Olga Stehlíková versei (Robert Svoboda és ifj. Svoboda Róbert fordításai)

Olga Stehlíková portréját Josef Chuchma készítette

De a te szobádban igenis fogok takarítani

ott középen, balra, a szívemben
a fehérneműd árasztani fogja az ablakból
az utcára az olcsó, délies mosópor illatát
fekete pólóid verdesik
és eláztatják majd az erre járókat
a fürdőszobában a borotva és a sötétkék törülköző mindig nedves
a legkisebb kávénak szánt bögre, a dzsessz-zongoristás, egy ujjal szokták kitisztítani

hosszú délutánokon
megmutatom neked, hogyan vedd fel a maszkot és a mellényt
huzigálni fogom a szájfedőt, hosszú mondatokat alkotva arról, hogyan légy biztonságban nyelveken

inkább április lesz, mint február
adóvevőd öreg lesz, és a lábaid keresztbe vetve
a zsalugáter résnyire nyitva lesz és kékre festve
este bort hozol
kinyitom az olívabogyós üveget, pattan egyet

a motorháztetőn az első macskám lehunyja a zöld szemét
– most mindkettőre fog látni –
üknagymamám párnát hímez
alig ismerem fel, sosem láttam
a szomszéd kapuban, a kamrában
pázsitot locsol
fiatal lelkesedő apám
akkor még új munkásnadrágjában
– elküld, rakjam át azt a farakást
itt is mindent egyedül kell megcsinálnia magának
a te szobád ki lesz takarítva

Az Úr nem más, mint fekete éjszaka – csak akkor érezni, ha sötét van

mivel az ige olyan, mint a kínai tinta, a korom a kéményben, mint a szemei
annak a valószerűtlenül gyönyörű kisfiúnak, akit örökbe fogadtak a szomszédék.
És az ige Nála van, és Ő az ige, kölcsönösen befestik egymást.
Az igének nem szabad látszania, csak akkor működik, ha sötét van.
Sötétség, mint egy barlang mélyén, amelyben senki nem fedezi fel
a valódi első emberek titokzatos rajzait,
nem találja okos szerszámaikat, okosabbakat, mint másféle emberek eszközei,
utolsó vacsorájuk maradékait egy meg nem ismert ragadozó koponyájából készült edényben,
nem világítja át apró, görbülő gerinceiket a csontokból álló szívmentő tartóval.

Feketeség, mint a legmélyebb óceáni medencében, a mélyóceáni hegyek tövében húzódó árokban,
amelyhez nem férünk hozzá, amelyben a hegységeknél és szikláknál is idősebb, foszforeszkáló élőlények lebegnek,
a tenger érintetlen fenekén sétáló, ismeretlen anyagú és szövetű lények,
üvegkalmárok és átlátszó amőbák és világítós kukacok,
szem nélküli vadak, olyan érzékszervekben bízók,
amelyekről nekünk fogalmunk sincs,
rágószervekben, tüskékben, ragadós csápokban, széttárt, tűhegyekkel teli szájban
végtagokban és olyan szervekben, amelyeket
el sem tudunk képzelni. Hiszen még a gombáknak sincs saját katedrájuk.

A gyerekek csak kis felnőttek, a felnőttek nagy gyerekek:

például Palika alkoholista apja,
aki üvölt az utcán, a pályaudvar előtt imbolyog,
és saját kipárolgásaiban aludt el a folyosón a babakocsik vázainál.
Vagy Palika, aki a jégkorong helyett pénzt keres feketén egy hallgatag mázolónál.
Ez a hely megérett a lebontásra, helyet kell csinálni a versnek.
A vers itt óvatosan könnyű ruhában vonul fel, lassú léptekkel,
leül egy sittkupacra, végigpásztázza a környéket, szórakozottan beletúr a zsebébe.
Kivesz egy aranyérmét, két makkot és egy tetűhajtó fésűt.
Az első éjszaka mindent eldönt.
Károly elénekli, most meg szeretném jegyezni, a vers megrendül. Itt nem lesz.
Elvesztettük a régi biztonságunkat, amely nem is volt meg, mondja újévkor a miniszterelnök asszony az embereknek,
a vers bólint göndör, egzotikus fejével, egyetért.
Indul a felnőtt városba vásárolni.
A vers úgy imád vásárolni, mint egy kisgyerek.

Egyszer majd sorban állás lesz

a sorban az új lények fegyelmezetten beszélnek majd, nyugodt hangokon,
ismeretlen nyelveken.
Főként te.
A sorban állás élménye bónusz, de mindenki szívesen ráfizet.
Az én nevű kiállított tárgy behajlított térddel
fog ácsorogni, felváltva terhelve a lábát.
Egy új család jár arra, hozzáfűz
új rendszerű, elektronikus megjegyzéseket.

Megmutatom, hol volt valaha a hajunk.
Kesztyűt húzol.
Megnézed a fogaimat.
Ezekkel rágtunk, mondom az ujjaiddal teli szájjal,
de közületek már rég nem fogja érteni senki.
Mi ez a hang? – kérdi az új kislány
új nyelven.
Talán az emésztés, válaszolsz idegesen. Akkoriban emésztették a táplálékot.
A csoportok közötti szünetekben tartalékba pislogok,
kiegyenlítve a farkasszem-nézés hosszas szakaszait.

Ezeknek megpróbálok jobbról mutatkozni:
rálátok az „Erőművész” kiállítási tárgyra.
Épp a szeretetet mutatod be rajta.
Az emberek között különféle kötődések jöttek létre,
áll a kiállítási panelen.
Az erőművész válla viszket.

A „Sejtcsalád” vitrin Petri-csészét és mikroszkópot tartalmaz.
A kiállítás végén az interaktív étkezdében
úgy fogtok enni, mint mi. „Gyermek” névtáblát viselő kis emberek szolgálnak fel.
Nem lesz olcsó, de nálad van az új pénznemből.
A földszinten ki lehet próbálni az emberi rituálékat:
ezt választod: temetés, feleséged, öt órai tea.
Magyarázod a házi kedvenceket.

Lábam nagyujjával észrevétlenül áttolom a címkémet
a „Vénasszony” kiállítási tárgyhoz. Akkor végre felismersz.

Olga Stehlíková (1977, Příbram)

Cseh költő, szerkesztő és irodalomkritikus.