Gyurász Marianna versei

t’Hooft álma

Hajlatok közt gyűlő melanin,
nem hiszünk az első dimenzióban,
megadott pontba sűrűsödünk.

Lefektetett sín a keletin,
nem hiszünk a második dimenzióban,
a pályától nem tudunk elszakadni.

Ablaktáblák közt ragadt rovar,
nem hiszünk a harmadik dimenzióban,
tanácstalan fonnyadunk.

Kristálytálban cirkáló bohóchal,
nem hiszünk a negyedik dimenzióban,
kristálytálban cirkáló bohóchal.

Pattanásos srác a bankfiókban,
nem hiszünk az ötödik dimenzióban,
elküldjük a Jutkát a picsába.

Közönyös, lassú felébredés,
nem hiszünk a nulladik dimenzióban,
ásítunk és lenyeljük a lámpát.

Fotózunk, vonatból

A másik oldal ablakai polaroidok, amelyekben mindig változik a kép a megállók között.
Fáradt rózsaszín szűrőn eresztik át a tájat és a beeső fényt egyaránt.
Kelet-európai, dekadens tündérországban utazunk: szétterülő rozsszigeten,
lapos, meleg, nyárias őszben.

Az ujjlenyomatok és az ablaküvegre rakódott por ilyenkor sok elszórt prizma.
Ha a felszálló öregúr zsákvásznat visel és legalábbis sörszagú, nem hajléktalan, csak az igéjét hirdeti.
Kövessétek.
Például a büfékocsiba.
Ott majd történeteket mesél csúnya szájjal, de ebben a fényben példabeszédnek halljuk azt is.
Egybefutnak a sínek, az összes utunk idáig vezetett, ebbe a békés mindentelfogadásba.

Most már ilyen boldogok leszünk, amíg majd le nem kell szállnunk
valahol a határnál.

A két aktuális kép

Két kép jelenik meg előttem
az utóbbi időben, egymást váltva,

az egyik a kezemben
tartott, gyomromnak feszülő kés,
néha vékony, rövid markolatú,
annyira, hogy inkább ráspolyhoz hasonlítanám,
másszor még ennél is ártalmatlanabb, műanyag, rózsaszín koktélosszablya,
de időnként húszcentis penge és
szinte a nyelvemben érzem, hogy hideg
fémíze van, mint a télnek,
de nem is ez a félelmetes,
leginkább akkor ijedek meg, mikor a kezem ökölben, de a kés sehol:
magamba fogadtam;

a másik kép egy női arc és két női kéz,
az egyik tenyere a jobb fülére tapad,
a másik a bal szemére,
a bal füle és a jobb szeme tátva és figyel:
nincs hatalmában, hogy kinn tartsa, amit
kinn kellene,
ahogyan egyikünknek sem,
sírunk a dolgokért,
amikre szert teszünk,
és nem tudunk elveszíteni.

Papírlegyezők

Van egy barátom, aki
úgy beszél, mintha minden mondata
harmonikává hajtott papírlap volna:
egyes szavak eltűnnek, mert az utánuk következők rétegei
teljesen eltakarják őket.

Hogy honnan vagy kitől tanult
így hajtogatni, azt lehetetlen tudni,
de vissza lehet követni, hozzávetőlegesen mikor,
mert ha a parkról kérdezed, ami a régi erkélyünk alatt,
a panelház mögött terült el,

ahol két ujját törte négyévesen, mikor a mérleghintáról lezuhant,
és megpróbált a földbe kapaszkodni,
még csak a minta érződik az egyes szavak között
mélyen árkolt csendeken.

Azelőtt csak mondókákat találni,
ahol minden hangsúly és elhallgatás
kötött ritmusú úgyis, és
ezekből nem sokat tudunk meg.

És leginkább pontosan olyankor beszélt,
ezt megtanultam,
amikor mi harmonikát hajtogatunk a papírból,

mert a levegő nem mozdul magától,
mert nagy a hőség, vagy nagyon
unatkozunk.

Háromszögek 

(Nem gondolom, hogy hivatkozásaink elengedhetetlenek,
de abban sem vagyok biztos, hogy háromszögelésen kívül
más módon is képesek vagyunk meghatározni magunkat.)

Mikor az utcán valamit az arcomba tolnak,
nem veszem el.
Amiért lehajolok a földre,
vörösre dörzsöli a bőrt a vállamon.

Nem szabadulok semmitől, amihez hozzáértem.

És amikor ez a külvilággal-határt-szabó,
legnagyobb felszínű szervem a végletekig feszül, mert már a
legunalmasabb fordulat,
legértelemszerűbb megállapítás vagy
reggeli sem fér el bennem,
egyedül a víztől tudok szabadulni,
és ha elfogy a víz,
akkor végre
semmit nem kell tárolni tovább.