök mellé helyezték.

– Orgazmus – mondta Lídia –, ez az orgazmus koktél, ha Amarettót és Irish Creamet is teszünk bele, meg Kahlúát.

– Régen szimplán trópusi anyatej volt – mondta Hedvig.

Kristályüvegbe töltött egy kevés koktélalapot, és egy csipet chilit szórt bele. Lefőzött egy presszókávét, és összekeverte a chilis, kókuszos tejszínnel. Ez majd ébren tartja.

– Manna közös megegyezéssel távozott – vetette oda a többieknek.

Amint a nagykonyhába sietett, a finnek már integettek neki, hogy üljön le közéjük. Odalépett, szívélyesen üdvözölt mindenkit, majd elsietett. A raktárból Dini felhozta a másnapra előkészítendő raguhoz valókat. A konyhában a műszak vége felé közeledtek, húsz perc múlva már nem vesznek fel több rendelést.

Charles a pultnál állt, vékony csípője felett kisfiúsan domborodó derékkal, homloka gyöngyözött, az utolsó simításokat végezte egy tálon. Mellette Jáni pontosan követte mozdulatait, egy ugyanolyan tálat készítve elő. Hedvig megvárta, amig végeznek, majd közölte mindenkivel a hírt Manna távozásáról, közben Charles arcát figyelte. A férfi meglepődött, láthatóan váratlanul érte a hír, de Hedvig nem látta rajta a szomorúság jelét. Ha lenne köztük valami, akkor most fel kellene háborodnia, fürkészte még mindig a férfi mozdulatlan, barázdált arcát. A konyhában az utolsó rendelést is teljesítették. Az alapanyagokat és a maradékokat elpakolták, az edényeket és a pultot letisztogatták, a padlót Dini mosta fel. Hedvig várta, hogy kérdezzen valamit Manna elbocsátásáról, de talán a többiek jelenléte, talán más miatt, Charles a beszerző listát fontosabbnak találta.

Hedvig megvárta, amíg mindenki végzett a konyhán, letette a fekete kötényét, és hazament. A férfi mellkasába kapaszkodott, mintegy kiemelve a konyhagőzből. Charles nem ellenkezett, finom, puha csókokkal borította be Hedviget. A raktárba húzódtak, de még mindig nem tudott leolvasni semmit a férfi arcáról. Charles pont úgy kívánta, ahogy eddig. Finoman lehántotta magáról a férfit, ezután pedig  a „majd otthon, drágám, most mennem kell”, szavakat mondta, és ceruzaszoknyáját megigazítva vékony alakján kilépett a jazzben úszó hangzavarba. Viktória még mindig egymagában ült egy társaság mellett, minden jel arra utalt, hogy nem vár senkit. Teste a zenészek felé fordult, lábával az asztal alatt dobolta a ritmust. A barna nadrágszár feljebb csúszott, szinte térdig szabadon hagyva formás lábát. Hedvig leült mellé.

– Szia, Viki! – mondta hunyorogva.

­– Szia! – felelte szórakozottan Viktória. – De jó, hogy látlak! – ugrott végül Hedvig nyakába megint, majd két puszit nyomott az arcára. Vaníliaillata volt, mint egy süteménynek.

– Azt hittem, vársz valakit.

– Dehogy. Ma szabad vagyok, kimozdultam kicsit. Te itt dolgozol?! – nézett végig Hedvigen, mintha legalábbis egy kötényt keresett volna rajta, vagy egy szakácsbóbitát. Csak a konyhában kellett egyenruhát viselni, meg a pincéreknek, sem a pult mögött, sem az üzletvezetőknek nem volt előírva. Hedvig sötétkék selyemruhát és sötétkék bokacsizmát vett aznap. A csillár fénye megtört az alakját finoman ölelő selymen, a redők ettől emelkedettebbé, szinte barokkosan festőivé váltak rajta.

– Igen, két éve nyitottam meg ezt a helyet – mondta tompított büszkeséggel.

– Nahát. Ki gondolta volna, hogy éttermed lesz! Jól áll neked – Viktória újra körbenézett, szemügyre vette a csillárokat, a pultot, a bársonyborítású székeket. – Szép hely, gratulálok!

– Köszönöm. Elégedett vagyok vele én is. Hosszú volt az elmúlt tíz év, több mindennel próbálkoztam. Veled mi történt azóta? Ott tartok, hogy pénzügyet tanultál, jól emlékszem?

– Végül üzleti tanulmányokat végeztem. Aztán egy multinál dolgoztam, ott maradtam, és tíz éven át voltam irodavezető. Rendbe tettük anyám házát, vettem egy lakást. Összejöttem egy ügyfelünkkel, és férjhez mentem. Most meg itt vagyok – mondta Viktória, végigsimítva a ruháján, mintha a történetnek vége szakadt volna. Mégis azt lehetett észlelni a tartásából, hogy amit elhallgat, annak van igazán jelentősége, az egész eddigi előjáték volt ahhoz, amiben most van, ami miatt itt ül egyedül az étteremben a négyes asztalnál és a zenészeket bámulja. Hedvig lassan áthelyezte a testsúlyát a széken, előredőlt, hogy közelebb kerüljön hozzá. Viktória kibámult az ablakon, így Hedvig pár pillanatig szabadon tanulmányozhatta az arcát. A vonások ismerősek voltak, ugyanolyan volt minden, csak markánsabb, az orr és a száj közötti barázdák elmélyültek, a homlokot vonalak szelték át. Gesztenyebarna hajába a homloka fölött egy ősz tincs vegyült, amitől még szexibb volt.

Odakint besötétedett, az utca fényforrásaiból hideg fény áradt, amit az elhaladó autók lámpáinak vidám sárgája színezett meg. Az étteremből áradó fény vonzotta a külső szemlélődők figyelmét, a kint cigarettázó két férfi Viktóriát bámulta. Amikor észrevette, hogy nézik, Viktória elfordította a fejét, és a pult felé vetett egy pillantást. Hedvig, hogy megnyerje újra a tekintetét, beszélni kezdett. Nem azért, mert kíváncsi volt a titokra, hanem mert ez volt a logikus menete annak, ahogyan ott ültek. Meg kellett történnie annak, hogy Viktória története, mint egy finoman elkészített étel, az asztalra kerüljön. Különösen azért, mert csak néhány utca választotta el őket attól a helytől, amely egybekötötte az életüket egy rövid időre. Az iskola falaiba beleivódtak az éveik, és a gimnázium szinte kitapinthatóan közel került a négyes asztalhoz.

– Emlékszel, milyen dohszag volt a szertárban? – Valamiért pont ez a részlet jutott Hedvig eszébe; a szertár az emlékezetük egy különös, azóta fel nem tárt zugába költözött.

–  El lehet azt felejteni? – kérdezett vissza Viktória. – Egyszer ránk zárták az ajtót, ott ültünk a következő szünetig a Jakab Pistivel. Még a ruhám alatt is, a bőrömön éreztem a dohszagot napokig.

– Senki sem tudta, hova tűntetek a következő órán. Csak a Jakab Pistit írta be a tanár, mi meg mélyen hallgattunk.

Viktória felnevetett, majd tovább kémlelte az utcát. Már a gimnáziumban sem volt az, aki azért beszélt volna, hogy mondjon valamit.

– Az öltöző még rosszabb volt ­– kapaszkodott bele Hedvig a témába. – Rémesebb szaga volt a falaknak, mint az osztálynak tesi után. A zuhanyzó meg egyenesen virágba borult a penésztől.

– Rozoga épület volt az egész suli. Pont, mint a környéke, nem volt egy ép ház sem a kerületben. Azért ez változott manapság. Ez a ház milyen állapotban van amúgy? Elég réginek tűnik.

– Nem volt egyszerű, amikor belevágtunk. Szinte újra kellett építenünk a pincét, megerősítettük a falakat, a belső teret teljesen átépítettük.

– Komoly munka lehetett. Nagyon szép lett itt minden.

– Köszönöm. A fiam hiányolt közben, éjjel-nappal itt voltam, nagyon ellenezte, hogy éttermet nyissak. Már nagyfiú. Most mindennap idejön edzés után. – Viktória mintha visszasüppedt volna abba a masszába, amelyben azóta ült, amióta megérkezett. ­– Neked? Vannak gyerekeid? – kérdezte Hedvig.

– Miután összeházasodtunk, egymás után jöttek. Egy, kettő. Majdnem három. Majdnem. – Viktória elhallgatott.

Hedvig szelíd mosollyal, bátorítóan nézett rá.

 

A próza második részét hamarosan közöljük…

 

 

Faludi Julianna  (1977, Budapest)
Író, szociológus. Tudományos és közéleti tevékenységét a technológia és társadalom, valamint Oroszország társadalmi-kulturális kontextusa terén fejti ki.
Faltól falig című regénye 2021 őszén jelenik meg a Kalligram kiadó gondozásában.
Szépirodalmi írásai 2006 óta jelennek meg.