Szövegek írásáról mesél Macsovszky Péter – Pinczési Botond kritikája Macsovszky Péter Miből készültek és hová tartanak című verseskötetéről

Kép: Szlovák Intézet – Budapest / Slovenský inštitút v Budapešti

Játsszunk el a gondolattal, hogy a Miből készültek és hová tartanak mondat hiányzó alanyának helyére beillesztjük a vers szót: miből készültek és hová tartanak a versek? Azért is közelíthetünk metapoétikusan Macsovszky Péter legújabb verseskönyvéhez, mert az a trenddel ellentétben nem egy jól körülhatárolható koncepció köré szerveződik. Bár találhatunk a kötetben néhány épületet vagy bútortárgyat megszólítani próbáló verset (Balkonozók, Összeomlott, Pimpazinga, Ghandarwan, Kutyáját sétáltató fiatalember stb.), de a covid (Humburdung!, Hová tartanak) vagy a szerelem tematikája (Két művész), továbbá az utópia (Ezer év múlva) műfaji kategóriája is felbukkan a könyvben. A Macsovszky-féle versnyelv a Miből készültek…-ben formailag sem igazán leírható, hiszen a prózaverstől a legkülönbözőbb módon versszakokba szedett szövegig mindenfajta verstípusra találunk példát, és ez a formai sokszínűség megnehezíti a kötet általános, összefoglaló jellegű tárgyalását. A formai és tematikus meghatározhatatlanság a címmel összeolvasva még valamennyire összhangban lehet, akár meg is állapíthatnánk, hogy a kötet kitágítja saját versnyelvi horizontját, felmutatja a költői megszólalás lehetőségeit, azonban a cikluslogika ellehetetleníti e kissé megengedő olvasatot. A Miből készültek… ugyanis három ciklusra osztja a szövegeket (Engedjetek szórakozni, Elektromos várakozás, Fénylények esnek ki), viszont azokon belül semmiféle értelemképző, összetartó erő nem fedezhető fel. Mindössze annyi szabályosságot tudunk megállapítani, hogy a cikluscímeket az őket megelőző egység utolsó versében találjuk. Mire az olvasó elér a harmadikhoz, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a meghatározhatatlanság kezdeti izgalma átgondolatlanságba csap át, legalábbis bizonyosan nem egy következetes kötetkompozíció érzetét kelti.

Felmerül a kérdés, hogy a versek milyen esztétikai színvonalon, nyelvi-poétikai minőségben teljesítik a címbe foglalt − és koncepció hiányában, úgy tűnik, egyetlen kötetszintű – vállalást, a versek költőiségének meghatározását. A (jelenlegi könyvkiadási szokásokhoz híven) sejtelmeskedő fülszöveg arra utal, hogy a Macsovszky-vers „kiemelten környezetbarát, mert nagyon gyakran már meglévő szövegrészleteket hasznosít újra. Ilyen értelemben, ahogy ma mondják: kicsi az ökológiai lábnyoma.” Eldönthetetlen, hogy a sejtelem pontosan mire vonatkozik. Egyrészt, amennyiben a Macsovszky-életművet érinti, annyiban az túlfeszíti a kritika kereteit, így az életművön belül újból megjelenő szövegek elemzésére ez az írás nem vállalkozhat, ráadásul azért sem, mert ez már feltérképezett része a recepciónak. Köztudott, hogy a Macsovszky-kötetek gyakran élnek a rewriting technikájával, vagyis (kétnyelvű szerzőről lévén szó) írnak át eredetileg magyar nyelvű verset szlovákra és fordítva, sőt néha álnéven is íródnak Macsovszky-szövegek. Másrészt, ha a kötetben többször is előkerülő akasztás és templom motívumokról lenne szó a fülszövegben, akkor az éppen nem az újrahasznosítás poétikáját hajtaná végre, ugyanis az új kontextusban való felbukkanás szükségszerűen másfajta jelentéshez, valamiféle jelentéstöbblethez juttatja a szövegrészletet. („Kivégzéssel indítottunk? / Kilehelt valamit. Valamire akasztott mondandót” [Valamivagymondandó], „Ártatlanságomat / a freskóművészet titánjaira is ráakasztom. Könnyfakasztó…” [Khalangdang]) Így a recycling szövegértelmező metaforáját félreérti a fülszöveg.

Harmadrészt a kötet mintha valóban megpróbálna választ nyújtani arra a kérdésre, hogy miből készültek a versek, hiszen azokban számtalan utalás, idézet, ajánlás formájában jelenlévő hagyomány reprezentálódik; a teljesség igénye nélkül megjelenik Babits Mihály, József Attila, Kassák Lajos, Karinthy Frigyes, Laár András, Apollinaire, Platón, Léger és Szentkuthy Miklós neve is. Azonban a versek a költészeti-kulturális tradícióval nem igazán lépnek párbeszédbe, inkább csak egyfajta avantgárd gesztussal megidézik és dekonstruálják azokat. Még a Macsovszky-költészetet üdvözlő recepció is elismeri, hogy a szlovákiai irodalomban a ’90-es években revelatív erővel ható expresszionista-dekonstruktivista irányzat képviselőjénél felmerülhet az a veszély, hogy ez az alkotási mód túltermeléshez vezet, intellektuális öncélúsághoz, és a jelentéstani ambivalencia akár a gyengébben sikerült szövegeket is elfedheti. E fenyegetés azért vehető komolyabban a Miből készültek… vonatkozásában, mert – ahogy fentebb értelmeztük – éppen a költészet meghatározása a korpusz vállalása, ennyiben pedig kiolvasható egy olyasfajta önlegitimáló jelleg, amely a líra líraiságát az elődök lehivatkozásában és műveik dekonstruálhatóságában jelöli ki.

Szemléletes példa lehet az Éppen megbeszéltek valamit című szöveg, amelyben a bútorok és a hagyomány egyszerre képezik a megszólítottat, tehát a szöveg nem képes reprezentálni, pontosabban csak az irodalmi hagyományon keresztül tudja színre vinni a bútorokhoz való viszonyt: „Az alkony árnyaiba mosódó bútorok dermedten figyelik. Írja / Rejtő Jenő. Van valami fenyegető. Írja még. Ebben a permanens / mozdulatlanságban amellyel szekrény asztal szék körbeveszi az embert.” E versrészletben is megmutatkozik az az olvasást nem annyira segítő tipográfiai rendszer, amely a verseskönyv egészére jellemző. Míg Rejtő második közbeékelése motivált, hiszen megakasztja a szöveg áramlását, ezáltal valóban a fenyegetettség hatását éri el az elhagyott központozás és a váratlanul befejeződő mondat, addig ugyanez az eljárás az első két mondatban terméketlen bizonytalanságot kelt, ugyanis nem derül ki, hogy ki beszél és kit figyelnek – mondhatni szövegszinten is tetten érhetővé válik, amiről fentebb említést tettünk, vagyis egy gyengébb megoldást elleplez a szöveg dekonstruktív mivolta. A központozás sokszor motiválatlan jellegén túl visszatérő mulasztása a verseknek, hogy nem veszik figyelembe és nem tisztázzák a versbeszélő pozícióját, és pusztán a szerzőelőd kimondásával legitimálják a saját beszéd érvényességét. Ennek nem is szentelnénk ekkora figyelmet, hiszen a Macsovszky-féle versnyelv egyik alaptétele a szubjektum tagadása, de a hagyománnyal való dialógus versbéli szituációja szükségszerűen implikál „beszélő fejeket”. Macsovszky köteteire gyakran rásütik, hogy az emberi gondolkodás határaival szembesítenek, viszont e versben szó sincs arról, hogy az antropomorfizáló nyelvet vagy a természet-kultúra viszonyát problematizálná a bútoron keresztül, ahogy azt például egy másik bilingvista szerző, Korpa Tamás megteszi. Ebből adódóan az Éppen megbeszéltek valamit című szöveg pusztán romboló természetű lesz, nem jut el komolyabb filozófiai mélységekbe, hiszen nem is kezdeményez párbeszédet. Ezt egyébként mintha a szöveg maga is konstatálná, hiszen egy posztmodern gesztussal elmímeli a poétikai problémát: „Nem túl nagy megoldás ha egy / versben olvasó is szerepel itt mégis akad egy és legszívesebben / Mándy-könyvet venne a kezébe. Én ebben nem fogom gátolni.” Ezután egy Mándy-, majd egy Kassák-művet középpontba állító versszak következik. A második rész kezdősora elég didaktikus módon foglalja össze a Magukra maradtakat: „Bútorok mozdulatlanságáról mesél Mándy Iván”, majd a versbeszélő (szintén a kötetben többször kijátszott módon) félrebeszél, elviszi egy másik művészet, a festészet irányába a leírást („És jön a csattanó gondolja / az olvasó aki nem először olvassa a kétségtelenül lírai / lejegyzéseket: A székek továbbadták a szekrényeknek. Erről / Chirico és Morandi is tudhatott valamit. Inkább Chirico / mert nála könnyebb szekrényt találni mint Morandinál”). A félrebeszélés jelensége mindig a beszélő gondolkodásáról, kognitív kapcsolásairól árul el valamit, azonban kérdéses, hogy lehet-e ez a retorikai technika produktív a versbeszélő antropológiai meghatározottságának hiányában. Hasonló kérdéseket vet fel a másik dekonstruáló művelet, a tréfa is, mert a gondolkodás határaival és a gondolkodó prekoncepcióival szembesítő szövegrészletek (azaz a viccek) nem szolgálják se a lírai szubjektum lerombolását, se a szövegen túli világ kifigurázását, csupán egy autoreferenciális poénként működnek, és ebben az értelemben öncélúak. Az Éppen megbeszéltek valamit című szöveg márpedig gyakran él a tréfára alkalmas retorikai alakzatokkal, például a kiazmussal („A székek / alapvetően nyelvi természetűek és a nyelveknek alapvetően / szék természetük van”), vagy a keletkezés elvont, önmagába visszatérő, ezáltal folyamatosan újrakeletkező processzusára rájátszó abszurd humorral („Nem szeretjük az alacsony támlás műanyag székeket / de azért reméljük nekik is jut valami nyugalmas túlvilág. / Műanyag? Persze. Hogy ne csak a fából készültek kerüljenek / az Édenbe.”) Ráadásul a vers makroszintjén is elemezhetővé válik az önmagába visszatérés, amit a keretes szerkezet visz színre: „És az alkony árnyaiba mosódó bútorok dermedten figyelik.” E felsorolásból feltűnő lehet, hogy a szöveg több nyelvi-poétikai eljárása is lehetővé teszi a keletkezés soha véget nem érő folyamatként való értelmezését. Mintha a bútor(készítés) a nyelvi alkotásnak, egy szoba/helyszín belakása, a Mándy-, Kassák-, Rejtő-féle hagyomány belakásával járna együtt. Azonban ezen irodalmi lakásokból mindig kiszökik a Macsovszky-szöveg, nem képes rájuk építeni, csak dekonstruálni azokat.

A félrebeszélés és a vicc nemcsak e vers, hanem a könyv két legfontosabb és legtöbbször használt retorikai eljárása. Előbbi kifejezetten izgalmas, hiszen színre viszi a folyamatos keletkezést, a rewriting poétikáját, a szubjektum által uralhatatlan szöveg koherens képét, ezáltal a kritika elején feltett kérdésre, miszerint hová tartanak a szövegek, a válasz ez lehetne: a szövegesülés felé. A Macsovszky-kötet olvasásában mégsem egy szövegközi utazás tapasztalata a domináns, ugyanis a félrebeszélés iránya gyakran kiszámíthatóvá válik, ha az olvasó megérti az adott szövegben dolgozó „ötletet.” Márpedig a kikövetkeztethetőség a tréfák legnagyobb ellensége, így a másik hangsúlyos verstechnikai fogás általában szintén csattanó nélkül sül el. Például: „De egy anyag nem lehet mű” (Éppen megbeszéltek valamit), „Nagyokat szeretnek. Kisvárosokban mondani” (Innen a pókháló árnyékából), „A bukásveszély a mai napig lidércet nyom / álmaimba” (Mikor templomot kell), „Például a kínai és a magyar / bizonyos értelemben rokonok: mindkettő szigetnyelv. / Az angol nem az bár szigetről származik” (Vasárnap este), „Ha az Úristen ne adj’ isten tényleg realista történetmesélő kolléga” (Végül is), „De nemcsak az áram üt. Hanem gyakran én is.” (Taxival utaztam)

Vajon mi lehet annak az oka, hogy ha Macsovszky Péter költészetéről akarunk olvasni, akkor elhanyagolható mennyiségű magyar nyelvű forrást találunk, azok többségét is szlovákiai kötődésű lapoknál (pl. Új Szó, Dunszt, Irodalmi Szemle)? Miért nem fedezhető fel igazán a hatása Magyarországon a szlovák nyelvű líra egyik megkerülhetetlen, magyarul is alkotó szerzőjének? A 2020-as Macsovszky-kötet alapján az a válasz adható, hogy az életmű nem mutat nagyobb volumenű megújulást a már kezdetekben is jellemző dekonstruktivista versnyelvhez képest, ellenben a magyar nyelvű irodalmi szcéna egyre inkább a konstruktív jellegű nyelvi alternatívaképzés irányába tolódik el, legyen szó a túlzottan intellektuális témák, a nemi előítéletek vagy az emberközpontúság meghaladására változó minőségben kísérletet tevő trendekről. A Miből készültek és hová tartanakkal nem az a legfőbb gond, hogy ebben az értelemben nem trendi, hanem hogy a kötet vállalása ellentmondásba keveredik a Macsovszky-féle versnyelvvel, amin sem a fülszöveg, sem a ciklusok nem tudtak segíteni. Ráadásul a szövegek egy idő után kiszámíthatóan építkeznek, így a kötetként való olvasás helyett jobban áll nekik, ha egy-egy önálló műként érvényesülnek. Az utóbbi harminc év líratörténeti változásai mintha egyre közelebb hoznák a Macsovszky-féle poétikához azt a fenyegetettséget, amit a recepció még az ezredforduló előtt nevezett meg, és amire e kritika is próbálta felhívni a figyelmet: talán lassan elkerülhetetlen lesz a szembenézés a kimerüléssel?

(Madách Egyesület, 2020)

Pinczési Botond (1998, Budapest)

A Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója. A kortárs magyar líra területén végez kutatásokat. A KULTer.hu szépirodalmi rovatát, valamint a SZIFonline felületét szerkeszti.