Bogáncslepkék vonultak át a városon – Interjú Borcsa Imolával

Borcsa Imola (forrás: hirmondo.ro)

A Kézdivásárhelyről származó Borcsa Imola az erdélyi fiatal írógeneráció egyik legtehetségesebb tagja. Első kötete a Napkút Kiadó és az Erdélyi Híradó Kiadó együttműködésének eredményeként jelent meg 2019-ben Magnebéhat címmel, és jelentős szakmai elismerésben részesült. Az erdélyi magyar irodalomról, az elsőkötetes szerzők lehetőségeiről, a nyelvjárásban beszélő Elvira néniről és sok egyéb érdekességről beszélgettünk vele.

Mikor kezdtél el írni? Melyek voltak a könyv létrejöttének legfontosabb és legérdekesebb pillanatai?

Mindig is kacérkodtam az írással, már általános iskolás koromban is folyton regényírásba kezdtem – igaz, fél oldal után általában fel is adtam, legfeljebb gondolatban fűztem tovább a történetet –, komolyabban viszont egyetem után kezdtem el foglalkozni vele. A kötet ötlete egyértelműen a hazaköltözésemhez köthető, nyolc kolozsvári év után tértem vissza a szülővárosomba, és nagyon mellbevágó volt számomra, hogy itthon mennyire hangsúlyosan van jelen a pletyka a hétköznapokban. Ezt sokáig annak tulajdonítottam, hogy a nagyvárosban lazábbak a társadalmi kötelékek, és inkább a kisváros jellemzője, hogy szeretünk egymás életében turkálni. Nemrég jöttem rá, hogy ez legfeljebb részben igaz. Ez a tapasztalat az én sajátos helyzetemből adódott, ugyanis román egyetemre jártam, a napom egy részét a román csoporttársaimmal töltöttem, szabadidőmben viszont a magyar lakótársaimmal és egyetemi haverjaikkal barátkoztam, vagyis több csoporthoz is tartoztam egyszerre, de egyhez sem igazán szorosan. Azt hiszem, ezért nem érzékeltem annyira a pletyka jelenlétét, hiszen a pletykának – habár vele kapcsolatban első reakciónk a viszolygás, a megvetés – pozitív társadalmi szerepe is van, például kohéziós erőt képvisel egy csoporton belül: csak az része igazán a csoportnak, aki a pletykáit is ismeri. Innen pedig a beavató és eligazító szerepére is következtethetünk, többek között ez a funkciója a kötetemben is.

Egy kötet megírása egyébként, azt hiszem, mindig hihetetlenül izgalmas, főleg, ha nagyobb egységben gondolkodik az ember, mondjuk regényben vagy novellafüzérben. Talán az a legjobb, mikor szinte maguktól kezdenek összeérni a szálak, és ihletkeresés közben valahogy minden impulzus elkezd illeszkedni abba a világba, amelynek a teremtésén éppen munkálkodsz. Még csak valahol a közepe táján jártam a kötet megírásának, de a gondolataim már a befejezés körül forogtak. Még nem találtam rá a jó lezárásra, amikor egy májusi napon bogáncslepkék vonultak át a városon. Lenyűgöző jelenség, egyből tudtam, hogy be kell kerülnie a kötetbe, aztán arra is rájöttem, hogy ez zárómozzanatnak is alkalmas. Talán ez volt az alkotás legemlékezetesebb pillanata.

Kézdivásárhelyről származol, de fontos helyszín az életedben Kolozsvár is, ahol 2014-ben a Iuliu Hațieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem gyógyszerészeti szakán végeztél. Jelenleg is a szakmádban, azaz gyógyszerészként dolgozol. Véleményed szerint milyen lehetőségei vannak egy elsőkötetes erdélyi írónak? Mennyire sikerült betörni a magyarországi piacra? Hogyan látod a jövődet íróként?

Bizonyos szempontból könnyebb elsőkötetesnek lenni Erdélyben, mint Magyarországon, egyszerűen azért, mert kisebb a közösség. Mire eljutsz az első kötetig, irodalmi berkekben már a legtöbben ismerik a neved, mondhatni van mögötted egy stabil hátország, így a könyved nem légüres térbe kerül. Nagyobb közösség esetén ezt nehezebb elérni. Ami hátrány, hogy a személyes jelenlét hiánya miatt nehezebb láthatóvá válni Magyarországon, de egy kis rugalmassággal ez sem leküzdhetetlen akadály. Szerintem egyébként hihetetlenül telített a piac (bár őszintén szólva némi viszolygást érzek, ha gazdasági terminusokat használva kell irodalomról beszélnem), de ez akár felszabadító is lehet, nem kell betörésen gondolkozni, piaci rést keresni, hiszen ez úgyis szinte képtelenség, egyszerűen csak írni kell azt, ami érdekli az embert, a többi pedig lesz valahogy. Szó nincs róla, hogy ezért a „többiért” ne kellene tenni semmit, a rendezvényeken való részvételt például fontosnak tartom, és Péterfy Gergelynek is volt egy jó tanácsa egy FISZ-táborban műhelyvezetőként: legyünk jó interjúalanyok, mert ha izgalmasak a válaszaink, legközelebb is kíváncsiak lesznek ránk.

Nálunk, a szlovákiai magyar irodalom berkein belül komoly vita folyt/folyik arról, hogy egyáltalán létezik-e olyan, hogy szlovákiai magyar irodalom. Szerinted létezik erdélyi magyar irodalom?

Nálunk is időről időre felmerül ez a kérdés, hol élénkebb a vita – krízishelyzeteket követően például nagyobb szükség van az önmeghatározásra –, hol pedig elülni látszik. Legutóbb például pár hete, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának táborában esett erről szó, Balázs Imre József tartott előadást a témában, és egyébként a legutóbbi ezzel kapcsolatos értelmezési mód is éppen az ő nevéhez fűződik, szerinte ugyanis az erdélyiség olvasat kérdése. Én egyre inkább úgy látom, hogy egy a nyelvünk, az irodalmi igazodási pontjaink közösek, így egyértelműnek látszik a válasz, hogy a magyar irodalom egy, azonban az is nyilvánvaló, hogy a kisebbségi lét sajátos helyzet, ráadásul Erdély régóta önálló régió, nem az utóbbi száz évben kellett felépítenünk egy identitást a semmiből, mint ahogy ez történt például Kárpátalja esetében, szóval úgy gondolom, ez óhatatlanul átszivárog a szövegekbe is. Hogy ennek vannak-e egyértelműen azonosítható jegyei, azt már nehezebb szétszálazni, tegyék ezt meg az elhivatott bölcsészek.

A könyved komoly szakmai figyelmet váltott ki. Megkaptad a budapesti Írók Boltja Könyvösztöndíját és a tiéd lett a Romániai Írók Szövetsége debütdíja is. Mit jelentenek számodra ezek a kitüntetések? Egy-egy szakmai elismerés, vagy az azzal járó lehetőségek segítik a munkásságod?

Minden alkotónak fontos a visszajelzés, én sem vagyok ezzel másképp. Ráadásul a hazaköltözésem után volt egy időszak, amikor tele voltam kétségekkel, attól féltem, hogy ki fogok esni az irodalmi vérkeringésből, hiányoltam a szélesebb körű visszajelzést, amit például a Bretteren – azóta már Bréda Ferenc Irodalmi Körön – való részvétel jelentett Kolozsváron, ráadásul utána döntöttem a kötetem koncepciójáról, tehát nem tudtam, hogy egyáltalán jó-e az az irány, amelyet követek, vagy teljesen elhibázott, szóval különösen fontos volt számomra az a megerősítés, amelyet ezek a díjak jelentettek. Mindkettő hatalmas öröm volt, az Írók Boltja Könyvösztöndíja pedig annál inkább meglepett, mert Magyarországon keveset közöltem, ott nem igazán volt ismert a nevem. Az ösztönző hatásukat mindenképp érzem, és az sem kizárt, hogy ennek köszönhetően nagyobb figyelem fog irányulni a második kötetemre.

A kötettel kapcsolatban felmerült már Mikszáth Kálmán és Ottlik Géza neve, de volt, aki Bohumil Hrabal munkásságát hozta összefüggésbe a szövegeiddel. Kik voltak azok a szerzők, akik leginkább hatottak rád? Melyek voltak a köteted szempontjából a legmeghatározóbb olvasmányélményeid?

Nem próbálok tudatosan követni mintákat, de amit szeretek, az nyilván hatással van rám. Hrabal és Ottlik letaszíthatatlanok a listám éléről, de Vonnegut és Olga Tokarczuk is a kedvenceim között van. A kötet szempontjából Tompa Andrea Omertáját kell megemlítenem, az jelentett számomra bátorítást, hogy szépirodalmi műben a narrátor beszélhet nyelvjárásban. Milbacher Róbert első prózakötetét is nagyon szerettem, a Szűz Mária jegyese is egy pletykafolyam, azonban a kötet megírása előtt szándékosan nem olvastam újra, nehogy túlságosan a hatása alá kerüljek.

A kritikusok leginkább a „pletyka”, a „pletykázás” kifejezéseket említik a könyveddel kapcsolatban, joggal. Azonban véleményem szerint itt a történetekben nem kizárólag pletykázásról vagy pletykamonológokról, hanem olykor anekdotáról vagy anekdotázásról is beszélünk (gondolok itt többek között a Májusi rózsa című írásodra). Hogyan különítenéd el a kettőt? Elvira néni inkább egy pletykás vénasszony, egy régi anekdotákat mesélő néni? Vagy egy kicsit mind a kettő?

Itt lényeges dologra tapintottál rá, a pletykás elbeszélőm, Elvira néni által a kisváros emlékezete elevenedik meg. Nemcsak magánügyekre korlátozódnak a történetei, mint a pletyka általában, ő (többnyire) a rendszerváltás utáni évtized világát meséli el: szó van választási kampányról, a forradalom eseményeiről, városi legendákról, arról, hogy a világ nagy eseményei hogyan csapódnak le a kisember életében. Szerintem fontosak az anekdoták, azok továbbélése a köztudatban, hisz nemcsak szórakoztatók, hanem egy rendszer működését, visszásságait is képesek leleplezni, és jó, ha azokat a tanulságokat nem felejtjük el. A könyvemben főként a rendszerváltás utáni évekre koncentrálok, ami egy kaotikus, képlékeny, bukásokkal és lehetőségekkel teli időszak volt, és az akkori események máig kihatnak az életünkre. A kilencvenes évek elején volt például egy piramisjáték, a Caritas (semmi köze a segélyszervezethez), amely a betett összeg többszörösét ígérte pár hónapon belül, és amelyből akkora őrület lett, hogy a legsikeresebb időszakában lekötötte Románia pénzkészletének egyharmadát. Erről majdnem mindenkinek van története. A szüleim is befektettek egy kisebb összeget, aztán amikor nyertek, vettek belőle egy mosógépet, és soha többé nem foglalkoztak vele. Mások viszont nem voltak ennyire szerencsések és józanok, miután a cég csődbe ment, százezrek váltak földönfutóvá. Ezt lehetne csupán kuriózumként mesélni kétezer-huszonegy őszén, azonban idén nyáron az erről készült kiállítást kitiltották Kolozsvár központjából, tehát ebben érintett emberek még mindig vannak a hatalom közelében. Például ezért is érdemes emlékezni.

Olvasva Elvira néni „beszámolóit”, azonnal el tudjuk képzelni azt a leállíthatatlan, sokat fecsegő idős asszonyt, aki mindent mindenkiről tud vagy tudni vél. Számomra a legérdekesebb vele kapcsolatban a nyelvjárása. Elvira néni „nyelvének” a kitalálásakor mit vettél figyelembe? Ez kutatás vagy inkább megfigyelés eredménye? Vagy te ennyire jól ismered egy bizonyos területnek a dialektusát?

Már említettem, hogy nyolc évet éltem Kolozsváron, ezért számomra már nem volt kézenfekvő ez a nyelvi változat, habár azt is el kell mondanom, hogy igazából azelőtt sem, édesapám irodalomkritikus, édesanyám pedig nagyenyedi származású, tehát nem székely, így otthon a családban mindig a köz- és irodalmi nyelvet használtuk. Az első novella megírása után Antal Balázs, a mentorom hívta fel a figyelmemet, hogy a két elbeszélőm nyelvének jobban el kellene különülnie; ezután kezdtem el figyelni az emberek beszédét. Ebben nagy segítségemre volt a gyógyszertár, sokat jegyzeteltem ott is, és rengeteg olyan színre leltem rá újra, amik különösen kedvesek nekem. Ilyen például az igeidők esetén a félmúlt (menék, mondám) és a régmúlt (mondta volt), amelyeket inkább az idősek használnak. És azt is izgalmasnak tartom, ahogy egy korszak nyelvi lenyomata képes túlélni magát a korszakot, a kommunizmus utóhatásaként a rendőrt még sokáig milicistának mondták felénk, a városházát pedig most is néptanácsként emlegetik. A nyelv persze folyamatos változásban van, ezek a színek kezdenek kikopni belőle, ezért is örültem, hogy az idősebb elbeszélőm által még éppen megörökíthettem. Nyilván ez a „pillanatfelvétel” enyhén meg is van „photoshopolva”, hiszen fontosnak tartottam, hogy ne terheljem túl a prózanyelvet, ne váljon öncélúvá a székely tájszavak, kifejezések, alakváltozatok használata, így sokszor mérlegelnem kellett, hogy mi az, ami belefér, és mi az, ami nem. Például aki úgy beszél, mint Elvira néni, az elbeszélőm, az „is” helyett általában „es”-t használ, ez a kötőszó viszont olyan gyakran fordul elő a szövegben, hogy úgy éreztem, rettenetesen túlterhelődne, ha megőrizném a nyelvjárási formáját.

A köteted után megjelent írásaid ezt a világot építik tovább? Vagy azóta teljesen más irányt vettél?

A kötet után egy darabig nem akartam keretek közé szorítani magam, nem gondolkodtam koncepcióban, csak írtam, ami jött, így ezek a szövegek sokfélék, de a kilencvenes évek kisvárosa több helyen is megjelenik, csak más szemszögből.

Min dolgozol most? Várható-e újabb kötet a közeljövőben?

Dolgozom egy új köteten, kisregénynek indul, amelynek középpontjában a betegség, a betegségtudat, illetve a krízishelyzetek állnak. Hogy mikorra lesz ebből kész könyv, azt még nem tudom megmondani.

Plonicky Tamás (1990, Királyhelmec)

Író, szerkesztő.