Maros Márk: Inkarnáció; Özön; Kőtábla (versek)

Inkarnáció

Egészen, mint a rozsda.
Igazán, mint a szüzek.

A felismerés
kétségbeejtő csempéivel
meggyötört folyosón
három alak halad örökké,
ajándékuk én vagyok.

Cipellek magammal,
mint egy vetélést.

Ujjbegyed rácsaival
temesd el arcom,
csukd rám a szabadságot,
és a sírásód én leszek.

Kórházmagányunk székén
kivérzett bárány.

Az odaadás fekete olajával
megmosakszom,
aztán a hővel, amit adsz
megmelegszem.

Te szórtad szét a szalmát,
de melyikünk az apa?

A hazatérés
szeplőtlen fogantatásában
az istálló felsír,
és a fiú, aki holnapra férfi
kapkodva lélegez.

Özön

Olajfalevéllel
etetem a galambot a parkban,
aztán kettővé sétálom magam,
mígnem esni kezd.

Egy szakállas hajléktalan
szegődik nyomunkba,
kéreget,
de mintha kínálna,

épp ekkor bokáig,
épp ekkor bokáig.

Szövetségünk a szivárványban,
elhagyatottságunk a termőföldben.
Atyái senkinek.

Szurokot izzadok
szálkareményünk deszkalécén,

most már a térdemig,
most már a térdemig.

Öt város közül
kettő elpusztított lett a miénk,
ketten vagyunk,
ketten könnyezünk,
és a bárkán így sincsen helyünk.

Ne félj,

most még csak derékig,
most még csak derékig.

Kőtábla

Engedem ölni,
ezt hívom kegyelemnek.
Telikád szégyenben
ragyog a bűn.

Engedem zokogni,
ezt hívom örömnek.
Egy cinkos isten
anyaölt sír a gödörbe.