Bethlenfalvy Gergely: „Lehetséges jegyzet” / Simon Balázs verseiről

„Ez a hozzánk egészen közeli és hétköznapian érthető
alapjában véve már távoli és érthetetlen számunkra.”

Heidegger

Mindenekelőtt néhány megjegyzést kíván a körülmény, miszerint Simon Balázst és költészetét egyaránt a mitikus pátosz aranyköde vonja be. Érthetetlenség, hermetizmus, óriás-ősi műveltséganyag görgetése. Egyesek úgy emlékeznek rá, mint akinek 4-5 évesen olvasták esti mese gyanánt Nietzsche Zarathustráját, mások ezt a szerző 2 éves korára datálják. A visszaemlékezések szerint 10 évesen Heideggert olvas németül, majd 12 évesen Hegel-kötettel a hóna alatt viharzik be a Lágymányosi úti Bukarest étterembe, s tör rá nagyszerűen annak békésen falatozó népére. A megközelíthetetlen, tündöklő zsenialitás képzetét, amelyet illetően egyetértés uralkodik a Simon Balázs alakját övező diskurzusban, jótékonyan támogatja meg, sőt ironikus módon igazolni látszik az a tény, hogy a szórványosan meg-megszólaló kritika 1999 óta ismétli: Simon „költészetének kritikai feldolgozása jóformán hiányzik”1. Fokozandó a zseni-kép és a kritika viszonylagos hiányának feszültségét, Simon egy versét idézem, amely a „ki nagy, s miért?”-kérdésre az alábbi választ adja: „nagy / Az, aki egy balkonon rögtön úgy szóba / Jön, ha csak egymás mellé kerültünk / […] nagy az, akit, bár holt, / Szibériában sem tudna elásni medve úgy, / Hogy játszi olvadás ne vesse fel” (Norwidban egy hete körülbelül, 624. Kiemelések tőlem.) A szerző halála után talán a Puskin utca folyóirat első száma (2007., benne kitűnő Simon-blokk) kísérelte meg először újra(vagy el-) indítani a szerzőről és műveiről szóló párbeszédet. A lapban helyet kapó Márton László-interjú bevezető kérdésében ismét ott találjuk a diagnózist, mely szerint a posztumusz kötetek megjelenését követő, „szinte mindig személyes hangú, rövid recenziók után az utóbbi években [Simon] életművét hallgatás veszi körül. Az az érzésünk lehetne, mintha senki nem olvasna Simon Balázst”2. Már ebben a 2007-es interjúban fölmerül a kérdezők részéről, hogy az életmű zárványjellegét és hermetizmusát hangsúlyozó kritikák mennyiben válnak önbeteljesítő jóslatokká. Az azóta eltelt 15 év azt igazolja, hogy a lehető legteljesebb mértékben. Márton László akkori válaszai mintegy előrajzolják az Alföldben (2021/6. szám) megjelent, Simonnal kapcsolatos írások és a későbbi recepció meghatározó csapásirányait. Az életművet a régiség, illetve a hétköznapiság jegyében fogant egységekre történő felosztása, korszakolása; a nehezen megközelíthető, sőt arrogáns és népszerűtlen szerző-figura; az öntörvényű, beláthatatlan kulturális tájékozottságával tüntető, szakadár költészet, ami „megfekteti a népet”; valamint a privát élet eseményeinek és a kötetek tematikus alakulásának szoros összekapcsolása, amelyekre már Márton is utal, egyaránt a fundamentumát alkotják a későbbi közelítéseknek, reflexióknak. A 2021-ben megjelent gyűjteményes kötet Jánossy Lajos írta utószavát is főként az említettek határozzák meg. Természetes, hogy a személyes jellegű visszaemlékezéseket alapvetően személyes jellegű utalások és megjegyzések alkotják – Simonnal szólva: „Tónusait próbálgatja a kegyelettel / Szőtt emlékezet” (A napló, 487.) –, ugyanakkor kérdéseket vet föl, hogy az utószó vagy az irodalomértésben kiemelt feladatot ellátó folyóirat rendkívül kis teret szentel a Simon-versek olvasása számára, és túlsúlyba kerülnek az életrajzi anekdoták. Ennek oka vélhetően abban áll, amit már ’99-ben Hajdu is jelez: „a kritika, amely mindezidáig alig lépett túl a könyvismertetéseken, még a diszkurzív kereteket sem alakította ki, amelyeken belül Simon költészetéről beszélni lehetne.”3 Az életműtől való idegenkedés, távolságtartás, valamint a szerző személy(iség)ének – a bevezető sorokban is megidézett – egyre rajzfilmszerűbb megrajzolása, ha nem is szándékkal, de szükségképpen megtörténik a biografikus szerzőre koncentráló kultuszteremtés során. Mindeközben a gyűjteményes kötet megjelenését figyelemre méltató kritika ismét rögzíteni kényszerül: „nem emlegetik, nem írnak róla”4. „[É]letművének és teljesítményének megítélése az életmű Halálgondola című posztumusz kötettel történő lezárulása óta jóformán válozatlan”5, így az életmű, „20 év viszonylagos elfeledettség”6  után, „mindenekelőtt (újra?)felfedezésre vár”7.

A recepcióban vissza-visszatérő két állítást egy-egy rövid ellenvetéssel talán árnyalni lehetséges.

Először is: Simon Balázs költészete korántsem annyira társtalan fenomén, mint ahogyan azt egyes kommentárok sejtetik. (Sőt, a recepció olykor utal a lehetséges párhuzamokra, szellemi kapcsolatokra, metszetekre stb., és különös, hogy éppen ez a recepció tekinti egyúttal teljesen magábanállónak a Simon-lírát.) Az életmű költészettörténeti elhelyezésére nem vállalkozom, de mivel a magányos lángelme figuráját problematikusnak, az értelmezés szempontjából pedig kevéssé termékenynek gondolom, mégis tennék egy elnagyolt utalást arra a magyar költészeti hagyományra, amelyhez Simon Balázs poétikája, ha nem is hézagmentesen, de sok tekintetben kapcsolódni látszik. A klasszicizáló versbeszéd, az antikvitás és a (poszt)modern világképének feszültsége, a filozófiai hagyomány tematikus és esetenként poétikai hatása, amelyek bizonyos fokig a Simon-lírát jellemzik, különb-különbféleképpen  tetten érhetők akár Babits Mihály, Füst Milán vagy Szabó Lőrinc (mindegyikük esetében a legszembetűnőbben a korai) költészetében. Az újholdas lírával való lehetséges kapcsolatra Borsik Miklós tesz utalást8: Pilinszky és Nemes Nagy költészetével rokonítja Simonét, de a Pilinszky-párhuzam a recepcióban másutt is megjelenik9, illetve Szepes Erika, a Simon-értelmezés pionírja Weöres Sándorhoz hasonlítja Simont…10 A ’90-es éveket (ez Simon lírájának keletkezési ideje) tekintve: ekkor is jelen van a bibliai hagyomány és az antik mitológia felé fordulás vagy a klasszikus versformák használata, ld. Schein Gábor, Borbély Szilárd vagy Kovács András Ferenc egészen más és más irányokba alakult vagy alakuló, mégis hasonló hagyomány(ok)hoz köthető költészetét. Ha árnyalatai nincsenek is e képnek, annyi esetleg láthatóvá válik belőle, hogy már a 20. század elején-közepén rendelkezésre álltak olyan olvasásmódok, amelyek képesek voltak megbirkózni a „hatalmas műveltséganyaggal”, s amely értelmezési gyakorlatok vélhetően nem lettek a feledésé, hiszen akár a Borbély-, akár a Schein-, akár a KAF-recepció köszöni, jól van, legalábbis egyikre sem jellemző az a mértékű hallgatás, mint amelyik Simonéra. Ahogyan az is bizonyos, hogy a Simon-életmű nyelvi-poétikai kérdésfeltevései talán másképp csengenek (Simonra pl. nem jellemző a parodisztikus hangvétel), mint az ún. nyelvkritikus költőkéi, írókéi, Tandorié, Parti Nagyé vagy Garaczié, esetleg Esterházyé, ugyanakkor a kérdések tétje aligha különböző, vagy csekélyebb az említettekéhez képest. Már az első Simon-kötetben felmerül a hagyományhoz való viszony, annak újraírásának kérdése, a szemiózis bizonytalansága és a költői megszólalás lehetősége-lehetetlensége, a nyelvhasználat introspektív kritikája. „Garatom sebe lett a középpont, / Beleömlik, amit kimondani nem tud – / Rég holt hangok szöknek a sebből, / Távoli népek táncát lejti a nyelvem: / Mondataik egyre égetik a torkom, / Szájam mélyére zuhantam – / Életüket a belőlem fakadó / Vérfüggönyön át látom, amíg / El nem fogy a nyelvem. // Már messzi jutottam, idegen népek / Nyelvét tanulom. / Messze talán anya vár, / Idegen népek tánca a sebzett húsban.” (Testamentum, 11–12.) „Szavaid igazát remegő ujjaim / számolják, hisz nyelvemnek / hazug és hamis dicsőség / jutott csak részül, és / most sósavas lepedék fedi be / egészen; barázdák, árkok és / mélyutak szabdalják remegő húsának / örökös mozgásra kárhozott / belsejét: fájdalmas kelések / gennyeznek benne, és dudorok / nőnek a tetején, / számtalan rügye mind halálba torkolló / rontásnak: Te megláttad, Anyám, / lehetett volna a nyelvem […]” (Anyaság, 28–29.) A beszédszerv és a beszélt/írott/költői nyelv romlandó, enyésző organizmusként való egymásra írása és egyaránt elégtelen volta (hiánya), az azonosság és másság – identitás és alteritás – közötti közvetítés nyelvi akadályai, az anyaságnak és az anyanyelvnek a termékenység és meddőség aspektusából fakadóan rendkívül összetett szemantikai hálója mind további kérdésekhez vezetnek, egyúttal láthatóvá válik: Simon Balázs költészetének kérdései első kötetétől fogva kapcsolódnak kortársai, illetve korának (akár: a posztmodernnek) kérdéseihez, noha a mindeközben mozgósított intertextuális utalásrendszer, ahogyan a nyelvhasználat módjai is, Simonnál részint másképpen épülnek ki, mint az említettek esetében – erre a sajátos kommentár-jellegre a következő passzusban még röviden visszatérek. (Azok a történelmi, archeológiai és antropológiai problémák pedig, amelyeket a Simon-életmű rendre érint, aligha esnek távol pl. a Michel Foucault, az Assmann-házaspár vagy akár a Walter Benjamin által tárgyaltaktól, mely utóbbiak a honi irodalomértésben közismertek.)

Másodszor: Az életműnek az archaikus érdeklődés VS. mondén realitás/tematika korszakaira való felosztása csak a preformált kategóriák szerelmeseit nyugtathatja meg. Mint ahogyan arra egyébként a recepció helyenként utal, a Lectisternium vagy a Makdír, esetleg a Terep kötetek esetén valójában nem az életművet két merőben más részre osztó, éles cezúráról van szó (ahogy azt a cezúra folytonos áthelyeződése is jelzi). Valóban jellemző a Simon-életműre a régiség szöveghagyományával való párbeszéd, azonban nem (vagy nem kizárólag) egy archaikus beszédmód imitációja, a görög drámai jambusok lüktetése, a zsidó vagy a görög filozófia tematikus megidézése szervezi a szövegeket, sokkal inkább a hozzáférhetőség kérdése: az én által a világhoz, a szubjektumnak az objektumként adódó valamihez való hozzáférés alapvető problémái. A kertben hagyott lom – „kallódó tárgyak”, ahogyan Simon máshol nevezi a szétszóratott világelemeket – éppúgy ellenáll a közvetlen és azonnali megértésnek, viszonyulásnak, és így a nyelvi, poétikai faggatózásnak, ahogyan az ősiség „eredeti” rítusai, a mitológia „eredeti” jelentésrétegei: a kulturális törmelék, a múlt, a hagyomány. Ez a költészet tehát valóban „hagyomány és életanyag egyenrangúságát hirdeti”11, amennyiben e kettő (ha valóban kettő…) a szubjektum számára mint rajta kívüli, illetve mint számára idegen, mint megfejtésre váró titok jelenik meg. A Simon-líra hagyományviszonyait Márton Lászlónak az első négy kötet által húzott poétikai ívet áttekintő írása segíthet megértenünk. Márton szerint az első kötetek „versformáló észjárásának” mintáit a „kommentárokban, azokon belül is az elbeszélői jellegű írásmagyarázatokban, a szkholionokban és a midrásokban találhatjuk meg. […][Simon] minden verse felidéz egy-egy másik, jelen nem lévő szöveget is.”12 Olyan alapállásról van tehát szó már a kezdetektől, amely egyfelől a múlt költészeti hagyományát kísérli meg újraírni, s a kommentár műfajában találja meg a költői megszólalás lehetőségeit, „funkcióját”. Az életmű „első szava” is ennek jegyében áll. Az első kötet címe (Minerva baglyát faggatom mégis) ugyanis nemcsak Minerva baglyát, tehát a római mitológia egyik meghatározó szimbólumát idézi, de egyidejűleg – a Simon által ismert és olvasott – Hegel Jog filozófia alapvonalainak előszavát, s annak „Minerva-baglyát” is, aki mindig későn érkezik („csak alkonyatkor kezdi röptét”, vagy ahogyan egy későbbi Simon-vers írja újra: „Baglyaim, a bűnösek, akik csak éjszaka / repülnek fel” – [Minerva baglya]; 300. A Georgicában is azt olvashatjuk: „Napnyugovásig vár a bagoly magasán a tetőknek, / S késő nótáját elnyújtva hiába huhogja”). Nem kizárólag egy az antikvitással párbeszédbe lépő szövegegyüttest körvonalaz tehát a cím, hanem a (filozófiai, illetve itt: irodalmi) megszólalás és reflexió eredendő megkésettségének tudatát is rögzíti: a (valamilyen módon már) meglévőre, adottra való irányulás problémáját bocsátja előre, s ez válik e költészet egyik alapvető kihívásává is.

A következőkben egy-egy példán keresztül arra szeretnék rámutatni, hogyan jár el a Simon-vers a számára adódóval, hogyan igyekszik a nyelv belső változékonyságával számot vetve írni, és hogy a vissza-visszatérő figyelem és érdeklődés, amellyel szóra bírja tárgyát, hogyan kerüli el a statikus kimerülés állapotát.

*

A szövegeknek nem célja, hogy meghatározó motívumainak, trópusainak, hasonlatainak stb. jelentését fixálja. Eljárásában a derridai iterabilitás mechanizmusára ismerhetünk: a mindig-máshogy-megismétlés, az idézés és önidézés, az interés intratextualitás sokirányú és változékony volta biztosítja a Simon-líra jelentésképző, jelentéssokszorozó potenciálját és intenzitását. Erre az egyik legszemléletesebb példa az Orion jelölőnek („Orion – e név zenéje / Üldöz”, írja Simon a Párviadalban [511.]) a csillagkép nevétől Oziriszen és Nimródon át a szórakoztató elektronikai márkanévig terjedő-táguló szemantikai hálója. Bár a Nimród kötetnek a szerző által mintegy önkommentárként összeállított jegyzetanyaga megadja a Nimród-Orion-Ozirisz nevek görög, zsidó és egyiptomi mitológiai vonatkozásait (313–319.), hozzá kell tenni, hogy Kézai Gestája Ménróthot, Hunor és Mogor nemzőjét implicit módon Nimróddal, a nagy vadásszal, az óriással, illetve a bábeli torony építőjével azonosítja, ekként tehát a magyar őstörténet és mitológia által felkínált értelmezési lehetőségekkel további „jelentésgyarapodásról” beszélhetünk. Simon költészetében Nimród alakja, illetve a vadászat és az égitestek motivikus feldolgozása már a Minervá…-tól kezdve rendkívül hangsúlyos, és köteteken átívelve szervezi egyes versek témáját, metaforikáját. (Később majd a Például a galamb kötet egyes darabjai viszik színre az elejtés, levadászás eseményét, a maguk pőre brutalitásában, s e „transzcendenciahiány” okán egészen máshogy hatnak ezek a szövegek, mint az első kötetek mitikus-heroikus vadászat-epizódjai.) Jóval kevésbé magától értetődően illeszkednek ebbe a mitológiai eredetű, organikusan épülő rendszerbe az Orion cég által gyártott hangtechnikai eszközök (lemezjátszó és hangfal) és televízió. Nem egyedülálló példáról van szó, hanem egymást követő kötetekben újraírt és rekontextualizált jelenségről: a (Periklész horoszkópja) c. szöveg a Nimródban (284–286.), az Egyszer, ablakmosás után és az Oziriszként haza a Lectisterniumban (337., ill. 399–401.), a Párviadal a Terep kötetben található (511.). Ezek mindegyike explicit módon az auditív vagy a vizuális érzékelés, illetve a technológia területeiről kölcsönzi metaforikáját és szókészletét, s a nevezett versek a mitologémákkal is kapcsolatot teremtenek (az Egyszer, ablakmosás után című versben a „Zsinórpadlásra ócska Orion” sor a mennyezetről, illetve az égbolton „függő” hangfal és csillagkép közötti, alapvetően a névazonosságból fakadó, másfelől viszont egymástól rendkívül távoli elemek hasonlítását végzi el). A versek összehasonlító elemzésére és szorosabb olvasására itt nem vállalkozom, csak annyit jegyeznék meg, hogy az életművet diszkrét korszakokra osztó, illetve a Simon-líra kapcsán a régiség és a mindennapi élet közötti cezúrát vagy éles váltást állító megközelítésmód hajlamos az itt felvillantott különös azonosságokat és összefüggéseket figyelmen kívül hagyva megalkotni rigid szisztémáját.

Ez az újraírásai révén a jelentést rendre eltérítő, az ambiguitásban érdekelt poétikai gyakorlat mutatkozik meg a Nimródot, a bábeli tornyot és magát az írást, az irodalmat tematikusan egymáshoz kapcsoló szövegrészekben is. A szétszóratás: a jelek és jelentések, értelmek és nyelvi szimbólumok, idézetek és kulturális emlékek átláthatatlan és rögzíthetetlen örvénylése válik Simon költészetében az egyik legmeghatározóbb tapasztalattá: „úgy érezni néha, Torony ez a könyv” (Nimród, a halottkém, 498.). Az iménti verscím az életmű belső összefüggésrendszerére enged rálátnunk, méghozzá a kevésbé szembetűnő intratextuális utalásokkal szemben itt teljesen egyértelmű a Nimród kötet játékba hozása, ahol azt olvashatjuk: „meghasadt a nyelv, amint a Tornyot elmondta, ismeretlen szó maradt a helyén, és rettegés, mit mond a másik, félelmükben egymást gyilkolták, a megmaradtakat Isten szétszórta, hadd beszéljenek külön-külön”. („Ábrahám”, 243. Formázás az eredetiben.) Az idézettek a bábeli toronyra mutatnak: a jelentés helyébe, a Simon-szövegek tapasztalata szerint, a hiány, az „értelmetlen részletek” kavargása lépett: ez a par excellence jelentésszóródás vagy -vesztés emblémája, a nyelvi közlés megzavarásának (ellehetetlenülésének?) ősjelenete. Többek közt az említettekből fakadó sokértelműség, illetve az egymással is olykor ellentétes értelmek felmutatása teszi lehetővé, hogy a sokszor monoton és/vagy monologizáló versbeszéd mégis folyton kihívások elé állítsa az értelmezőt, és kikényszerítse olvasója figyelmét.

Nemcsak az egyes versek, de az egymást követő kötetek által rekonfigurált motívumok is az életművet egy sajátos diszkurzív mozgásként engedik meghatároznunk: aktuális tárgyára mindig változó nézőpontból veti pillantását, köröző mozgásával, „kerülőutakon” igyekszik befogni és hozzáférni e tárgyhoz. Ami ezt az igyekezetet illeti: az „eredet(i)”-hez, az „igazság”-hoz, az „amint van/volt”-hoz való hiánytalan közelférkőzés rendre ellehetetlenül, ami a versbeszédben jellemzően a rezignáció, máskor a kétségbeesés (esetenként patetikus) szólamaival párosul, ugyanakkor a megértés és megismerés újabb és újabb kísérletei egyfelől a költői nyelv, másfelől a „tárgy” lassú kibontakozását, fokozódó komplexitását teszik lehetővé – a költő szavaival: „Hadd bonyolódjon, ami / Egyszerű, és hamar / Kimerül, és / Legyen szövevényes, ami / Nyílegyenes!” (Az örök visszatérésről/IX.; 96). Ebből a nemcsak poétikai, de alkotói habituális attitűdből is következik, hogy végülis részletek és hozzáférhetőség, törmelékesség és értelem, kommentár és idézet kérdései köré szerveződik elsősorban e költészet, amelynek „válasz”-kísérletei motívumainak – az önidézés és -újraértés, ráírás (palimpszeszt) és rekontextualizálás poétikai eljárásai általi – alakés jelentésváltásaiban állnak.

Az első kötetet, a Minervá…-t meghatározó tapasztalat a múlthoz való hozzáférés akadályozottsága. Az akadály többkomponensű és ellentmondásos. Először, a múlt szavaiból a mai értelmező számára már „kiveszett az értelem”: a hagyomány reminiszcenciái a mai szem és fül számára semmitmondóak; a mai fül süket, a mai szem vak a régiség jelentéseire, értelmeire, „Csak te maradsz hát, / Csalóka Jelen! / Ami elmúlt: elvész, / Semmibe tűnik – / Sose szól már / Hozzánk, / Értelmét irigyen / Megtartja, a titkot / Nem fedi fel” (Az örök visszatérésről/XVIII., 117.) Másodszor, ha valaki közvetítőként (fordítóként? másolóként? – hogy ezeket a Simon-versekben rendre visszatérő írásgyakorlatokat említsük) kíván eljárni múlt és jelen „értelmei” között, annak szavai éppúgy értelmetlenek lesznek, kétértelműségük alatt összeroskadnak: „Aki a két világban / Egyaránt otthonos, / Nem mondhat semmit, / Mert szavaiból – amik / Egymásnak ellentmondanak – / Rendre kivész az értelem […] Kivágott nyelvű bíró, üres lesz, / Elhagyja minden értelem, / Csak ha Apolló betölti egészen, / Akkor éled, s kiabál őrjöngve / Értelmetlen jósszavakat.” (Aeneas és Hekaté, 149–150.) Harmadszor viszont, a „visszatekintés” orfeuszi gesztusát értelmező Simon-versek tanulsága szerint, a vissza-, azaz a múltbafordulás bár kockázatos, s büntetéssel jár (vö. Lót feleségének történetével…), Simonnál épp ez a pillantás az, ami tárgyát létrehozza, illetve élteti. Ha tehát nincs visszapillantás, a múlt, a „mögött” szférájában tengődők léte visszavonhatatlanul elenyészik. Orfeusz visszatekint, s ezzel mintegy megteremti pillantása tárgyát, Eurüdikét: „Tudta, hogy akkor lesz / az övé, ha látja […] Vissza kell néznie hát, / És látnia kell, hogy / Nincs ott – hogyan is lenne? – / De nézni, s a szemével / Simogatni, egyre keresnie / És megtalálnia végül / Újra felépítve a testét, / Ami elenyészett, visszaszerezni / És megteremteni újra: / »A visszanézés lesz a / Teremtés a teremtésben […]«„ (Aeneas és Hekaté, 156–157.) Az újrateremtő, elevenné tevő rápillantás a költői praxisban voltaképpen nem más, mint a figyelemmel való kitüntetés, Simonnál a régiség hagyományának olvasása (szó szerint: „pillantásával”, tekintetével), és újraírása (elevenné tétele), ekként pedig a hagyomány szétszórva talált elemeinek (meg)idézése. Többek közt ebben áll az első kötetek kommentárjellege és idézéstechnikája, intertextuális működése, s talán nem túlzás azt állítani, hogy a költői szerepfelfogást is a fentiek határozzák meg.

Az életműben mindvégig szerepet kap a régiség, az antikvitás ilyetén való megidézése, de a figyelem egyre inkább egy „nagy egész”-ből kimetszett, s ezáltal bizonyos tekintetben értelmüket vesztett, illetve „kallódó” részletek partikularitására, dekontextualizált létmódjára, s a versszöveg által megkísérelt rekontextualizációra helyeződik, s egyre kevésbé lesz érdekes, hogy ez a valami mitológiai történet, Korán-idézet, magára hagyott fridzsider vagy galambürüléktől pettyezett liftakna, mert, bár „egymást sosem / Érintik, de / rejtett folyosókon végig / Összefüggenek.” (Prófécia, 85.). (Ezt a belátást a Minerva… már előrebocsátja, legalábbis én a későbbi „tárgyas versek” felé tett legelső lépésként értelmezem a kötet Sátor c. darabját, amelynek kezdő sorai – „Körülöttem a kert tele / Van régi, törött asztalok / És székek roncsaival” – nem kifejezetten a szöveghagyomány fragmentáltságát, hanem egy másik absztrakciós szint: a mindennapi tárgyak entropikus jelenvalóságát tárgyazzák.)

A mindig csak „értelmetlen részletei” által érzékelhető, atomizált világ képzetét, melyet nem támogatnak meg az antikvitásra való explicit utalások, elsőként az életműben a már idézett Sátor c. vers foglalja magában. A fenti citátum így folytatódik: „Legurult fridzsider / Szemetessé vált gyomra, / Ha felnyög, / Megharapott alma, ha / Könyörög, gömb legyen / Ismét, / És ha az ideoda hányt / Deszkák újra az anyaföldből / Kinövő fák testébe akarnak / Visszahegedni…” (24.) A világegészbe való reintegráció reménye jelenik itt meg, a kiharapott falat és a szerves egységet képező alma kapcsán. Mert mégis, miféle jelentést lenne képes magára ölteni egy fogaktól rovátkolt gyümölcshúsdarab, a maga formátlanságával, kiszakítva „eredeti jelentés-összefüggéséből”, ha nem tudnánk, hogy az eredetileg egy almához tartozott, egy teljes formához, amely magától értetődik? Akár egy ízlésesen kockára vágott húsdarab, vagy vékonyka szelet, csík a tokányban, amely már rendkívül távol esik az élő állattól – hogy sertés, vagy marha: az is elképzelhető, hogy még ez sem deríthető föl megnyugtató módon –; ez a takaros húsdarab is értelmetlen és alkalmatlan részlet, nem alkalmas arra, hogy utaljon, hogy (meg)idézze azt, ahonnan eredetileg származik, az állati testet, vagy akár annak csak egy felismerhető, nagyobb részletét. A felszecskázott zöldség, egy falat gyümölcs, a szaftban fürdő hússzelet új, a régit mintegy elnémító kontextusa a saláta, a száj, a pörkölt. De mi van, ha az étel sosem készül el? Minek nevezhető a tejföl, a petrezselyem, ha „a leves már / Sohasem készül el”? (Az a leves…, 51.) A szöveg felépítése, a sorok egymásutánja azt jelzi, hogy a leves már azelőtt nem készült el sohasem, hogy a „tejföl, amit hozzá / Vettél, a kibírhatatlan / Melegben lassan elrohad, / A petrezselyem elszárad / És összeaszik”. Mihez szerzem be a hozzávalókat, ha tudom, hogy egy leveshez, ami sohasem készül el? Míg a gőzölgő leves a versben egy szerelem ábrándképével együtt jelenhet csak meg a félálom horizontján, egy melodráma díszleteként, addig a szikkadt petrezselyem, ez a „kallódó tárgy”, mely „démoni táncát lejti”, „átváltozik” ősi rajzolattá. Immár nyomatként olvasható, épp ahogyan a „szájpenész titkos / Ábrái” (A felejtés, 48.) beszélnek arról, amiről a száj gazdája már sosem. A száj gazdáját felfalják, az Úr így szól hozzá: „»Íme, ez vagy, / Egy kosár érett gyümölcs«”, hogy aztán jóllakjanak vele. A szöveg tanulsága szerint a részek elfelejtik az egészet, amiből származnak, és Simon a verseiben újraés újraírt gyümölcsmetaforában az emberi nemre is kiterjeszti e tapasztalatot („Ámoktündérek belőled esznek, / Felejtesz s eltűnik végleg / A zuhanás végén / Amikor földet érsz, és / Jóllaktak egészen teveled.”), miközben héj, mag és gyümölcshús, tartalmazó és tartalmazott, kint, bent és között viszonyrendszerében egyúttal sajátos kozmogóniáját is „kidolgozza”. Teszi ezt a legszebben talán az „Énekek éneke”: a hús című ciklusban, ahol alapvetően a gömbforma jelentéstereit kutatja, a tökéletes formát, aminek kapcsán Borges, Pascal gömbje című esszéjében, megfogalmazza híressé vált aforizmáját, amely a Simon-líra olvasásakor is mintha igazolódna: „Lehet, hogy a világ története valójában csak néhány metafora története”. Például a levesé, a felfalatásé s a kallódó részleteké. Simon költészetében később visszatér az értelmetlen részletek, a limlomok és a leves kérdése. A szóban forgó versszöveg felütése megint csak kozmikus-transzcendens távlatba helyezi a később következőket, ugyanakkor Simon költészetének a már sokszor említett alapkérdésével találkozunk: „Ki az az Úr, aki ollójával / Fölaprítja az egyneműt? / A korszakok előbb-utóbb véget / Érnek. És nincs közük aztán.” ([Egy katonai reptér], 278.) A kártyavetés, a fátum, a véletlenszerű egybeesések allegorikus világmagyarázó képeit a leves metaforája követi: „Fejembe kalapot nyomtak, kesztyűs / Kezembe ollót: szeleteljem föl én / A tájat, vagy nézzem, ahogy cérna/ Metéltként belefőződik egy hatalmasabb / Levesbe?, ahol én leszek a főtt hús, / Vadászruhámból kifejtendő ínyencfalat”. A szöveg egy-két sorral később így folytatódik: „Miszlikbe vágom, ÉS AKKOR ÉLNI KEZDENEK” (formázás az eredetiben).

Ide kívánkozik egy közbevetés, ami Simon Balázs verseit olvasva bizonyára megfogalmazódik. Jelesül, hogy sok esetben mintha egy merőben korszerűtlen filozófia jelenne meg egy merőben korszerűtlen versbeszéd köntösében: a harmonikus, megérthető, egészleges világ elgyászolása, amely tematikusan is fel-felbukkan az életműben, a későromantika/koramodernség „programja” volt, joggal merül föl tehát, hogy Simon jó 100 évvel később miért gondolja, hogy ez a számos szempontból túlhaladott, mára már a szentimentalizmus mákonyával bevont ábrándkép, nevezetesen az ép és jelentéses világegyetem visszaállítása/elérése, érvényes „téma” lehet. Nos, erre a korábban idézett soha el nem készülő leves és az ollóval miszlikbe aprított dolgok motívuma esetleg részválaszként szolgálhat. A leves, a sztereotipikus „kotyvalék” és a világmindenség mátrixa, melyben minden elnyeri értelmét, helyét, szerepét, a Simontól szokatlan humorral fűszerezett metalepszist alkotnak. A versben minden, ami a leveshez kell, megrohad, elszárad, összeaszik, így tehát a szöveg diszpozíciója az elképzelhetetlen szisztéma, alkalmatlan részekkel. Ugyanakkor az elszáradt petrezselyem rajzként, ekként tehát megváltozott rendeltetésével – a leveszöldség a kvázi-képzőművészet formanyelvén állít elő jelentést – foglalja el helyét a világban. Az (Egy katonai reptér) című szöveg az életet éppen a felaprózottságból eredezteti. A „miszlikbe vágás” egy teremtés-, sőt amint az a vers második feléből következik, megváltásgesztusként inszcenírozódik: „azt hiszem, csak az értelmetlen / Részek jutnak a mennybe, metszetek, törés/ Vonalak – nem a pohár, csak a falán végig/ Futó repedés, egy elkallódott mente zsinórja, / Limlomok, vagy inkább csak a helyek, ahol / Összeforrtak, síkban, mint a lenyúzott bőr / […] hiszen itt kezdődik az életük […] / itt, ahol értelmükből kivetkőztek, / Előbukkannak, mint az ujj a kesztyű / Feslésén: ezt a pontot örökíti / Belőlük meg a Menny.” (279. Kiemelések az eredetiben.) A részletek egy lehetséges építési folyamat kellékei, amelyek egy poétikai reintegrációs gyakorlat eredményeként ismét jelentéssel telítődhetnek, noha a felhasznált részek (idézetek, allúziók stb.) rendre a hamisítás, illetve a hamisítvány gyanúját vonják magukra: „Nem különböznek új és / Új váraid egymástól, sose / Mások, ugyanannak örök / Ismétlései mindig – egyetlen / Hamisítvány másolatai: / Mintha az igazit vissza / Lehetne szerezni így: / Csak hamisítványt sokszoroz / Örök ismétlés.” (Csák Máté, 63–64.) „csak a képeiket hordod / Egy hasonlatban, ahol te is / csak hasonlítasz.” (XII. Heraklész és Hébé, 105.) Később ezen elgondolást mintha felváltaná egy a szöveghagyományhoz való „szabadabb” viszony, amely az elsajátítás, a sajáttá, sajátossá tevés poétikai programjában ölt alakot: „Műdarabok, és mindegyikhez hozzátapad / Belőlem valami: a fölfeslő kesztűben / Elernyedő kezem”. ([Egy katonai reptér], 279.) A nyelv vagy a kultúra alkotóelemei a beírásban, a saját szövegbe történő szervesítésben, a használatban jutnak funkcióhoz, így „értelmüket” nem valamiféle transzcendens értelem-összefüggés garantálja, s ez a gesztus, „használatuk”, szó szerint éltetni, azaz élethez juttani képes a rendszertelenül szétszóratottként érzékelt fragmentumokat: „Használni kell, különben, mint egy / Régi nyelv, idézetekre szétesik – / Egy-egy cementfalból kivájt kavics –, / Beszélni kell velük, szót váltani / Vakbélnyelven és mandulán, orrés / torokhangon”. ([Az alkalmatlan részek], 280. Kiemelés az eredetiben) A „beszélni kell velük” poliszémiája a „velük mint őket használva/általuk” és a „velük mint nekik mondva” jelentésekben áll, s a ”szóváltás” sem egy egyirányú, inkább dialogikus viszonyt föltételez, méghozzá nemcsak a régiség kultúrtörmelékéhez, hanem egyáltalán a nyelvhez, a nyelvi szimbólumokhoz. (Sőt, a „szóváltás” a „szavak váltakozásaként” éppígy jelentéses, amennyiben a szavak és értelmek egymást kikezdő, leváltó, lecserélő mátrixaként gondolunk a nyelvi struktúrára.) A szóváltás, ha kölcsönviszony, egyben figyelmet is implikál: ez az alkalmatlan részek figyelemmel való kiemelése a differenciálatlan kavargásból (mint fentebb a visszatekintés teremtő, életadó aktusánál is láttuk). Ez a szóba elegyedés mint immár direkt költői kísérlet határozza meg véleményem szerint a Terep kötetet – a „kérdezősködés”, ahogyan a kötetnyitó, egyben címadó vers fogalmaz –, amelyben mintegy programossá válik a tetszőlegesen kiválasztott „kallódó tárggyal” működtethető (nyelvi) kapcsolat, s próbára tehető a tekintettel, a költői figyelemmel való teremtés, létrehozás, életre keltés művelete. Talán ezzel függ össze, hogy az életmű tematikus hangsúlyai a mitologémáktól fokozatosan a konkrétan értett limlomok felé tolódnak, illetve hogy a korai kötetekre jellemző narratív struktúrákat, az epikusságot, az ép mondatszerkezeteket lassan a szabadabb, asszociatív építkezés, a fragmentált és zaklatottabb versmondat váltja föl. Ugyanakkor a bevezetőben említett, Minerva baglyával (illetve a Vergilius, Hegel és a maga Simon által is újraértett bagoly-motívummal) illusztrált alapállás, amely a már készként, tehát valamiként adotthoz való viszony mibenlétére és az – a reflexióként, re-akcióként, kényszerű válaszként, jelentésképző struktúraként értett – irodalmi megszólalás lehetőségeire kérdez rá. Ez utóbbi, összevetve a minden ízében jelentéses és értelmes világ atavisztikus vágyképével, vagy az antikvitás restaurációjával, melyek nem idegenek a Simon-recepció meglátásaitól, a megnevezés nyelvi-költői kihívásaival találkozik. A megnevezés, a név(adás) egy kulturális gyakorlat, amelyet számos Simon-vers egyfelől a felejtéssel, tehát a korábbi névadások, korábbi praxis mind kevésbé érthető és hozzáférhető voltával, másfelől az újraelnevezéssel, pontosabban: a mindenkori jelenben történő névadással azonosít. A metaforika mindkét esetben a rétegződés logikája szerint működik. A rétegek sokasodása miatt egyre mélyebbre süllyedő, egyre többszörös elrejtettségben, leplezettségben meghúzódó „értelem” képeit rendezik folyton újra e szövegek, amely eljárást az a paradoxon feszít, hogy bár épp a megnevezés (itt: maga az írás) egymásra rakodó, és így a „felejtés löszrétegeivé” alakuló „leplek” az okai az értelem elveszítésének, maga a szöveg, amely erről „tudósít”, sem tehet mást (hiszen a saját gyakorlata is: írás, szöveg, megnevezés és értelemtulajdonítás),  mint újabb és újabb értelmeivel teríti be, s teszi még nehezebben elérhetővé a korábbi jelentéseket, értelmeket. Ennyiben tehát a mindig már adotthoz való viszony kettős, paradox természetű íráspraxist jelent: (szövegés hagyomány-)rétegek lehántását, közben pedig újabb (szövegés hagyomány-)rétegek létrehozását; a korábbi archiváció kódjának feltörését, egyúttal újabb „archivációs kódok” megalkotását. Talán nem önkényes értelmezői gesztus, ha fölvetem: az „írás felejtés” – szintén paradox, vagy annak tűnő – platóni doktrinájával és az írásgyakorlattal az írás működtetésével e költészet is eredendő konfliktusként szembesül, különösen hogy a dilemma a történelemhez, a hagyományhoz való viszony kontextusába íródik be.

Az emlékezés és felejtés feszült dialektikájában adódik a hozzáférhetőség problémája, amely egyrészt felszín és mélység, másrészt belső és külső ellentétekben figurálódik, noha ezek egyaránt az elrejtettség és leplezés sokrétű metaforáiban válnak olvashatóvá.

A Nimród kötet első oldalain az állatbőr két felhasználása kerül analóg viszonyba: a pergamen, tehát az „írószer”, illetve a szintén bőrből készült ruházat, s ezek egyaránt a jelentés-előállítás képessége felől, a tágan értett megnevezés aktusán keresztül kerülnek összefüggésbe. A „Földlepel és térképruha”, a „névvárosok kígyóbőre”, a „Nimród-pergamen” (Invokáció, 169.) szintagmák a megnevezés és identifikusság feszültségére utalnak. Bábel és Ninive, Nimród, sőt az Úr egyaránt nevek (idézetek), azaz sokkal inkább kérdések, mint válaszok: ki az a Nimród? Mi az, hogy Babilon? Azaz: ki rejtőzik a Nimród név, és mi rejtőzik a Babilon név mögött – mint pergamen mint írásjel mint írott szimbólum mint megnevezés mint kulturális gyakorlat mögött? A leplek folytonos forgatása, hullámzása, akár egy könyv lapjai peregnek, de szín és fonák, igaz és hamis, eredeti és másolat, egyáltalán: az értelmezés kiindulóvagy sarokpontjai, koordináta-rendszere szó szerint átláthatatlanul bonyolulttá válik. Egyetlen grandiózus szemfényvesztésként  inszcenírozódik a… mi is? „fátylakként suhognak a történet kellékei, olykor mintha távoli fény vilagítaná át egyiket-másikat, aztán kihuny, csak a vastag szövet marad, úgy hullanak le, mint az oldalak, a Könyv lapjai egyik oldalról a másikra, hasonlóságok végtelen sora – az Ég héjszerkezetű körei […] –, amin keresztül öltözik és vetkőzik, el van fedve és föl, de ki?, egymás után lehullva mindegyik, a rétegek egymásba folynak, mint a fátyoltáncban, hullámoznak, egyetlen lepel le-följe […]” (Bábel tornya, 202. Formázás az eredetiben.) Talán az értelemvesztés egy mozzanata mindez, de a megfigyelői pozíció (és a „történet kellékeire” való utalás) arra enged következtetni, hogy maga (ez) az elbeszélés is egy lepel, ami maga is módosít és eltakar, ráadásul tipikusan poétikai eszközhasználata révén, a metaforák, hasonlatok, az ellipszis alkalmazásával, amelyek nélkül nincsen elbeszélés, de amelyek egyúttal lehetetlenné is teszik azt, hogy az elbeszélés (a „történet”) értelmezhető legyen. A fölismerés, azonosítás és megértés lehetőségét ez a vásári mutatványokra emlékeztető kifordítom-befordítom, itt a piros, hol a piros-jellegű manipulatív mechanizmus számolja föl, de a szövegekben előforduló motívumok mindig a szűkebben értett irodalmi mű megértési akadályaira is utalnak. Egy későbbi prózaversben azt olvashatjuk: „kifordított állatbőr, elveszti állatalakját, hova tűntek a szervek, a zsigerek? […] kifordul, mint egy kesztyű, vakolatként hullok, az ég is kifordítható, a belső oldalán mi van?, látjátok, a dolgok is, e látszólag természetes világban úgy vannak, mint ha már kifordított alapjukról épp most hámlanának, köztük mi is, és nem tudjuk, milyen lény volt, ami kifordult így velünk […]” (Thare mondja el, 234. Formázás az eredetiben.) A bőr és az állat zsigerei itt hasonló problémát vetnek föl, mint a már említett leves és a hozzávalók viszonya. Mi minek a része, mi miről vált le, mi mihez tartozik, minek mi az eredete, mit hogyan nevezünk, és mi történik akkor, amikor megnevezünk valamit, személyt vagy épp összefüggést, és mit takar el ez a megnevezés, mit leplezünk, és miként zavarodunk meg, amint ki-be fordítgatjuk azt a valamit, hogy végre rápillanthassunk és akár megérthessük – ezen kérdések szubverzív ereje nem abban áll, hogy maguk a kérdések idegenül hatnak, hiszen a Simon által is megidézett kultúrtörténet hemzseg tőlük. Sokkal inkább az kavar föl (és össze), hogy a kérdésekben (vagy történetekként megfogalmazott implicit problémákban) vázoltak nem igazán adnak ki egy szabatos kérdést. Még a kérdés előtt vagyunk. A kérdés sem grammatikailag, sem logikailag nem stabil; ami az előbb még fönt volt, most lent van, ami az előbb még benne foglaltatott valamiben, most mint kívüli mutatkozik meg, ami az előbb még valaminek a részlete volt, most egészként hullatja magáról részeit, s a korábbi rész pozícióját sem az egész, sem a rész felől, sem a rész-egész dichotómia szervezte kérdezésrendszeren belül, annak szabályai szerint nem válaszolhatjuk meg.

A ruha bőr, egy állat lenyúzott, kifordított bőre. De hová lettek a szervei? Hordom és írok rá, eltakarom a bőrt és az állatot és szerveit azzal, hogy hordom, és azzal is, hogy ráírok. A bőr ruhaként való hordásával gúnyává, ruházattá, lepellé írom az állat bőrét; a hordással kitakarom, hogy: bőr. A bőrömet egy idegen bőr takarja, leplezi el; az állatbőr rám íródik, eltakar, engem takar el, hogy: ki vagyok. Átváltoztatják egymás jelentését. A külső burok, kültakaró, hámréteg, héj és váz már korábban is fölbukkan Simonnál, mint a ráírásnak, jelentésmódosításnak kitett felület: „Az egykori kagylót hirdető / Héj leszel, amit elkoptat / A víz és a homok, / Tébolyítóan üres váz, / Emlék, aki a hihetetlent / Tanúsítod, jel, amiből / Visszavonult a jelentés – / Ó, az őstenger jelei egyre / Fogyatkoznak, / Megkövesült csigáid spirálja / Miről szól? / S a mészcsipkés csillagok / Milyen világegyetem hiányát / Mutatják fájdalmasan és / Céltalanul? / A hiábavalóság tartóoszlopai / Sokasodnak szüntelenül / És köztük vagy egyszerre te is!” (Ha…, 124.) A hiányra utaló (írás)jel problémája merül itt föl, ami azzal, hogy megképződik, nem képes „valami”-t mondani, csak a „semmi”-re utalni, vagy éppen arra, hogy az a „valami”, amire utal, nem hozzáférhető a jel által, nem érthető meg a jel közvetítette jelentésen keresztül, ekként a jel puszta emléke, megidézője annak a valaminek, aminek megfogalmazása során kudarcot vall a jel(ölési rendszer). De Simonnál ott találjuk az átírás gyakorlatát, amely egyaránt tűnik alkalmasnak arra, hogy újult jelentést képezzen, de arra is, hogy megsemmísítse a korábbi jeleket. A kagyló héjának „értelmét” a kagyló adta, és így a héj immár nem más, mint jel jelentés nélkül. A héj mintázata a kagyló pusztulása után is „árulkodik”. De miről? Miről tanúskodik a héj, miután a víz és a homok lekoptatja róla a mintát? A simára csiszolt héj képes éppen a koptatásról, s egy még korábbi eseményről: a kagyló pusztulásáról hírt adni? Akárhogyis, a szöveg nem elnémul, nem válik szikárabbá, nem írja ki vagy függeszti föl metaforájának gerjedését, hanem a kérdésfeltevést követően tovább tágítja (átírja) a szemantikai mátrixot. Csillagok, kozmosz, hiábavalóság tartóoszlopai – éppen ezek a képzetek szüntetik meg a kagylóhéj és a felületerózió, minta és írás, tele és üres stb. képzeteit és tartományait, miközben bizonyos motívumokat a szöveg átír, továbbvisz és megőriz. A kérdés immár nem az, az üres kagylóhéj utal-e a kagylóra vagy annak pusztulására, hanem az, hogy az üres kagylóhéj kopott mintái milyen elgondolás szerint kapcsolhatók ahhoz a képhez, amely a megszólított te-t a hiábavalóság egyik tartóoszlopaként ismerteti föl. Mégis, a kérdés, noha eldönthetetlen, hogy az üres héjra, vagy az azt követő enigmatikus sorokra vonatkozik, ugyanaz: a „kiürült” jel mire utal? Az írás telíti vagy kiüresíti a jelet? A korábbira való ráírás (és az írás csak egy korábbira való ráírás lehet, különösen ennek a költészetnek a tanúsága szerint!) építésnek vagy rombolásnak tekinthető? – De egyáltalán, föltehetők-e ezek a kérdések e költészet kapcsán, ha héj és bőr, ruha és hús kapcsolatát illetően maga sem szolgál támpontokkal? A (Délben) című vers (170 sk.) a húst a héj és mag közti – a szöveg klasszifikációja szerint egyben Föld és Ég közti – „szférával” rokonítja, ennyiben tehát az emberi létezés a hús léteként jelenik meg. (A méhész) című szövegben ellenben a héj először az éj szóval kerül rímhelyzetbe és szemantikai kapcsolatba, később pedig a „héjak mint ruhák feszülnek”, a bőr köré, de a bőrre éppúgy írnak, méghozzá a Holdak, mint a pergamenre, ami maga is bőr, maga is „ruha”, s még a „lúdbőr” szó szerinti és figurális jelentései is megképződnek. (190 sk.) Az égbolt mint héj, a ruha mint héj és az emberi vagy állati bőr mint héj egymást kontamináló és elbizonytalanító alakzatokként jelennek meg: „egybecsúszott rétegek: / Egyetlen héj a Mindenség, lágyan / Ringó üveglap testtelen írásokkal / Beírt”. (191. Kiemelés az eredetiben.) A bőrön reakcióként, mintegy spontán kirajzolódó lúdbőr, a pergamenre rótt jelek és a világegyetem „héjazatára” mint üveglapra írt „testtelen” jelek más és más írásfelfogást képviselnek, s jócskán eltávolodnak (egyúttal persze megint csak: átírják) a szöveghagyományra vonatkoztatható írás-fogalomtól. Olyannyira, hogy az üvegre írt „testtelen” jel mint íratlan írás, a láthatatlan, mert átlátszó felületre felvitt, fizikai kiterjedés nélküli írás már nem az írott jel jelentését vagy értelmét, hanem a nem-írott létezését kérdőjelezi meg, amennyiben nemcsak az érzékelhető, de a metafizikai tartományt is beírottként, bejegyzettként gondoltatja el. Minden írás, s minden hozzáférés olvasás, mert nem lehet más. A hozzáférés (olvasás) problémája azért válik különösen fontossá a héj és a mag, külső és belső, illetve az ezeket elválasztó hártya vagy membrán kapcsán, mert annak működésének ki van téve az én is, az én érzékelése is. Ha tehát az én nem intakt, nem zárt, hanem átjárás van közötte és a „héján”, a ruháján, az őt határoló burkon túli elemekkel, akkor az (id)entitásra vonatkozó kérdések (ki vagyok én? mi az, ami nem én vagyok? mi a más? ki a más?) megint csak nehézkesen tehetők föl. Az üveg, mint ami egyszerre visszatükröz és engedi át magán akadálytalanul a tekintetet, a (Cartesius-féle búvár, avagy a cementkor) című szövegben (262 sk.) is visszatér: a vízben lebegő üreges üvegfigura, amelynek mozgása kitett a környezetének, tehát a közeg és annak fizikai tulajdonságai és mechanzimusai determinálják őt, kettős bizonytalanságot állítanak elő. Nemcsak a vizuális érzékelés, tehát egy külső szubjektum perspektívája bizonyul alakalmatlannak arra, hogy elválassza a vízben lebegő búvárt a víztől („Azonos vagy, íme a vízzel” – 262., kiemelés az eredetiben), de maga a vízben lebegő búvár sem tudja elkülöníteni magát a közegtől, hiszen, üreges lévén, a víz átjárja (az iménti idézet pandant-ja: „Víz vagy üvegből” – 264.). A verszárlat alább idézett része homályban hagyja e kitettség egyéni szabadságot illető következményeit: „És ha kivonnád magad? […] / Ha az áttetszés / Terhét levetnéd? Hogy lebegj, / De immár láthatatlanul? / Hogy elvessz a szeme elől? / Hogy ne tudjon tovább / Képzelni ennyire képtelenül?” (265–266. Kiemelés az eredetiben.) Ha az áttetszőség teher, miképpen jelenthet szabadságot a láthatatlanság, ami logikusan ugyanazzal az eredménnyel jár: elveszni szem elől? Az apória, ami kikezdi a logikait, abban áll, hogy áttetszőség és láthatatlanság elválaszthatóként vannak itt feltüntetve, és a külső nézőpont képzelete az előbbire van utalva: az áttetszőség még megengedi, a kép hiánya ellenére is, az elképzelést, a vizualitásra hagyatkozó kogníciót, amíg a láthatatlanság már letiltja azt. Hasonlóképpen bukkan föl a vízben lebegő, a víz által átjárt test képe a Tartály bójája című szövegben (449–450.). A bója láthatatlansága, rejtettsége, elképzelt volta egyértelműen rokonítja a Cartesius-búvárral, noha a Makdír kötetkompozíciója alapvetően egy fejműtét, avagy a koponya meglékelésének értelmezési síkjára helyezi a jelenetet. Ez azonban nem korlátozza a vers motívumainak kibontakozását, sőt a WC-tartály bójája sokszoros transzfiguráción esik át: egy ponton a versbeszélő és a bója között éppúgy átjárás (pontosabban: egy kiazmus-szerű viszony) jön létre, ahogy a víz és a bójaüreg, a fenti üvegbúvár és közege között, hogy aztán a tojás és a koponya értelemtereit érintve a verszárlat visszatérjen a cím által kimondott kezdeti stádiumhoz. (Megjegyzés: a szóban forgó verset Az öltözőben című követi, amely termékenyen párbeszédbe léptethető a héj, ruha, hús és én viszonyaira futólag utaló fenti kérdésekkel is.) A bója jelentésváltásai paralel zajlanak egyfelől a színre vitt bója vízzel való átjárásával, másfelől pedig az írás tettenérő-megfogalmazó tevékenységével, ugyanakkor ezek folytonosan „egymás ellen” dolgoznak. A tartálybéli bójához való nyelvi viszony kialakítását egyre ellehetetlenítik, hogy a bóját nem látni, s a képzelet hirtelen irányváltásai a jelentésrögzítés ellenében fejtenek ki hatást; hogy az írásfolyamat során fölmerülő motivikus, metonimikus kapcsolatok az írásfolyamatot gerjesztik, és nem engedik megállapodni; hogy a bóját átjárja a víz, s ez az atipikusság, a lékelt bója, a hibás bója nem engedi érvényesként megszólalni a rendesen működő bójára igaznak vélt szólamokat stb. A címbeli megnevezés és a főszöveg feszültsége, valamint a szemünk előtt átalakuló motívumrendszer egyaránt arra emlékeztethetnek, amit a ráírás és átírás kapcsán fent már érintettünk. A vízzel telő bója egészen banális módon szembesít a héj és a mag, tartalmazó és tartalmazott ellentmondásos viszonyával. Tehát mialatt a szöveg írásfolyamata a bója jelentésmátrixát rendezi és éleszti újra, egyszersmind el is takarja saját jeleivel, saját jelentéseivel azt, amire mintegy ráír, amit újraír. A meglékelt, elsüllyedt bója éppúgy üres jel csupán, mint a lakatlan kagylóhéj; éppúgy mossa el a víz és a rárakodó, ráíródó újabb jelek eredeti (?) jelentését, és éppúgy kétségessé válik, mit is jelent voltaképpen a kagyló vagy a tartály bójája.

A bőr, a héj, a hártya, a burok, a ruha: felszín. Felület, ami tele van írva, jelöl, jelez, látható, szembetűnő, ugyanakkor reprezentációként is értett felszín. Felszínes, nem tartozik hozzá tartalom, „mélység”. Simonnál azonban a hagymahéj-effektus paradoxona érvényesül: a felszín alatt nem mélység (vagy tartalom), hanem újabb felszín tűnik elő. A pergamenre, papírra, vagy akár párnahuzatra mint felületre ráírás, valamint a mélység feltárása (ez a kvázi-bányászat nem a kő-, hanem a kulturális matéria fejtése) látszólag egymással ellentétes irányú törekvés, mely Simonnál felszín és mélység interferenciájában egyesülni látszik. Lapozás, rétegződés, rá(fölé?) és aláírás és olvasás, materiális és hermeneutikai felszín és mélység dinamikus, egymást konstituáló jelenlétében ismeri föl e költészet önnön és általában a költészet feladatát, s ehhez tartja magát. Kommentár és archívum, dolog és episztémé viszonyait sürgeti újragondolnunk.

*

A „merjétek szavakba foglalni, mi az: alma” rilkei felszólítása messzire vezet. Jelen írás arra igyekezett rámutatni a maga felszínes és csapongó mozgásával, hogy Simon Balázs költészete, s e költészet bizonyos momentumai miképpen válnak a szavakba foglalás merész kísérleteivé, s abból hogyan bontakozik ki egy sajátos írásfelfogás, amely motívumainak folytonos újrarendezése és átértelmezése során újabb és újabb összefüggéseket képes felmutatni. A szavakba foglalás éppúgy, mint az olvasás egy önmagát is mindig-máshogy-megismétlő program, zárlat nélkül. Az alma a Rilke-citátumban egyfelől az „egyszerű dolgok” mintapéldányaként jelenik meg, ugyanakkor, ahogyan azt Simonnál is láttuk, éppen a kéznéllévősége, „közvetlen jelenléte” lehet félrevezető. A megkésettként az adotthoz való közeledés azzal szembesít, hogy bár késve érkeztünk, amit adottnak vélünk, mégsem adott: az önmagát készként felmutató, lezártnak és elzárkózónak mutatkozó nyitott, formálódó, még készülő és éppen adódó. Ami adott, éppen most adódik. Az alma szavakba foglalását a héjnál, a husánál vagy a magoknál kezdjük?

—

1    Hajdu Péter, A hagyomány jelenvalósága. Simon Balázs két kötetéről, Alföld, 1999/4, 64.

2   „Időről időre előveszem a verseit”. Interjú Márton Lászlóval, Puskin utca 2007/1, 14. (A kérdezők: Szabó Marcell és Urfi  Péter.) A  teljes szám online elérhető: https://puskinutca.wordpress.com/szamaink/puskin-utca1/.

3    Hajdu, Uo.

4    Melhardt  Gergő, Sűrű, sötét erdő, https://magyarnarancs.hu/kritika/suru-sotet-erdo-239520. (Letöltve: 2022. 01. 20.)

5    Mizsur    Dániel,  Utolsó  esély?,  https://litera.hu/magazin/kritika/utolso-esely.html.    (Letöltve: 2022. 01. )

6    Vörös István, A nem értés poétikája, ÉS, 2021/34. Online elérhető: https://www.es.hu/cikk/2021-08-27/voros-istvan/a-nem-ertes-poetikaja.html (Letöltve: 2022. 01. 20.)

7    Herczeg Ákos, „Lassú ellenfényben, eltelik”, ÉS, 2021/34. Online elérhető: https://www.es.hu/cikk/2021-08-27/herczeg-akos/lassu-ellenfenyben-eltelik.html.  (Letöltve: 2022. 01. 20.)

8    Borsik  Miklós, „Eresszétek szabadon a kutyákat”. Egy közelítési mód, Puskin utca, 2007/1, 26.

9    A Rilkéhez és Celanhoz való hasonlóság mellett. Ld.: Harcos Bálint, Kukuba néni, Jelenkor, 1997/12, 1259–61.

10  Szepes  Erika,  Próteusz visszatérése, Liget,  1994/11, 12–25.  Nemcsak Szepes  meglátásaival, de a túlságosan nagyvonalú hagyománybéli elhelyezéssel is polemizál Hajdu Péter: „benyomásaim szerint e költészetnek [mármint Simon költészetének – B. G.] részleteitől független, globális elhelyezése az  irodalmi  folyamatban  veszélyes  leegyszerűsítésekhez vezet,  tulajdonképpen nem  kecsegtet eredménnyel.” Hajdu, Uo. Hajdu ezen meglátása értelmében jelen írás elhelyezési kísérleteit is érdemes fenntartásokkal kezelni.

11  Hajdu, i. m., 65.

12 Márton László, Az igei állítmány = Uő, Az áhítatos embergép, Jelenkor, Pécs, 1999, 220.