Veres Erika prózája

  Borsos Zoltán:  01935 FAMOUS LAST WORDS

Eredeti másolat: Rózsa

„No, itt még nem ettem!” – mondta nyomatékos hangsúllyal, miközben cinkosan néztünk egymásra, majd pedig olyan hangos nevetésbe kezdtünk, hogy elért az a folyópartig is. Régen, ugye, a falu falu volt, a város meg város. Most inkább kertváros a falu, a nagyváros pedig egy zümmögő légy. A mi falunk is rendelkezik ezzel az entwicklungsromanszerű történettel, ugyanakkor a mi falunk is gondosan kikerüli az inkább nagyvárosok hangulatát idéző kiábrándultságfikciót. Ez itt soha nem lehetne egy disztópia helyszíne, hiszen elképzelhetetlen, hogy fejünk fölött nevüksincs …-ek, …-ok, vagy …-k röpködjenek. Egyelőre a lakosok többé-kevésbé megelégszenek azzal, hogy könyvespolcukon megtalálható az a veszélyes sárkány A vitéz szabólegény c. mesegyűjtemény borítóján, és azzal is, hogy szeptemberben fecskék ülnek a villanydrótra. A falubeliek tudatalattijába azonban itt-ott bevillan már egy-egy házi drón képe is (szökött madaraként egy baromfiudvarnak), a szomszéd falu határában működtetett mini-repülőtér rettenetes közelsége vagy a Várhegy alatt fájdalomként húzódó alagútrendszer.

A rózsával kapcsolatban érdemes tudni, hogy túl egyszerűen, egyszersmind túl bonyolultan is ábrázolható. Öt szimpla szirom már alkothat egy virágzatot, ez az ún. penç-motívum, másrészt összetett virágzatokról is beszélhetünk, amelyeket sok-sok szirom alkot, több szinten elrendezve. Az elrendezés megvalósulhat például a következő, hármas elv alapján: A rózsa virágzatának első szintjén öt sziromlevél található, amelyek az iszlám vallás öt alaptörvényét jelképezik. A második szinten látható hat szirom az imám hat törvényére utal. A harmadik szintet pedig hét sziromlevél alkotja, amelyek a Fatiha szúra hét ayetét jelentik. Ez a rendszer mindösszesen tizennyolc sziromlevelet tartalmaz. A fészek természetesen kör alakú, amely mellé az egyes szintek nőnek, fodros széllel, hullámvonalban egymásra rakódva. Ezen hullámvonalaknak köszönhetően válik dinamikussá a felülnézetből ábrázolt virág.

Valóban ilyen-e egy rózsa? Szakkönyvekben a kétszikűek, rózsafélék között tartják számon az erdei szamócát, az ezüst pimpót, a homoki pimpót, a gyömbérgyökeret, a koloncos legyezőfűt, a gyepűrózsát, a sajmeggyet, a meggyet, a cseresznyét, a kajszi- és őszibarackot, a mandulát, a kökényt, a nemes szilvát. Mindhez társul egy íz, egy szín, egy külalak, egy illat. A rózsa motívuma, legyen az szimpla vagy a tizennyolc sziromlevélből álló virágzat, Mohammed próféta alakját is megidézi, ahogy azt A Próféta dicsérete c. Fuzuli-kaszídában is tetten érhetjük: A kertésznek ne legyen gondja, hogy a rózsakertet vízzel árassza, / még, ha ezer kertet is locsolna, a te orcádhoz hasonlatos rózsát egy kert sem terem.1

Legyen szó kellemet, bájt idéző rózsaszín virágról, ártatlanságot jelképező fehérről, a sárga búskomor hüzünjéről, különleges kékről vagy fekete rózsáról, valamilyen jelzők társaságában minden színvariációban ott van a hívő lélek odaadása szeretett prófétája, szerelmese, kedvese iránt. S épp Gül Baba ne gondolta volna végig, hogy a próféta jelképét veszi magára? Kérdés természetesen, hogy ezt a nevet ő vagy a környezete választotta-e számára. Rózsa Apó sírhalma a budai domboldalban… Mi mégsem jutottunk el a türbéhez. Helyette átgyalogoltunk inkább Szent Gellért barlangjához, s lenéztünk a Szabadság hídra. Ha dervis lennék, itt élnék legszívesebben én is: egy meredek hegyoldalban, villamossínek fölött, a Duna-parton. Nézném naphoszat „szembeferi” ablakait, a másik várost, no nem azt, amelyikben A Pohořeleci bisztró van, hanem azt a bizonyos Pest-részt. A rózsa-képek valósághűsége nem lehet kötelező előfeltétele az idők folyamán kialakult szoros tartalmi kapocsnak jelölt és jelölő között.

A Várhegy alagútrendszere számomra egy legenda csupán, hiszen igazából soha nem indultam felkutatására, soha nem jártam benne. A legenda szerint elsők között a rómaiak jöttek errefelé, aztán a törökök, s a folyó megtelt vérrel, az emberek pedig bebújtak a föld alá. Kéménykéik kilátszottak ugyan a magas fűcsomók közül, de az ellenség valami módon mégis hagyott némi életet a pusztítások után ezen a helyen. Ebből szökkent szárba a következő generáció, akiknek más korokban, más ellenséggel kellett szembenézniük, például a Patácsok ingoványos mezején az oroszokkal, akik után nem maradt más hátra, csupán egy szovjet tank a második világháborúból. Ezekre is emlékezünk ma. A koszorúzások, irodalmi színpadok, kultúrházbeli esztrádműsorok mind-mind igyekeznek feleleveníteni, felvállalni a múltat, és megfelelni annak az eszményképnek, hogy a történelem folyamán megélt sikertelenségeket lehetséges a falubeli szegényember javára fordítani. Hiszen, végtére is… – miközben a kopjafákon is ezért maradandó a jel – sahhaza fényre de rűl.

Magányos sétáim könyvlapokon, magányos sétáim idegen városok parkjaiban. Sétáim Kéménden. Kéménden nincsenek sétáim. Ott hazamenés van vagy buszmegállóba sietés, vonatra szaladás, üzletbe járás. Kéménden a séta: nem az út a lényeg, hanem a cél. „Ehl-i temkînem beni benzetme ey gül bülbüle / Derde sabrı yok anın her lâhza bin feryâdı var” – mondja Fuzuli okosan, a kapcsolatokra, (szerelmi) függésre gondolva ismét: Ó, rózsa! szomorúságomban pacsirtához ne hasonlíts engem, / neki a búhoz türelme nincs, minden pillanatban ezer hívószót csipog.2 S ezzel Fuzuli kiemeli az ellentmondásos párost, a pacsirta és rózsa kettősét, amely klasszikus motívumként konzerválódott a díván-irodalomban. Egymást kiegészítő két elem, amelyek azonban soha nem oldódhatnak fel egymásban, hiszen a rózsa akkor nyílik, amikor az ágán ülő pacsirta épp álomba merül. Így mulasztják el egymás jelenlétét, mégha közel vannak is egymáshoz. Mondhatni szomjan halnak a forrás vize mellett.

S hogy mit jelent a piros? Talán túl sokat is már. Zászló színében a harctéren elfolyt vért, levélen pecsétet, ajkon csókot, ingen rúzsfoltot, kertben a nyarat, gyümölcs héján az őszt, naplementét, madár csőrében a bogyót, kályhameleget, regényt, mesét és talán még azt is, hogy a Piros Mogyorós után lettem Piroş´um egyszercsak én is. Ám Piroş´um nem, hogy piros nem volt, de időközben felfedezte magának a kéket, sőt, tengerzöld hangulatokban révedezett leginkább. Rózsákhoz pedig köze sem volt soha. Csupán annyi, hogy bordó, piros, rózsaszín vagy fehér helyett sárgát szeretett volna kertjébe. Sikertelenül, sok éven át. Mert nem a megfelelő helyre akarta Piroş´um a rózsát, mert ő maga nem volt képes a megfelelő hely meghatározására. Rézsűre rózsát nem. Árnyékba rózsát nem, udvar közepébe sem, szőlősorba kizárt, kerítés mellé igen, de „ott most nincs hely”. Vagyis hely az lenne, csak közben eltűnt a kerítés. Szóval inkább talán cserépbe. Ahonnan kiveszik, oda nem való. Tehát nem, nincs több ötlet. Tüske a szívben. Mindig ugyanaz a rózsa, ugyanazon gazdag nevetésed / tüskéje csillan s fedi be az általa okozott sebet.3 Rózsának nálunk helye nincs. A Piros Mogyoróst pedig nem gyártják többé. Hüzünlü müsün?

De a lángosba harapva anyám elcsodálkozott: mennyi új hely nyílt a régi, gazzal benőtt sarokban! Sámli helyett műanyag kerti széken egyensúlyozott eközben, a gyerekek kecsupot kértek, sajtot szórtak még rá, s falták hatalmas kis szájukkal az ételt. Ekkor az első tél után volt a „rózsakert”. Benne semmi növény – puszta (anya-)föld, gondosan eligazított hantok, kicsit odébb, egy kannányi kavics, amitől hosszas munkával kellett megtisztítani a körülbelül egy méterszer ötméteres sávot. Talicskába pakolni a fűcsomókat, apró ágakat, a földből előkerült leleteket (törött tányér darabja, végképp elporladni készülő cipőfűző, műtrágyázás után visszamaradt zsák a ´60-as évekből, szilonharisnya, zacskócafatok, földbe ásott, szétmállott tégla törmeléke, gombok, szögek, gyerekkori játékaink egy-egy darabja, ruhacsipesz, csehszlovák fillérek, söröskupak) és minden haszontalan gyökeret, amelyeket elődeink hagytak (bennünk.) / benne a sok-sok éven át műveletlenül stagnáló földben.

Tehát az első tél után szépre száradt a talaj. Nyoma sem maradt a valamikori baromfiudvar-jellegnek (a nyúlól és a ketrecek régen eltűntek már, a kacsaúsztató helyét benőtte a tarack). A környék is tisztult – farakás, halomba rakott szerszámok, építkezéshez félretett anyagok, rozsdás ajtókeret, két gyerekbicikli, drótkerítés-göngyöleg, egy kidobott konyhakredenc… Az orgonabokor fellélegzett a tatarozást látván. Új növényszomszédok viszont egyelőre nem kerültek a kertbe. Vártuk az őszt. Tudtam, hogy még hosszú ideig itthon maradok.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/7–8-as lapszámában.

Veres Erika (1986, Érsekújvár)

Költő, műfordító.