Nagy Magdolna verse

Marko Slavkovic felvétele

A gépírónő éneke

Mint egy könnyed lány, lépdeltem fel a lépcsőkön,
lábamon topánka, kezemben a báli kalap. Minden
az álmom folytatása, nappalaimat beleszőttem
a lepedőm gyűrött, piszkosfehér redőibe.
Mindegyik már alattam volt, túl az izzadás után.
Jobb oldalon aludtam, mindig jobbra tartottam,
nőként, mondták nekem, balra a te utad, irányod.
Nem értettem, mit mormoltak ükszüleim, időnként
áttetsző foltokban a fogason megjelentek nekem.
Aztán az ikonok. Nem én mozdítottam el ezeket,
pedig az utolsó után nyílt az ajtó.
A vaskeretes nyikorgó ajtó mögött láttam
képedet először. Kerestelek, kezemben a
báli kalap, derekamon uszály, szirénnek öltöztetett
akkor már aggastyánná vált anyám. Vajon merre tartok
fel a lépcsőkön, kinek a hintójába ülök, hol vannak
hőseim, merre cincognak bátor segítőim.
Semmit sem tudtam a jövőmről, hogy a hintód
fekete, mikor átmegyek a zebrán, mikor a fékre
lépsz éppen húsz év után. Mikor belenézek a szélvédőn
visszatükröződő arcomba, mert éppen úgy esik a sugár.
Hogy abban az egy pillanatban az összes eddigi napjaim
értelme összeáll. Én tudatlan lány ezekkel a felvillanásokkal,
mint egy zombi körmöltem a sorokat, húztam fel a szoknyám,
mikor a párnás zöld székre ültem. Mohásnak sosem képzeltem,
durva szövet, modern dizájn. Gépeltem a sorokat, teljes munkaidőben.
Estére ebédet hordtam, dalolva mosogattam. A kezemben fogtam
a műanyag ételhordót, tudtam, hogy a fém jobb, biztosabb, de autó
nélkül, gyalogosan, mikor átmegyek a zebrán, jobb volt ezt vinni, nem
lóbálni, a leves kiömölhet, le a szoknyán. És akkor a szélvédő mögött,
miután eltűnt a sugár, a te ijedt arcod már egyre több ránccal
nézett vissza rám. Húsz év után.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/6-os lapszámában.

Nagy Magdolna (1972, Debrecen)

Költő.