Kleinheincz Csilla: A számnevek helyesírása 1.

Szymon Burza felvétele

A helye a szennyestartón van, minden este onnan nézi, ahogy a férje levetkőzik a szürke lámpafényben. Bertalan szereti a szürkét – mindenhez megy, mondja, és valóban: minden kiloccsantott kávé, kézből kivert müzlis tálka, orrból kifröccsenő vérfolt Pollock-festménnyé rendeződik a kövezeten. A férfi a műkövet is szereti, padlófűtéssel, a szőnyegek csak stratégiai pontokon elhelyezett színtócsák. Kamilla örülhet, hogy nem a padlón kell megvárnia Bertalant, hogy utána alázatosan belecsusszanjon a szürkevízbe.

Nézi, ahogy a férje egy abszurd börleszk részeként beleereszkedik a kádba, és karját kilógatva elterül. Kamilla fellélegzik, és hátrébb csúsztatja fenekét a szennyestartón. Elérkeztek az est legnyugodtabb pontjához. Bertalan mindjárt kézbe veszi a mobilt, és amíg bőrét ráncosra áztatja a fürdőolajoktól szantálos víz, elkezdi pörgetni a híreket.

Kivárja. Nagyon jól tud várni.

Bertalan felemeli a kád szélére tett mobilt, és futó pillantást vet a feleségére. Kamilla ölében lazán összekulcsolt kézzel ül.
– Na, már megint nyilatkozott az a hülye Maróti.
– Kint hagytam a törülközőket – szólal meg kiszámítottan Kamilla.
Bertalan arca behorpad, mint egy összeroppantott sörösdoboz.
– Akkor talán idehozhatnád, baszod.
Megkapta az engedélyt a távozáshoz. Erre várt, ezt készítette elő a feledékenységével, mégis, amikor feláll a szennyestartóról, és habhurka lábakon elindul kifelé, a fürdőszoba szürke doboza megnyúlik körülötte.
– Az ajtót hagyd nyitva! – kiáltja utána Bertalan.

Kamilla elmegy az előszobai komód mellett, ahol a törülközőket, abroszokat és konyharuhákat tartja, menet közben kirántja a fiókot, hátha behallatszik, ahogy gördül a síneken, aztán tovább, rálép a lábtörlőre, érzi zokniján keresztül a sörtéket, keze már a zár gombján. Fordítsd el, mondja magának, mire vársz?

Még visszamehet a szennyestartóra, kuporoghat ott, amíg a férje nem végez, aztán megfürödhet és bebújhat az ágyba, a fal mellé, ahová Bertalan testének sorompója zárja. Alatta gumilepedő, mert miután a férje elaludt, nem kérhet engedélyt, hogy kimenjen a vécére. Kamilla jól emlékszik, milyen a hűlő vizeletében feküdni, és ez segít neki: kattan a zár.

– Ugye nem az ajtónál matatsz?
Bertalan éles hangját felerősítik a csempék. Loccsanás hallatszik, és Kamilla már el is forgatja a hevederzár tárcsáját. Víz fröcsköl a fürdőben.
– Ugye nem…?!

Mellbevágja a kinti hideg. Már rohan is le a hideg térkövön a kerti kapuhoz, a kontya mélyéről kihúzza az oda rejtett kulcsot, és beilleszti a zárba. Azonnal belemegy, azonnal fordul.

Nyitva hagyja a kaput. De a kulcsot elviszi magával, ez az egyetlen tárgy, amit a markában szorongat, amikor beugrik a segélyvonalas nő mellé a fehér Škodába, ez az első dolog, amit felfűz a kulcskarikára, amit aztán a menedéklakáshoz kap.

Azóta zokniban van, hogy kiszaladt a novemberi estébe a Cirok utcában. A segélyvonalas nő, akit Seregély Krisztinának hívnak, de a neve sehogy sem akar rajta ragadni, előtte megy fel a lépcsőn. A bakancsát bámulva Kamilla még inkább tudatában van a lépcsőfokok peremének, ahogy a lábboltozatába vágnak. A zokni szálai közé ragadt kis kavicsok szurkálják a talpát.

– A házban főleg nyugdíjasok laknak – mondja a segélyvonalas nő, hullámos haja ide-oda leng. – Csendes. Télen körbefűtik a lakást. Meg néhány hozzád hasonló nő, akinek kell egy hely, ahol megvethetik a lábukat.
– Hogyan lesz? Úgy értem, velem?
– Az iroda lent van, a bejárat mellett, holnap majd gyere le napközben. Majd onnan tudsz telefonálni is. A holmidat már felvittük a lakásba, meg még pár dolgot, amire szükséged lehet. Váltás ruhák, müzli, tusfürdő, ilyesmik.

A nő a lakásról beszél, Kamilla közben a vibráló neonfényben ugráló árnyékokat nézi. Már nagyon régóta jönnek felfelé, a vádlija ég, mintha izzó rudat nyomtak volna bele, de már nincs értelme rákérdeznie a liftre. Újabb emelet, és reménykedve feltekint, hogy most kilépnek-e a lépcsőházból a folyosóra, de a segélyvonalas nő már rá is fordul a következő lépcsőre.

Kamilla a kulcscsomót szorongatja a markában; már átmelegedett a kezétől a fém. Nehezek a kulcsok, és túl sok van belőlük, bár lehetséges, hogy a menedéklakások mind ilyenek, és már látja is maga előtt a fémajtót a hevederzárral, az alsó és felső zárakkal meg a külső ajtóráccsal. Talán még a folyosón is van egy biztonsági rács.

Ezzel szemben az ajtó, amikor végre felérnek a sokadik emeletre – már összezavarodott, hogy hányadikon is járnak, de majd megnézi – egyszerű, fehér műanyag, rajta kék, már megkopott festékkel a szám: 7. ajtó.

– Hát itt vagyunk – áll meg a segélyvonalas nő az ajtó mellett. – Szerény, de otthonos. Azzal nyílik – mutat rá a Kamilla kezében egy Elzett kulcsra, amelyik pontosan ugyanúgy néz ki, mint a többi. Kivéve a Cirok utcai kapukulcsot, az hosszabb, nehezebb és hegyesebb a többinél. – Nem – hárítja el, amikor Kamilla felé tartja a kulcscsomót. – Ez már a te lakásod, nyisd ki te. Ez olyan jelképes.

Mosolyog a neoncsövek alatt, féloldalasan felvitt rúzzsal.

Kamilla bedugja a kulcsot a zárba. A keze most kezd el remegni.
– És mi lesz Bertalannal? – kérdezi. – Ha megtalál?
– Ide akkor sem jöhet be – mondja határozottan a segélyvonalas nő, aztán váratlanul megsimogatja Kamilla arcát, mintha kisgyerek volna. – Innen még sosem hurcoltak haza senkit. Még ha akarnád, se tudna bemenni.
– Nem fogom akarni. Én nem gondolom meg magamat!
– Jó. Jó – csitítja a segélyvonalas nő, és megint mosolyog. – Akkor bemész?

Kamilla elfordítja a kulcsot – roppan, mintha ág törne el, de az ajtó kinyílik. Odabent sötétség, de a lámpakapcsoló közvetlenül az ajtó mellett van, egy fali kulcstartó mellett, és egy kattintásra fény árasztja el a lakást: kis előszoba, ajtó a vizesblokkhoz, nappali, valahol beljebb konyha. Az ajtónyílásból egy narancssárga kanapé látszik zöld szőnyegen. Mint egy sütőtök, mosolyodik el Kamilla is. Az ajtón belül egy konzolasztalon meglátja a kézitáskáját, amelyet a segélyvonalas nőnek játszott át előző nap, és megroggyan a térde a megkönnyebbüléstől. Nincs benne az összes irata – Bertalan azokat jól elzárta –, de legalább a személyije igen. Néhány fénykép, egy notesz telefonszámokkal – köztük a segélyvonaléval, ahol mindig ez a nő, ez a Krisztina válaszolt, mintha egyedül működtetné az alapítványt –, egy-két ékszer, amikről úgy gondolta, túl kicsik ahhoz, hogy a férje észrevegye az eltűnésüket.

– Bejössz? – fordul hátra. A nő megrázza a fejét.
– Késő van, Kamilla. Menjen csak. Majd holnap beszélünk.

Amikor becsukja az ajtót, a zár megint roppan.

Az előző házban mindig vékonynak érezte magát, összepréselték a terek, amelyek tágasak voltak és mégsem volt bennük hely – itt viszont szinte érzi a vállának dörgölőzni a sárga virágmintás tapétával bevont falakat, mégis mintha kényelmesen ki tudna nyújtózkodni. Hát nyújtózik, be a kis konyhába, a kinyitható kanapéra, amelynek végében ágynemű és egy sporttáskában ruhák – cipő egy sem, de hát a segélyvonalas nő sem gondolhatott mindenre –, az apró fürdőszobába, ahol kékek a csempék és a zuhanyzó ajtaját nem lehet teljesen behúzni, de végre úgy fürödhet, hogy nem nézi senki, nem a férje kihűlt mocskában, és amikor végez, ijesztően tisztának érzi magát, mintha lemosott volna magáról egy olyan réteget is, amely addig megvédte.

Pólót és nadrágot húz, új zoknit, de még bizsereg minden tagja, nem akarja kinyitni a kanapét. Az ablakon kinézve makettszerűnek látja az utcát. Hányadik emeleten vagyok, gondolja, aztán felvihog magában, mert tulajdonképpen megnézheti. Kimehet és leolvashatja a falról, és senki nem zárja be előtte az ajtót.

Leakasztja a kulcscsomót, hogy vissza tudjon jönni, és kimerészkedik a folyosóra. Amikor becsukja maga mögött az ajtót, egy pillanatra megretten, de a folyosó üres, a zöld linóleum tompán csillog. Végigsurran a lépcsőházig, bekukkant – 9. emelet –, aztán már iszkol is vissza, mint egy konyhai felderítésről visszatérő egér. Dobogó szívvel tolja a zárba a kulcsot, és ahogy felnéz, látja a kopott feliratot: 7 ajtó.

Hét ajtó, ismétli magában értetlenül, aztán roppanás, az ajtó enged, és belebotlik a lakásba.

Ismét a zárt ajtó előtt áll. Zavartan körülnéz, talán visszaszédült a folyosóra, ahol ugyanúgy vibrál a fény. Az imént elengedte a kulcsot, most megint meg kell keresnie, pedig már zörög a kezében a kulcscsomó. A kapukulcstól számítva a második volt. Vagy a harmadik.

Benyomja a zárba, megpróbálja elfordítani, és amikor simán mozdul, Kamilla felszisszen a megkönnyebbüléstől. Ahogy sietősen belép, még rápillant a visszalendülő ajtóra és a kék feliratra. 6. ajtó.

Roppanva visszacsukódik a zár, ő pedig ott van a lakásban, amelynek a falai óvón körülölelik, mint egy enyhén izzadó tenyér a vállán.

Kleinheincz Csilla (1978)

Vietnámi-magyar író, műfordító, a GABO Kiadó szerkesztője, az SFmag online fantasztikus magazin alapító szerkesztője. Négy regénye (Város két fül között, valamint az Ólomerdő-trilógia) és egy novelláskötete (Nyulak, sellők, viszonyok) jelent meg. Novellái külföldi és magyar magazinokban és antológiákban (Légszomj, Interfictions, Heiresses of Russ 2011, Apex Book of World SF 2) kerültek publikálásra, 2017-ben Hexa-díjat kapott a magyar fantasztikus irodalomban végzett munkájáért.