Bartalos Tóth Iveta prózái
Alagi Mihály felvétele
Barista
Szereted a kakaót, kérdezed a konyhából, miközben a könyvespolcodról leemelem Churchill életrajzát. Persze, válaszolom, és a fekete borítójú könyvvel a kezemben utánad megyek. Ahogy belépek, feltűnik, hogy a mosogatószer ugyanolyan színű az átlátszó adagolóban, mint a szivacs és a törlőruha. Két üvegpoharat raksz a pultra, három decisek. A konyhaszekrényből előveszed a holland kakaóport és a mézet, a hűtőből a zsíros tejet. Barista, mutatod. Abban a pillanatban megértem, hogy a mosogatószer nem véletlenül ugyanolyan színű, mint a szivacs és a törlőruha. A könyvet az asztalra teszem. Churchill szájában szivar. A tejet egy kis fémedényben melegíted. Hőmérővel ellenőrzöd a hőfokát. Eddig csak a Konyhafőnökben láttam ilyet. Erről hallgatok, mert azt már tudom rólad, hogy kiborítanak a főzős realityk. A jó ételhez idő kell, mondtad egyszer, miközben hosszasan várakoztunk a báránybordára egy étterem szeles teraszán. Képzeletben addigra már az összes kenyeret megettem a kosárból. A bordára negyven percet vártunk. Nem érte meg. A kakaóport belekanalazod a meleg tejbe, majd az óramutató járásával megegyező irányba haladó körkörös mozdulatokkal addig kevergeted, amíg teljesen elolvad. Egy csipet sót is adsz hozzá. Kristálysót, pontosítasz. A kész kakaót a két pohárba töltöd. A pergetőt háromszor forgatod meg a mézes csuporban. Háromszor, mondod. Háromszor, ismétlem. Kíváncsian kavargatom az illatos kakaómat, miután a kezembe adod a poharat. A méztől még súlyos a kanál. A számhoz emelem, hogy lenyaljam róla, de rám szólsz, hogy nem szabad, mert utána már semmit nem fogok érezni a kakaó ízéből. Türelem kicsim, mondod, és megsimítod az arcomat. Lágy a tenyered. Tejillatú. Barista. A nappaliba megyünk, kezdődik a Jóbarátok. Legyen ez a közös sorozatunk, mondod, és megigazítod a kezem mellett a páfránymintás párnát. Sose ittam finomabb kakaót, mondom. Rám mosolyogsz, megfogod a kezem. A konyhában arrébb tolnak egy széket. Csoszogást hallok a folyosóról. Apám az, közénk ül, kezében literes söröskorsó. A sörből nagyokat kortyol, böfög, szuszogva húzza fel a melle alá az izzadt pólóját. Hatalmas sörhasán csillog a veríték. A Jóbarátokról átkapcsol a meccsre. Nem férek el tőle. Mindent beterít. Felállok, a konyhába megyek, anyám keze alatt kopog a mosogatnivaló. Te mosolyogva nézed a meccset a tévében. Kinyitom a rajzfüzetem, rajzolni kezdem Rosst, akibe kiskorom óta szerelmes vagyok. Anyám kimegy az üres korsóért. A pohár szájánál megszáradt a hab. Ha senki sem figyelne, kinyalogatnám. Anyám a konyha irányába indul, egy határozott mozdulattal elengedi a poharat. Apám felugrik a kanapéról, kiabálni kezd, hogy anyám mennyire gyüge és szerencsétlen. Ő nem mond ellent, mert a szavak néha pici véraláfutásokká változnak a testén. Egy percig mozdulatlanul áll, majd felsepri a korsó szilánkjait a linóleumról. Megnyugtat a vasárnap esték kiszámíthatósága. Ross arca mellé szívecskét rajzolok. Ahogy felnézek, meglátom az üres kakaóspoharat az asztalon. Felveszem, a konyhába viszem. Ross poénján nevetsz. Megállok az ajtóban, a konyhaszekrény üvegjében saját magamat nézem, miközben egy határozott mozdulattal elengedem a poharat. Te felriadsz, ne mozdulj, kiáltod, meg ne vágd magad. Körbesöpörsz. Most miattad nem megyek hét évig férjhez, mondom mérgesen. Abban a percben igazán gyűlöllek emiatt. Felnézel, annyit válaszolsz, dehogynem, majd megsimítod a bal combomat. Képzeletben lenyalom a mézes kanalat, amitől te végre kiborulsz. Nem kiabálsz, de majd talán a jövő héten, amikor a tejet, ami nem Barista, balról jobbra fogom keverni. Elmosolyodom a gondolattól. A jobb kezemmel addig szorítom a bal csuklómat, amíg egy kis nyoma nem marad. Megnyugtat a vasárnap esték kiszámíthatósága. Ross arca köré egy képzeletbeli szívecskét rajzolok.
JÚLIUS 25.
A lány erős testalkatú, sportmelltartó és szűk rövidnadrág van rajta. A melltartó fekete, a nadrág lila. A fiú szikár, vékony, tetovált. A mellkasára az van felvarrva, hogy THUG LIFE. Nyitott szájjal nevet. Pontosan meg tudom számolni, hány foga hiányzik. Négy. Kézen fogva, büszkén vezeti a nála magasabb párját a vaslépcső irányába, majd a vízbe. Első bátortalan lépések, a bokájukat hideg hullámnyelvek nyaldossák. A lány felsikít, a fiú nevet. Gyere, mondja. Ugye nincsenek benne halak, kérdezi a lány, nincsenek, válaszolja a fiú magabiztosan. Ez a Balaton. A szomszédos nádasban horgászó férfi értetlenül néz rájuk, a fejét csóválja. Legyen már vége a szezonnak, talán ezt gondolja, miközben összepakol, majd a zsákmánykönyvbe ír valamit. A fiú előresiet, az utolsó lépcsőfokon a lány karjai és térdei alá nyúl, megpróbálja felemelni, a karjaiban bevinni a vízbe. Egy pillanatig azt gondolom, talán egy sosem volt vagy sosem lesz nászéjszaka emléke miatt csinálja ezt. Másodpercekig tántorognak, hirtelen volt a mozdulat, nagy az ellenállás, nagy a súlykülönbség. Együtt esnek a vízbe.
Egy mellettem elhaladó csapat férfitagja kacsintva azt mondja, emiatt nem szabadna a nőknek jogsit adni. Egy másodpercig eljátszom a gondolattal, hogy közelebb lépek hozzájuk, és felvázolom nekik a „jogsitlan” nőkkel teli világképemet. Az apa és a gyerekek még korábban ébrednek. A suliba apa viszi munka előtt a gyerekeket, neki is kell mennie értük négykor a napközibe. Ebédidőben megejti a bevásárlást, mert csak ő tudja hazacipelni a muníciót. Különórákra és gyerekzsúrokra viszi a kicsiket. Anyát a munkahelye előtt teszi ki reggel, majd ott is veszi fel. A nő jogsi híján vállalati sofőrrel indul tárgyalni. A sofőr izmos, jóképű, slim fit szabású fehér inget visel. Armani parfümöt használ, nem ismeri az Old Spice-ot. Apa egy hónap után a Parlament előtt tüntet, ordítva nyomja a kocsi dudáját több ezer férfitársával együtt, jelszavakat skandálva követeli, hogy a nők is vezethessenek autót. Elégedetten mosolygok, majd a saját kezembe csípek, mert sok anya valójában busszal indul reggel a munkába, a gyerekek gyalog mennek az iskolába, az anyák ugyanúgy futnak egy teszkós kört az ebédszünetben, nehéz táskákban a buszon cipelik haza a bevásárlást, miközben idegeskednek, hogyan jutnak el a gyerekek a délutáni különórákra.
Egy szőke, tíz év körüli kislány a SUP deszkáján egyensúlyoz a parthoz közel. Nincs nála evező, nem készül sehová sem, a deszka sincs rögzítve a bokájához. Csak miatta úszom el a parti sétány órájáig, ha leesne, oda tudjak neki szólni, ötvenkét perc. Gratulálok! Arra gondolok, egyszer majd akár olimpiai bajnok is lehet belőle.
A megürült stégre egy hatvan körüli pár érkezik. A nő a mobiljával fotóz. A férfi a stég szélére ül. Átveszi a telefont, már ő fotózza a nőt. A nő bepucsít, csókot dob a férfi felé. Ekkor jövök rá, hogy nem házasok, friss a szerelem. Elszomorít, amiért ez ennyire egyértelmű. A férfi egyszer csak felülésekbe kezd a stég szélén, miközben a lábai a víz felett kalimpálnak. Huszonhárom, még egyet, nem, ennyi volt. Belőle nem lehet már olimpiai bajnok, gondolom, miközben a kislány felé nézek.
A kisebbik lányom belém kapaszkodik. Mellig ér a víz. A nagyobbik odakiált, beúszom a bójáig anya. Ne, kiáltok utána, de már úszik is. Összerezzenek, mert a karomban a kisebbikkel nem fogom tudni kimenteni, ha bajba kerül. Megvan, kiált a bóját érintve, felmutatok egy pipa jelet, miközben gyomorgörccsel az egész belsőmben arra gondolok, akkor van meg, ha vissza is értél, te butus. Ez utóbbit csúnyábban fejezem ki magamban. Visszaér. Belém kapaszkodik. Mindkét gyerekemet szorosan ölelem.
Felettünk helikopter köröz. A túloldalon tegnap egy testvérpár a vízbe fulladt. A tragikus hírről beszámoló cikkek alatt a kommentelők kifogásolják az apa szókincsét. Felelőtlen. Biztos lecsúszott néhány söröcske, írják. Egy pillanatra felidézem, hány embernél láttam ma söröspoharat a strandon.
