Komor Zoltán: A számnevek helyesírása 2.
Szymon Burza felvétele
Roppanva visszacsukódik a zár, ő pedig ott van a lakásban, amelynek a falai óvón körülölelik, mint egy enyhén izzadó tenyér a vállán.
Majd ez a képzeletbeli kéz, ez a nedves tenyér feljebb kúszik a válláról egyenest a nyakához, és szigorú ujjai lassan ráfonódnak a torkára, amikor szembesül vele: ez bizony nem az ő lakása, nem az ő előszobája, sőt ez talán nem is egy szoba. A felkattintott előszobai lámpa őrülten villog, pont mint a folyosói neonfény, a beteg villanykörte csak krákogja a térbe a világosságot. A kis előszobán túl pedig egy étkezőasztalt pillant meg, két vacsorázó embert, egy kisestélyiben feszengő fiatal nőt és egy, talán a húszas éveiben járó férfit. Már épp elnézést kérne a betolakodásért, amikor rádöbben, kicsoda az épp húst szeletelő férfi… Hát mégiscsak rálelt, a kurva életbe! „Ha megtalál, ide akkor sem jöhet be” – pedig ezt mondta Krisztina!
De nem, mégsem, ez nem lehet az ő Bertalanja, legalábbis nem egészen, ez egy másik, rég eltűnt, rég meghalt, talán soha nem is létezett Bertalan. A fiatalkori. A nő pedig, aki szemben csücsül vele, és a villát szorongatja apró ujjaival, ő maga, de szintén fiatalon. Valahonnét bajszos pincér érkezik, mintha csak a falból lépne ki, bort önt a múltbéli párnak, majd el is tűnik, felszippantja őt a díszlet – igen, az egész valami kibaszott díszlet, csakis az lehet.
El kell tűnni ebből a lakásból, mert már benne vagyok, nem lehetek egyszerre kétszer ugyanazon a helyen! – száguld át a képtelen gondolat kivilágított vonatként a nő agytekervényein, és sejti, valami szörnyűség fog történni, ha fiatalkori önmaga a szeme sarkából megpillantja őt. De mintha csak kísértet lenne, akit senki sem lát, egyetlen fej sem fordul felé, esznek tovább csendben, lehajtott fejjel ebben a különös lakásban, ami csak félig lakás, félig… étterem?
Persze hogy nem látnak, hiszen nem is léteznek. Ők azok, akik nincsenek is itt. Ez az egész valami képtelen, kibaszott hallucináció – nyugtatja magát. – Pontosabban nem is az, hanem egy… emlék. Igen. A randi, amin anno tízezer éve megkérte Bertalan a kezét. Mikor is? 1996-ban. ’96-ban, igen, atyaég, emlékszel még erre az étteremre? Utána se vitt többé ilyen helyre. Ez volt a csali: egy jóképű férfi egy puccos helyen, mosolyok a bor fölött, gyűrű a zsebben, a remény gyógysalakja. A kéz. Olyan szép volt akkoriban a férfi keze, ki hitte volna, hogy az a kéz, ami az ujjára húz nemsoká a gyűrűt, meg fogja ütni. Mikor is csattant el az első pofon? Még bizony az esküvő előtt. Ő pedig volt olyan ostoba, hogy megbocsásson neki… Mert többet ilyen nem lesz, ígérte, sőt esküdözött a faszkalap.
Ekkor Kamilla rádöbben, hogy ez az ő nagy esélye: mert Bertalan most még valami ostoba sztorit ad elő, egy viccesnek gondolt hülye kis pletykát az alkalmi munkahelyéről, de hamarosan előkerül az az átkozott gyűrű, ami végleg megpecsételi majd a sorsát. És ezt most megakadályozhatja. Kiütheti a kezéből, kihajíthatja az ablakon, semmissé teheti a régi lánykérést.
– Menekülj! – szakad fel a torkából a fiatalkori önmagának szánt figyelmeztetés, de senki nem hallja. Közelebb lép hát a fiatal párhoz, és látja, valami nincs rendben, a jövő férgei már a múltba rágták magukat: az asztal látszólag normális, bor, tányérok, gőzölgő étel, egy, a desszert miatt még ott hagyott étlap, de a nő nem egy széken ül az asztal mellett, hanem egy szennyestartón fészkelődik, és az asztalterítő pedig egy kifeszített gumilepedő, amiről csorog a meleg vizelet. Ismeri a színét, a tapintását a lepedőnek, ezen forgolódik éjszakánként, amikor már nem reménykedhet abban, hogy engedélyt kap a vécéhasználatra. Ám a vacsorázó szerelmesek észre sem veszik, ahogy körüljárja őket. Koccintanak a borral, isznak, majd poharukat a gumiabroszon tócsában álló húgyba állítják – apró fodrok a pisatócsákban –, az emberi vizelet szúrós szaga. A pisiben könyökölnek, csorog a csinos ruhájukra, a padlóra. És a férfi ekkor váratlanul a zsebébe nyúl.
– Ne! – nyöszörög Kamilla. A villódzó lámpa fényt röhög az arcába. Bertalan sötét tekintete a vizelettócsák fölött, egy kihagyott légzés, egy torokba bábozódott igen hamarosan kibontja papírvékony, sérülékeny rovarszárnyait.
– Kamilla… Hozzám jössz feleségül? – A kérdés baljós dzsinnként lebeg az asztal fölött. Nagy nehezen csak előhalássza a zsebéből az aprócska ékszerdobozt. Felnyitja, az asztalra helyezi, bele egyenest a pisába. A két Kamilla szeme egyszerre kerekedik ki: az asztalnál ülőé a meglepettségtől, az asztal felé tipegőé a félelemtől. A gyűrű pedig… Nos, nincs is semmiféle gyűrű. Az apró, vörös bársonydobozkában, ami szomjasan szívja magába a gumilepedőről a pisit, egy embriópózba kuporodott, összevert, pár centis nő hever: a harmadik Kamilla, akkora csak, mint egy kitépett szárnyú pillangó, ami magába gömbölyödik, mert tudja, ismét hernyóvá kell válnia. A sérült pici nő a dobozban a hasát markolássza, lila és fekete zúzódásai a szenvedés megfejthetetlen, ősi hieroglifái.
– Igen! – rebegi a szennyestartón csücsülő Kamilla, kiejtve kezéből az evőeszközt, Bertalan pedig óvatosan kiemeli az aprócska, magába kapaszkodó zokogó nőt a dobozkából, és áthajolva a tányérokon próbálja felhúzni a nő vékonyka ujjára. Az apró, összevert feleség úgy kapaszkodik a felé nyújtott, hatalmas ujjba, mint egy pici majom a fatörzsbe – átöleli, ráfonódik, köré tekeri magát. A józan ész támasztógerendája recseg, ez már a rémálmok peteburjánzása. Kamilla ordít (melyik Kamilla?), a lámpára pedig újabb köhögésroham jön, úgy villódzik, mint egy veszett stroboszkóp. Váratlanul Kamilla elé toppan a pincér, és eltakarja az asztal fölött csókolózó párt. A pincér bajsza csápként tapogatózik, kaparja a levegőt, a szeme két fekete bogártojás, hangja reszelős és távoli, mint valami régi rádióadás: – Van asztalfoglalása, hölgyem?
A nő tátog, akár egy partra rángatott hal. Ő kísértet, ő itt csak egy szellem, azoknak pedig nincs asztalfoglalásuk.
– Hahó! Azt kérdezem, van foglalása, hölgyem? – A pincér előrelép, Kamilla arcába tolakszik, a bajsza apró ostorként üti a levegőt, pórusaiból dögszag szivárog, ősfekete szuroktumor szemei dagadnak, híznak, mint robbanásra kész pöfeteggombák, szinte kifordulnak a koponyájából.
– Nekem… Olyanom nincs… – És ezzel hátrálni kezd Kamilla. Igen, itt kell hagynia ezt a szobát, nincs itt semmi keresnivalója, elfelejteni 1996-ot, a kilencedik emelet hatodik ajtaját.
– Ez esetben meg kell kérnem, hogy távozzon, asszonyom! – hörög a pincér, és a bajszát pödri közben. A fékezhetetlen arcszőrzet apró csirkelábként rugdos az ujjai között. Bőre szürke műkő. – Kérem, menjen, ne csináljon fesztivált! Ebben az étteremben nem lehet így viselkedni! Sikoltozni, ordibálni! Zavarja a vendégeket!
Kamillának nem kell kétszer mondani, megkapta az engedélyt a távozáshoz, az ajtóhoz rohan, és kiveti magát a folyosóra.
Itt valami nagyon nincs rendben! Meg kell találnom Krisztinát! – dönti el, miközben kiszédül a neonfénnyel gargarizáló folyosóra, ahol egy vízzel teli kádnak ütközik. Felszisszen, amikor térdkalácsa a kemény porcelánnak ütődik, a víz fodrozódni kezd a neonvilágításban, a hullámok hangyaként hordják szét a fényt. Mit keres ez itt? Ideje sincs ezen töprengeni, mert ekkor megpillantja az alakot a folyosó végén. Nem látja ugyan az arcát, de pontosan tudja, ki az. Elérkezett a fürdés ideje. A felé támolygó férfi már veti is le a ruháit: ahogy cammog, már gombolja is ki az ingét, és hanyagul a földre hajítja. És közeledik. Kilép a cipőiből, megáll, és lehúzza a lábairól a zoknit. A csukló neoncsövek pillanatokra megvilágítják sápadt bőrét, az arcát. Bertalan kilép a nadrágjából. Egyetlen mozdulattal az alsógatyáját is lerántja. Farka a combjainak ütődik, ahogy kullog, egyenest a kád felé. Anyaszült meztelen, de képtelen abbahagyni a vetkőzést: a fejéhez nyúl, teljes erőből rángatni kezd egy hajcsomót, majd mikor sikerül kitépnie, mintha az is egy levetett ruhadarab lenne, elhajítja. Utána harapdálni kezdi a saját karját, s miután sikerül felsebesítenie, a bőrt próbálja ujjaival letépkedni róla.
– Úristen… – bukik ki Kamilla száján. Bertalan tovább marcangolja magáról a bőrt. Vér csöppen a folyosó padlójára. A nő a kád körül sorakozó ajtókra pillant. Melyik lehet az ő lakása? Mindegyik és egyik sem. Amikor a fürdéshez készülő férfi rászorít a saját farkára, és elkezdi a puha húscsövet rángatni, hogy kiszakítsa a saját testéből, Kamilla a szemközti ajtóhoz ugrik, és már azt sem érdekli, hogy hová vezet, csak el innen, el erről az átkozott fürdőfolyosóról.
Komor Zoltán (1986, Debrecen)
Különböző magyar (Magyar Műhely, KULTer.hu, The Black Aether, Képírás, A Vörös Postakocsi, Prae, ÚjNautilus, Ezredvég, Tiszatáj, Irodalmi Jelen stb.) és amerikai (Bizarro Central, Bizarrocast, Caliban Online, Thrice Fiction Magazine, The Drabblecast Audio Fiction Podcast, Gone Lawn, Phantom Drift | A Journal of New Fabulism, Wilderness House Literary Review stb.) folyóiratokban publikált. Első angol nyelvű novelláskötete 2014-ben jelent meg Amerikában Flamingos in the Ashtray címen, melyet 3 másik kötet követett különböző amerikai kiadóknál. 2020-ban elnyerte az Avana Egyesület által alapított Monolit-díjat.