Kosztrabszky Réka kritikája Pablo Larraín Spencer című filmjéről

„A szétesésemről szóló pletykák mind beigazolódtak”

Bár több mint 20 év telt el Diana hercegnő halála óta, személye és tragikus sorsa a mai napig foglalkoztatja a filmes alkotókat. Tévéfilmek sokasága mellett az utóbbi időben egy életének utolsó két évére koncentráló mozifilm (2013) is készült Oliver Hirschbiegel rendezésében, a népszerű A korona című sorozat ötödik évada (2020) pedig Diana Károly herceggel való megismerkedését és házasságát dolgozta fel. Pablo Larraín alkotása a már említett német rendező filmjéhez hasonlóan nem egy átfogó képet kívánt nyújtani a walesi hercegnő életútjáról – habár a gyerekkori emlékképek felvillanása fontos szereppel bír a cselekményben –, hanem Diana 1991-es, Sandringham House-ban töltött karácsonyának fiktív eseményein keresztül közelítette meg a szívek királynőjének személyiségét.

Mivel egy zárt ajtók mögött zajló családi összejövetel jelentette a történet kiindulópontját, ezért a chilei rendező hagyományos, valós eseményeken alapuló életrajzi film helyett egy olyan lélektani dráma készítésére vállalkozott, mely a királyi család elvárásainak Dianára gyakorolt, pszichológiai és étkezési zavart előidéző hatásainak bemutatásán keresztül bontakozik ki. Az 1991-es karácsonyi tartózkodás pedig tökéletesen alkalmasnak bizonyult a hercegnő elszigeteltségének és kívülállásának hangsúlyozására, hiszen Diana – bizonyos előzmények hatására – az ünnepeket követően hozta meg a házassága jövőjét érintő döntését, mely élete egyik jelentős fordulópontja volt.

A Spencer számos tekintetben rokonítható Larraín 2016-os Jackie című alkotásával, hiszen mindkét film lélektanilag közelíti meg egy-egy fontos pozíciót betöltő férfi népszerű feleségének életválságát, továbbá a médiafigyelem miatt mindkét nő kénytelen volt két különböző személyiséget kialakítani magának. De míg a Jackie elsősorban a férj tragikus halála kiváltotta traumát boncolgatja, addig a Spencer azokat a körülményeket veszi górcső alá, melyek később a hercegnő pszichés labilitásához, valamint a királyi családdal való viszonyának megromlásához vezettek. És míg Jackie Kennedy szinte tökéletesen tudja hozni a nyilvánosság által elvárt viselkedést, és eljátszani a Kennedy-mítosz kialakításához szükséges szerepet, addig az identitásválságban vergődő Diana mindvégig küszködik a számára teljesíthetetlennek tűnő elvárásokkal.

A Steven Knight forgatókönyvéből készült alkotás említett dramaturgiai koncepciójának egyik sarokpontját Diana bulimiája képezi, hiszen a film az evés és hányás szimbolikáját működtetve jeleníti meg a hercegnő pszichés küzdelmeit; például a karácsonyi vacsorán felszolgált, Diana ruhájával egyező színű levesnek a királyi család tagjai által való elfogyasztása az elnyelés szimbolikáját hordozza. Ezzel összefüggésben Diana hányása az ünnepi leves – a képzelődése során tányérjába esett nyakékgyöngyökkel együtt való – megevését követően pedig nemcsak a személyiségével ellentétes viselkedési elvárásoknak való megfelelés képtelenségét jeleníti meg, hanem a házastársi hűtlenség (Károly Kamillának is ugyanolyan gyöngysort ajándékozott, mint a feleségének) „emészthetetlenségét” is. Ezt a megközelítést erősíti az is, hogy Diana – az előbb említett eset kivételével – képtelen rávenni magát arra, hogy a család többi tagjával együtt étkezzen; az evésre csak az éjjeli falásrohamok során, valamint akkor lesz képes, amikor a film végén a két fiával – az udvartól távol, és annak etikettjét figyelmen kívül hagyva – gyorséttermi ételt fogyasztanak.

Nem véletlen, hogy az alkotás címe éppen Diana leánykori családneve, hiszen a film a hercegnő gyerekkori emlékképeinek megjelenítésével, valamint a szülői házba való visszatérési vágyának hangsúlyozásával az identitásvesztés elleni belső küzdelmet viszi színre, ami nemcsak az étel elutasításában, hanem az öltözködésben is megnyilvánul. Diana például úgy próbál az elvárások ellen lázadni, hogy nem a neki kijelölt öltözetben jelenik meg a karácsonyi istentiszteleten, vagy azzal, hogy az alkotás végén a birtokuk területén található madárijesztőre a saját sárga kosztümjét adja. A múlthoz és a családjához való kapcsolódását erősíti továbbá, hogy egy alkalommal a vacsorán való részvételt megtagadó Dianával párhuzamosan a hercegnő szavait és viselkedését tükröző Boleyn Annát láthatjuk. E két alakot a Károly hercegtől kapott gyöngysor is összeköti, melynek letépése a film kezdetén egy sikertelen kitörési kísérletre, míg a végén az elvárások béklyóitól való szabadulásra utal. Az alkotás egyik negatívumát azonban éppen ennek a párhuzamnak a hatásvadász, több helyen is melodramatikus sulykolása adja, holott a filmben szép számmal akadnak olyan, elsősorban képi megoldások, melyek finoman ábrázolják a kettőjük közötti kapcsolódási pontokat. Boleyn Anna alakjának folyamatos megidézése vélhetően arra szolgál, hogy egyrészt előrevetítse a walesi hercegnő halálát (ugyanezt a szerepet tölti be az út szélén fekvő halott fácán is), másrészt Diana mentális instabilitását hangsúlyozzák az Anglia egykori királynőjéhez kötődő hallucinációk, álmok.

A hercegnő zaklatott lelkiállapotát közvetítik az egyes családi-társadalmi események során hallható zenei aláfestések is, például a vacsorához zenét szolgáltató hegedűművészek egyre baljósabb dallamai, vagy a templomból kihallatszó véget nem érő, egyre idegtépőbbé váló orgonazene. Ugyanígy a feszültséget fokozzák a Claire Mathon által fényképezett, hosszan kitartott, nyugtalanító zenei aláfestésű jelenetek is, például az, amelyben a kamera Dianának a mező közepén álló madárijesztőhöz vezető útját, vagy a kastély felé közeledő autóját mutatja felülnézetből.

Az alkotás bizonyos tekintetben pozitívan zárul, hiszen az akaratát (Diana magával viszi a fiait a vadászatról, hogy együtt töltsék a napot) ezúttal érvényesíteni képes hercegnőt és fiait boldogan és felszabadultan látjuk, ami bár felvillantja annak a lehetőséget, hogy Diana a királyi családból kiszakadva végre olyan életet élhetne a gyerekeivel, amire mindig is vágyott, a tragikus végkifejlet tudatában azonban keserédes ez a befejezés.

A színészi alakítások tekintetében a film kifogástalan, és ez különösen igaz a címszereplőt megformáló Kristen Stewartra, aki – amellett, hogy tökéletesen elsajátította a hercegnő beszédmodorát és kiejtését – minden mozdulatával, arckifejezésével és rezdülésével hitelesen jeleníti meg a sebezhető, zaklatott, érzelmi labilitással küzdő Dianát. Sally Hawkins érzékenyen formálja meg a walesi hercegnő iránt mély érzelmeket tápláló, valamint annak lelkiállapotával és a külvilág gondolkodásmódjával egyaránt tisztában lévő Maggie-t. Timothy Spall Alistar Gregory szerepében ügyesen egyensúlyoz a walesi hercegnő minden lépését figyelemmel kísérő, a kötelességteljesítésre való rábírás érdekében akár manipulációhoz is folyamodó őrnagy, és a Dianával bizonyos esetekben mégis együttérző férfi arca között. Jack Farthing egy rendkívül visszafogott és fegyelmezett Károlyt formál meg, aki feleségétől ugyanezt a viselkedést várja el, Jack Nielen és Freddie Spry tolmácsolásában pedig Vilmos és Harry herceg olyan felszabadult és játékos gyerekekként jelennek meg a vásznon, akik képesek megérezni, és korukhoz képest éretten kezelni az édesanyjuk szomorúságát és hangulatingadozásait.

A Spencer a hagyományos életrajzi filmek konvencióit sok tekintetben felrúgó – ebből adódóan nem a valós események hű rekonstrukciójára vállalkozó – alkotás,  a címszereplő identitásvesztésével és érzelmi labilitásával való küzdelmét eredeti alkotói eljárásokkal megjelenítő lélektani dráma, mely bizonyára átélhetőbbé teszi a nézők számára az egykori walesi hercegnő lelki megpróbáltatásait.