Robert Gabriel Elekes versei (André Ferenc fordításában)

valahol abortált magzatok

valahol abortált magzatok a mosógépekben
elnyelt zoknikba takaróznak éjszakánként
gondolod
amíg várod a taxit
és azzal védekezel hogy te sosem használsz
ruhaöblítőt

ahogy beszállsz elfog
a kényszer hogy megkérd a taxist
vigyen valami szép helyre
talán oda ahol abortált magzatok
nézik a dűne adaptációt amit
jodorovszki nem fejezett be
és kieszik a maradék kukoricaszemeket
a popcornos tasak aljáról
de meglátod savanyú pofáját a visszapillantóban
megcsap hónaljszaga ami majdnem
olyan mint a lejárt crenvuștilă mustár
kopasz tarkójából kiesik a szabadkőműves szó
és rájössz hogy
kiskorában szerette őt egy pap
szóval hagyod szerepelni ott elöl közben
úgy teszel mintha a telefont matatnád

valahol abortált magzatok élik át helyettünk
az összes szerencsétlen próféta által jósolt apokalipszist
de itt legalább vannak még
buszmegálllók sorok az útlevélnél
várótermek hamuzók a kocsmák előtt
ahol nyugodtan megállhatsz és perceken át
bámulhatsz a semmibe
anélkül hogy valaki sürgősen beutalna az eminescuba

valahol abortált magzatok részegednek le
a fancy borkóstolókon kiköpött kortyoktól
és fergetegesen szavalják az összes verset
amit bemagoltak a suliban majd elfelejtettek
fizetsz meggyőződsz hogy nem hagytál semmit magad után
próbálod nem becsapni az ajtót
és arra gondolsz hogy a halál
egy szép napon eljön
mint a bluescreen amikor
épp a cipőfűződet kötöd
és egyetlen többdimenziós lény
sem fogja venni
a fáradtságot
hogy újra indítson

valahol abortált magzatok
simogatnak minden kismacskát
amiket zsákokba fojtottak
és az összes szégyenből törölt
közösségimédia-posztból
egy borzasztó
hatalmas költeményt alkotnak

anyajegyek

csak crângași-nál tűnik fel,
hogy a metró tele van kötelekkel,
amikbe testek kapaszkodnak,
hogy ne zuhanjanak
egymásra.
leszállok, pedig még nem vagyok ott, ahol kéne.
reggel a csigák a parkban
recsegve sülnek rá az aszfaltra.
bánják már, hogy naivitásukban elhitték,
hogy az éjjeli eső volt a legkirályabb csúszda ever.
fejben számolom bőrödön az anyajegyeket,
pedig tudom, hogy 2-esre érettségiztem matekből
és a legegyszerűbb egyenletet sem tudom megoldani.
mégis érzem, mintha felgyűlne bennem valami,
talán magányom szisztolikus lehelete,
talán a nap malterébe ragadt emberek brekegése.
a galambok zen nyugalommal szarnak a bukaresti szélvédőkre,
rakják bele a szárnyukat,
én meg nyomorgok, mert csak úgy tudok rád gondolni,
ha kulturális placebókon trippelek.
érzelmi fantáziám egy b-movie költségvetésével dolgozik,
olcsó filmeket gyárt, szar special effektekkel,
tehetségtelen színészekkel és túltolt referenciákkal.
de rendben van,
valahol egy taxiban megcsiklandoztam a tenyered, és szeretted,
valahol egy hotelszobában arcon
fejeltelek, pedig csak jó akartam lenni az ágyban,
te azt mondtad „au”, és megcsókoltál.

órák telnek el, de én még mindig sehol.
most jövök rá, hogy azóta egy szót se szóltam,
amióta ott hagytál az úton és hazamentél,
és ez a gondolat valahogy
boldoggá tesz.
az angyalok szigetére érek,
nézem, ahogy a nap öngyilkos lesz,
derekára kötözi Bukarestet
és a Lacul Morii vizébe veti magát.
az emberek eltünedeznek köröttem,
csak a kutyák és a szúnyogok maradnak,
adok a szendvicsemből,
hozzám szegődnek.

együtt keresgéljük
az égen anyajegyeid csillagképét,
mint hülyegyerekek a pokémonokat.
langyos szél fúj,
és a gondolat, hogy nem akarok mást
ettől az éjszakától,
csak azt, hogy te
rám gondolj maszturbálás közben,
ott reszket,
mint kiszáradt fán az utolsó levél.

fernweh

több mint egy hete úton vagyok.
tanítottam marosvásárhelyen, felolvastam szebenben,
majd két, alvás és bárminemű jóérzéstől mentes
éjszaka után brassóban nițivel, raduval és roxival,
vasárnap bukarestben claudiuval, anaval, blecherrel,
hétfőn izzadt tenyérrel, kiszáradt szájjal
és ablakon át a távolba vetett tekintettel regensburg felé,
ahol 3 napig drágán adtam magam,
megvettem az első fancy nadrágom a zaraban,
majd megint bukarest, megint claudiuval és most mitoș-sal is,
aki visszahozta a carrascot, amit
vasárnap lopott el tőlem,
ma egy autóban találom magam szeben felé, megint
menekülök brassótól, otthontól, vagy amit még
sok képzelőerővel otthonnak nevezhetek, menekülök a rokonaimtól és attól a néhány embertől,
akinek még van merszük közéjük valónak tartani engem,
és menekülök magamtól vagy attól, ami maradt belőlem.
claudiuval levest eszünk egy olt menti, koszos vendéglőben,
megiszunk egy sört és elosztunk gyorsan még egyet, mert elmegy nélkülünk az autó,
a szavak nehezen jönnek,
de nem hiszem, hogy claudiu elítél ezért,
nem esnek jól a gondolatok,
ő megérti és elalszik mellettem,
húsáig vágott, hobbit körmei csillognak a napfényben,
amíg alszik,
és az én lerágott körmeim hol véreznek,
hol nem.

(versek André Ferenc fordításában)