Sánta Miriám verse

natasha-barova felvétele

Pán szálkát szed ki egy szatír lábából

I.

Mióta lábamon tíz ujj van, rám talál
az ember csóré szenvedése. Segíts, Pán.
Leülök ide a rönkre, látod, két szép
férfi, meg egy pár kecskeláb, ami szent.
Patád sosem tiport még szúrós gyomot
így, s ha szőrös pofád nem vigyorogna,
akár azt is lelegelnéd. Fordul a kocka,
nem én tréfálok most veled. Alkonyodik.
Sós szél hozza a hűvöst, vigyázz, ne
serkedjen ki a vérem.

II.

Nehéz lehet úgy ülni, hogy közben
hiányzik az ember egyik füle,
másik lába sebes, látod, mégsem
olyan nagy szamár az, aki kecske.
Útifű van melletted, tépd le hát,
míg kipiszkálom, dörzsöld össze,
s majd mondd, ha a bokrok között
ismét elkap a vágy: az istenek adták!
Kár, hogy nem tudják, kit rejt e királyi többes.

III.

Nem tudhatjuk, mennyit mászhatott
fölfelé a szőlőhegyen. Néhány tuja közt
a hámló kéreg szilánkjaiba lépett egy
óvatlan pillanatban. Távolodó hangzavar
a szőlőtőkék között, halvány sípszó.
A csörgődob lassan szívveréssé alakul.
Fehér márványba merevedett testek,
szíjas inak és a kőbe zárt erő. A teljes,
fehér szemgolyó távolba révedése,
mintha orgazmus futna át gerincén,
s az elragadtatás pillanata újra
oly földi lenne, mint a kövön ülő Pán
hús-vér kezei. Valaki azt susogja most a szélből:
askion kataskion lix tetrax damnameneus aision,
valaki azt írja most pergamenre:
végy fokhagymát, tömjént, ó-olajat,
kend be a sebet vele, s ha megszáradt,
mosd le hideg vízzel azt.
Gyönyör és fájdalom ugyanott lakik,
az elme templomában, ahol
most áldoz éppen egy szatír magánya.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/12-es lapszámában.

Sánta Miriám (1993, Kolozsvár)

Költő, műfordító.