Bartalos Tóth Iveta: Egy jó hasonlat kellene 1.
Kerosin felvétele
Megint ugyanaz az álom. Kinyitom a szemem, kívülről látom, ahogy az ágyamon fekszem. Az asztalon pohár, félig vízzel, tudom, mind meg kellett volna innom. A maradékot reggel megint a fikuszra fogom önteni, még néhány hét, aztán ez a példány is kirohad. Rajtam fekete póló, rajta Kurt Cobain fehérkeretes napszamüvegben. A falon a szemközti pláza neonreklámjai tükröződnek, egyre gyorsabban változnak a színek, pulzál a lila, a zöld, a lila, a zöld. A mellkasom hirtelen megrándul, majd az egész testem visszazuhan a matracra. Mindjárt az a rész következik, tudom, hogy az a rész következik, amikor a matracarc szája kinyílik, meglátom hatalmas, rugókkal teli szájüregét, megmozdul a nyelve, látom a gigáját, szájszag van, meleg. A matrac rám lehel, belém lehel, felnyög, próbálok menekülni, de erősen szorít, megmerevedik a testem, a jobb karomban érzek némi erőt, lassan mozdítom, mintha ezer kötél húzná vissza, fájdalmamban ordítanék, de nem jön ki hang a torkomon. Talán ha az ágy keretét elérném, ki tudnék törni belőle, felé nyúlok, megfogom, nem segít, a testvérem hajtincseit keresem a szomszéd ágyon, mélyen alszik, nem lát, nem hall semmit sem abból, ami velem történik, belekapaszkodom a hajába, mire ő a fal felé fordul, majd eltűnik az ágyával együtt. Tudatosul bennem, hogy már nem is abban a szobában vagyok, nem abban a lakásban, egyedül vagyok, rohadtul egyedül, itt nincs másik ágy, nincs kapaszkodó, itt most vége, elnyel a matrac, ennyi volt, ennyi!
És zokogva ébredek. A pólóm felgyűrődött a mellem alá, izzadt. Az ujjbegyeim zsibbadnak, pirosak. A jobb mutatóujjamban szálka. Fejem fölé tartom, hosszasan nézem. A fém ágykeretbe kapaszkodva felkelek, kimegyek a mosdóba. A szomszéd lehúzza a wécét, a lezúduló víztől megremegnek a falak. A tükör feletti neon egyre hangosabban búg. A tenyerembe lehelek. Idegen szájszagot érzek. Mindkét csuklómon szorítás nyoma. Az orrom vérezni kezd, a vércseppek a fehér mosdókagylóba cseppennek. Öt, számolom meg. Öt, mondom ki hangosan, és a tükörbe nézek. Pont, mint akkor.
A szekrényből előveszem az öreg bakancsomat. Apám egyik haverja raktárosként dolgozott a katonaságnál, annak idején ő szerezte egy kis házipálinkáért. Megszagolom, még mindig bőrillata van. Kiszedem belőle a megsárgult újságpapírt. A tizenharmadik oldalon sporthírek, a tizennegyediken horoszkóp és a napi vicc. Elolvasom. Nem nevetek rajta, valószínűleg húsz éve se nevettem az efféle favicceken. A cipőm tiszta. A talpa is. Alaposan lesúroltam róla mindent, ne emlékeztessen semmi se arra az estére, amikor utoljára viseltem. Mellette a dobozban egy régi füzet, benne az utolsó írásaim. Belelapozok, olvasni kezdek. Idegenek a szavak és a történetek. Felnevetek, mintha először olvasnám őket. Meglepnek, izgatottá, kíváncsivá tesznek. Aztán egyszer csak újra ismerősek lesznek. A szekrény előtt a földön ülök, a könnyeim némán potyognak a dobozba, amelybe a bakancsommal és a notesszel együtt bezártam húsz évnyi lehetőséget az életemből.
Tíz perc múlva ott vagyok érted, olvasom az üzenetet a telefonomon. Az öreg noteszt a hátizsákomba teszem. Felhúzom a bakancsot. Rendben, írom neki vissza. Jöhetsz is, már elkészültem.
Az út végén Gabi öreg Suzukiját a falu szélén, az „Egy sima, egy fordított” nevű pub előtt hagyjuk. Húsz éve még csak kocsmának becézték ezt a helyet, lepődik meg. Azóta viszont már az unióban vagyunk, kedves barátom, ebben a fene nagy kék-sárga egységben a pub mindenki számára ugyanazt jelenti, magyarázom neki. Felnevet. Belesünk az ablakon, a helyiség falait sötétbarna tapéta borítja. A mosdó ajtaján Pamela Anderson fürdőruhás posztere, talán a kilencvenes évekből. A pulton felpúposodott a szürke borítás, az asztalokon viseltes piros-fehér kockás terítő. Legalább a sör jó, van Staropramen, mondja Gabi. Visszafelé megállhatunk egy korsóra. Ha szerencsém van, alkoholmenteset is tartanak. Erre jutottál azután, hogy láthattad, itt húsz éve semmi se változott, kérdezem. Hagyom magam meglepni, válaszolja. A jó dolgok meg nem kell, hogy változzanak, mutat Pamela képére. A szőke és nagymellű csajok húsz éve is jó nőnek számítottak. Induljunk, teszi hozzá, és a kezembe nyomja a hátizsákomat.
Az út talán három kilométer az egykori üdülőig. A levegő fülledt, felhős az ég. Pont, mint akkor, mondom. Pont, mint akkor, válaszolja. Zavartan lépkedek. A bakancsára nézek. Új, kérdezem? A nagy út tiszteletére vettem, válaszolja. Egy vagyon volt, cserébe nagyon menő és rohadtul kényelmetlen. Percekre elnémulunk, csak a cipőink orrát figyelem. Porosak. Hirtelen megpördülök, tizenhét éves vagyok, kezemben borosüveg. Gabi a verseit szavalja, szinte ordít, részeg. Hangosan nevetek rajta, nem tudok figyelni rá, én is berúgtam. Sötét van, esni kezd. Futni kellene, messze van a tábor, szarrá ázunk, mondják a többiek. Kinek árt egy kis eső, kiáltom, beleiszok az üvegbe, majd továbbadom. Nevetve táncolok az esőben. Ha apád most látna, mondja Gabi. De nem lát, válaszolom, és levetem a pólómat. Egy tekintetet érzek a mezítelen hátamon. Izgat. Nem tudom, kié. Ez megijeszt.
Láttad-e Miszter legújabb versét a Facebookon, kapaszkodom vissza a jelenbe. Gabi hangosan felvenet. Miszter a kortárs magyar líra Uhrin Benedekje, akivel túl burkoltan közölték, hogy költészet helyett tervezzen inkább japán kertet, vagy tenyésszen nyulakat. Kopogó rímekkel teli négysorosaival minden nap elárasztja a szájberteret. Termékeny, mint a nyulak, mondja Gabi. Termékeny, ismétlem. Lali újabb díjat kapott. Lali verhetetlen. Te viszont keveset írsz, mondom Gabinak, mosolyog, azt mondja, neki ez pont elég ahhoz, hogy azt érezze, nem állt be a sorba a többi nyakkendős középvezető közé. Megmaradt valami az élet napos oldaláról, neveti el magát. Mindig másokról beszélsz inkább, mint magadról, fordul felém hirtelen. Vagy a mindenségről, az univerzumról, amelyben reményeid szerint láthatatlan maradhatsz. Mint porszem a bakancsom fűzőjén, ugye? Akartam is mondani, hogy egy jó hasonlat kellene, valami költői, sikerült megtalálnod. Megállok, a hátizsákomból kiveszem az írásaimmal teli füzetet, a kezébe nyomom. Azt mondta, sose lesz belőlem író. Szófogadó kislány vagy, látom. Mindent megteszel, hogy igaza legyen. Az orromhoz kapok. Vércseppek a porban. Öt, számolom magamban. Öt, mondom ki hangosan. Gabira nézek. Pont, mint akkor, mondja. Pont, mint akkor, válaszolom.
Bartalos Tóth Iveta (1980, Dunaszerdahely)
A pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott. Mészáros Krisztinával 2018-ban jelent meg az „Anyább” anyák című közös könyvük, melynek 2020-ban elkészült a szlovák fordítása is. 2020 őszén jelent meg az Élet lejárt szavatossággal című novelláskötete, amely harminc, a szorongás témáját feldolgozó történet gyűjteménye. Néhány évig a Vasárnap Lélek magazin egyik szerzőjeként is írt, civil munkája mellett pedig a Mert nőnek lenni jó közösség társalapítója és egyik főszervezője. Családjával együtt Nyárasdon él.