Finta Viktória: Kilépő; Kompatibilis (próza)

Kilépő

Csak egy hosszú pislogással köszön a pincérnek. Igen, megint itt. Felcsusszan egy bárszékre, a pultra támaszkodik. Szódát kér, és azt mondja, ma csak akkor iszik, ha valami jó történik. A te- lefonját nyomkodja, úgy tesz, mintha várna valakire, pedig nem beszélt meg találkozót senkivel. Ide-oda húzza az ujját a képernyőn, az üres postafiókját bámulja.

Azt remélte, ha nem otthon fog ülni, könnyebben eltelik az idő, és gyorsabban megérkezik az e-mail, vagy legalább kevésbé fogja érdekelni. De semmi sem foglalja le. Pedig a mai este a bárban különlegesnek számít. DJ-t hívtak, és felszabadítottak egy háromszor hármas területet a táncra. Mégis minden egyforma. Ugyanazok az emberek a szétült boxokban, már most látni, ki milyen állapotban kerül majd haza. Páran lötyögnek csak a szűk parketten. Hanna ezt a kínló- dást érti is, meg nem is. Üveges tekintettel bámul a szokásos félhomályba, már el sem keseredik az unalomig játszott, együtemű diszkózenéken. De jó lesz ezt itt hagyni. Persze, ha sikerül. Már nem rajta múlik, ő megtette a tőle telhetőt a felvételin, úgy dolgozott és izgult és szorongott, mint soha azelőtt. Most az kellett, hogy ők is megadják neki az esélyt. Minden idegszálával várta a kilé- pőt a nagyvilágba, és hirtelen elfogta valami ismeretlen eredetű, bizsergető bizonyosság. Úgy ült ott a pultra könyökölve, a forgatagot bámulva, mintha már búcsúzna mindentől. Örömkönnyes búcsú lenne. Tizenkilenc évig bírta ebben a kisvárosban, de ennél többre igazán nem hajlandó.

A postafiókja még mindig üres. A semmiből jött eufória gyorsan elmúlik. Lezárja a telefonja kijelzőjét, úgy kell visszafognia magát, hogy legalább egy kis ideig ne nyissa fel újra.

Cigit vesz, hogy csillapodjon a várakozás. Pedig nem is dohányzik, mindig másoktól szokott kérni. Nyújtogatja a nyakát ismerőst keresve, de nem lát olyat, akivel kedve lenne beszélgetni. Csak odaint pár embernek.

Nem tüdőzi le, lassan fújja ki a füstöt, deréktől felfelé higgadt és mozdulatlan, de remegő lábai ritmusosan ütődnek neki a bárszéknek. Úgy érzi, nem tud koncentrálni, pedig egész idő alatt egyetlenegy dologra gondol.

Hirtelen egy kar fonódik a nyakára hátulról, és belenevetnek a fülébe. Van, hogy az embernek nincs választása. Beszélgetni kell akkor is, ha nem szeretne, ha nincs miről. Ezzel a lánnyal nincs bennük semmi közös, csak párszor ittak együtt. Most is hívja Hannát, csatlakozzon. Ő a fejét rázza, kéri a lányt, ne erőltesse, egyelőre nem akar inni, meg akarja várni az e-mailt, csak az idő- eltolódás, tudod, magyarázza neki, ezért van, hogy még így este is azt kell lesni. Aztán fehéren villan a mobil. Hannában megáll az ütő, sok mély lélegzetet vesz, miközben feloldja a kijelzőt.

Aztán tompaság van és nehéz levegő és nemhiszemel.

Haza kéne menni, kisírni magát, aludni, sokat vagy keveset, aztán dagadt szemekkel ébredni, ahogy illik. Ehelyett az ismerőse után szalad, beül a boxba a szedett-vedett társaság közepére, és ő is kér magának egy tequilát.

Hajnali kettőkor már elég hűvös van, de ő azért kint tolja a teraszon egy szál semmiben. Az is- merősei rég elmentek valami másik helyre, ő inkább maradt és átült másokhoz. Most a harmadik asztaltársaságát hagyta ott, hogy rágyújtson egy újabb cigire. Sok fogyott, most ő is adott mások- nak, nem tudta, hol tart. Vagyis de. Ugyanott. Nem tart semerre, nem megy sehova. Mi lenne, ha mostantól a pia helyett rendszeresen dohányozna? Azt számolgatja, melyik szenvedély jönne ki olcsóbban. Már túl szédült a feje a matekhoz.

Végül is mindegy. Köhög, elhajítja a cigis dobozt a maradék pár szállal, és rendel egy újabb tequilát. Ezúttal goldent, naranccsal. Az édeskés lé jólesik, lecsurog az állán. Próbálja úgy letöröl- ni, hogy a rúzst közben ne kenje el. A mosdóban leellenőrzi. Bejön egy csávó, gyorsan megnyitja a csapot, kezet mos. Hanna vesz egy szalvétát, s közben kihívó pillantást vet rá a tükörben. Pedig nem is jön be neki. Jóval idősebb nála, és buta mosolya van. De azért visszamosolyog rá. Olcsó öröm, amit a képzelete felértékesít. Megigazítja a rúzst, a szomorú fintor nyoma ott marad a szal- vétán. Hát ő is ide tartozik, mégiscsak. Ez a város, ez a hely, ez a koszos mosdó a kiindulópont. Nem lehet rajta változtatni, és ő a lelke mélyén élvezi ezt. A tehetetlenségtől érzi magát különle- gesnek. Kifújja az orrát, de már így is érzi, hogy dugul be.

Kimegy a mosdóból, végigsétál a pult mellett, úgy tesz, mintha nem bámulnák. Itt mindenki ismeri, vagy ismerni véli, még azok is, akik nem beszélgettek vele soha. Például nem egyszer visszahallotta magáról, hogy bárkivel hajlandó kefélni. Kicsit mellélőttek. Kurvára megválogatja, kivel fekszik le, de részben igazuk van, akárkivel hajlandó bulizni. Mindegy, ki az, ismerősnek az ismerőse, csúnya, unalmas, primitív, csak ne kelljen hazamenni. Fél, amint kilép az ajtón, lemarad valamiről. Hát tovább tolja, csak azért, hogy hajnali ötkor, már derengő fényben meg- állapítsa, megint rohadtul nem történt semmi. Aztán jön a nyugtalan délelőtti álom, alkoholos izzadságcseppek, amikor felkel. A paralennek megbánás-, a kávénak kiábrándulásíze van. Meg- őrül, hogy itt tényleg nem változnak a dolgok. Hát neki lesz muszáj, mert ha jövő héten is eljön ide bulizni, és azután is, és azután is, már nem lesz visszaút.

De egyelőre még itt van. Csak az egyenes járásra figyel a magas sarkú cipőben. A kicsiny táncparkettre lép, és lötyögni kezd a Shape of you remix változatára. Behunyja a szemét. Nem vesz tudomást a körülötte lévő többi lélegzőről. Az ő orra továbbra sem bír kidugulni. Csak az ódivatú diszkófények színeit látja lecsukott szemhéján átszűrődni. Jobb egy picit. Aztán megtor- pan. Felnéz.

Úgy veszi tudomásul a jelenlétét, mintha tudta volna, hogy jön, mintha magától értetődő lenne. Nincs kisvárosi diszkó kisvárosi exek nélkül. Ő csak néz. „Na, mi van?”, kérdezi a szemöl- dökével. Hanna rázza a fejét. Semmi. Semmi. Végigtáncolják a számot, aztán mennek rendelni. A fiú bunkó a pincérrel, már nem tudja kontrollálni magát, Hanna alig várja, hogy kihúzza maga után a teraszra. Cigányslukk. Hanna utálta, amikor ezt csinálta. „Miért, én is az va- gyok!“, vágja oda neki a fiú flegmán, kicsit sértődötten. „Ezzel nincs is baj. Csak, hogy nem tudsz rendesen viselkedni.” Ezt a gondolatot belesűríti egyetlen fejrázásba. Nem szólnak egymáshoz, ilyet ők már nem tudnak, csak a füst beszél, meg a test.

„Miért csinálod ezt? Nincs semmi értelme! De neked ez tetszik!”, mondja az ar- cába a fiú hirtelen. Nem vádolja, inkább sajnálja. Pedig nincs igaza, Hannának egy- általán nem tetszik, ami most történik. De tehet róla, hogy a teste ugyanúgy reagál a közelségére, még ha fejben teljesen máshol is tart, másra vágyik? Ő el akarná moz- dítani innen ezt a testet. De az elutasítás és a tequila súlya idehúzza.

Mindig dicsérték, lány létére hogy bírja a piát. Hát ivott tovább, hogy tényleg kiérdemelje az elismerésüket. Néha eszébe jutott, így előbb-utóbb alkoholista lesz belőle. Pedig ebben a korban nehezen hisszük el, az ilyesmi velünk is megtörténhet. És ha egyszer tényleg odajutna, vajon még tudná, miért? Miért kell újabb és újabb pohár után nyúlni?

Talán azért, hogy most megihassa az exével az utolsó kört. Próbálja serkenteni a testet, amely nem mozdul. Fú, de rég volt pasival. Talán ma. Talán a mai egy jó este lesz. Mennyi szar buliba hajlandó elmenni az ember, remélve, hogy a következő már jó lesz. A legnagyobb, a fergeteges. Itt baszódik a boxokban ez a sok fiatal minden pénteken és szombaton, és az éjjeltől várja a megváltást. A Time of my life-ot. Nem jön.

Nézi a volt barátját, akit valaha talán szeretett is. Ugyanolyan magányos marad. A srác sokkal részegebb, mint ő. Hanna már nem is akar beszélgetéssel próbálkozni. Csak hazamenni. Megragadja a fiú karját, és kifelé húzza a bárból. Gyere, gyere már, mielőtt kijózanodok, a mai igenis jó este lesz.

Az utcát később nem is tudja felidézni. Csak a kicsi, óvszerszagú szobára em- lékszik. Az intenzív mozgás hatására kidugult az orra. Érzi a péniszszagot a kezén, amikor reggel keni magára az alapozót, félbehagyja a sminkelést, úgy indul hazafelé. Tompa a feje, de útközben lassan kitisztul. Az ilyen éjszakák után mindig az elhatá- rozások reggele következik. Hanna megfogadja, nem nyugszik, amíg meg nem lesz a kilépője.

 

KOMPATIBILIS

Emma

Emma imádta a reggeleket és utálta az estéket. Utálta azt a magányos lelepleződést, amikor köz- vetlenül lefekvés előtt megmosta az arcát, majd belenézett a tükörbe. Pedig nem volt csúnya smink nélkül sem. Mégis azt kívánta, hogy újra reggel legyen és az egész kezdődjön elölről.

A reggeli rutin gyönyörű játék volt. A hazugságnak az a kis aktusa, amíg kifestette magát, szinte gyermeki örömöt okozott neki. Senki nem vehette észre, ha épp nem aludta ki magát vagy sírt előző éjjel. Az arcán annak minden nyomát gondosan eltakarta. Megnyugtatta az érzés, hogy akármit is gondolnak róla mások, csak ő tudja az igazat.

Csak ő tudta a maga igazait, másoknak sosem árulta el őket. Bár némelyik osztálytársnő elbe- szélgetett vele az iskolában, valódi barátnői nem voltak. Nem azért, mert nem akart, egyszerűen csak… valahogy rosszul indított a gimi elején, és nem tudta behozni a lemaradást. A feje min- dig milliónyi gondolattól zúgott, mégsem tudta jól megfogalmazni. Úgyhogy beletörődött, hogy már nem fogják őt megismerni.

Ennek tudta be a pletykákat is. Főleg azután kezdtek terjedni, hogy elvesztette a szüzességét egy sráccal, akit az iskolai bálon ismert meg, két hét múlva pedig az ágyában találta magát. A srác a szomszédos ipari iskolából volt, szerénynek és megértőnek tűnt, de főleg tudta, hogyan kell valakit befűzni. Tudta, mit akar. Amikor megkapta, többé nem érdeklődött a lány felől. Emma tudta, ez mennyire szánalmas, hogy várnia kellett volna valami értékesebbre. De már elmúlt tizennyolc, és bár visszahúzódó volt, azért az ő hormonjai is ugyanúgy működtek, mint akárki másnak. Akarta, hogy végre akarja valaki. Még ha rövid időre is.

Mindez egy éve történt, és Emma azóta nem feküdt le senkivel. Az emberek azonban nem fe- lejtettek. Szép volt és keveset tudtak róla, ez elég volt nekik. Néha elgondolkozott azon, mi lenne, ha végre beszélni kezdene. Aztán elvetette ezt a lehetőséget. Már késő volt.

Azelőtt csak spirállal húzta végig a szempilláit, de a történtek óta erős sminket használt.

Bálint

Bálint imádta a zajt. Mozgalmas bárokban, bevásárlóközpontokban és diszkókban érezte magát a legjobban. Mindig igényelte a társaságot és zenét a háttérben, lehetőleg elektronikusat. Egyedül az erőszakos zajokat volt képtelen elviselni. Nem nézett híreket, sem háborús filmeket, nem bírta hallani a lövések és bombák hangjait. Kínlódott, valahányszor elment a haverokkal moziba vala- mi akcióthrillerre (mást nem voltak hajlandó nézni), de nem szólt semmit. Ez még mindig jobb volt, mint egyedül lenni, csöndben.

Nem volt szerelmes Mónikába, de kapcsolatban élni kényelmes és praktikus volt számára. Tizenhét évesen jöttek össze, amikor már többé-kevésbé elvárt volt barátnőt találni. Mónika kéz- nél volt. Már régebb óta egy bandában mozogtak, és bár a lány soha nem flörtölt vele nyíltan, egyértelmű volt, hogy tetszik neki. A haverja, Maros is biztatta őt, hogy hajtson rá. Jól nézett ki, szerette a társaságot, tudott szórakozni, és nem volt túl komplikált.

Amikor szeretkeztek, Mónikának sikoltoznia kellett a gyönyörtől vagy legalább hangosan só- hajtozni, különben Bálint nem tudott elélvezni. A csönd számára olyan volt, mint a visszafojtott lélegzet. Egy idő után megfájdult tőle a tüdeje. Ezt sosem mondta Mónikának, de ő szavak nélkül is megtanulta, ha akarja, hogy a szex jó legyen, hogy egyáltalán valamilyen legyen, muszáj meg- dolgoznia érte.

Szilveszter

Emma sminkelte magát. Életében először készült kimenni szilveszterkor. A téli szünet előtt a padtársnője megkérdezte, hogy fogja tölteni az újévet. Emma kínosan hallgatott. A padtársnő, valószínűleg sajnálatból, felajánlotta, csatlakozzon hozzájuk. Emma elfogadta. Már nagyon ma- gányosnak érezte magát. Adott magára, a púderen, szemhéjtuson és spirálon kívül most bronzo- sítót is tett fel.

Bálint lezuhanyzott, felvett egy farmert, pólót meg fölé egy inget, és elment felvenni Mónikát. Úgy volt, hogy fél tizenkettőkor találkoznak Marossal meg a többi haverral a téren, hogy együtt várják a tűzijátékot. Bálint erre lélekben úgy készült, mint egy kötelességre, amit egyszerűen mu- száj teljesíteni és nem érdemes rajta gondolkozni, de az embernek mégis csak az jár a fejében. Hogy kicsit ellazuljon, gyorsan le kellett feküdnie Mónikával még indulás előtt. Ő nem volt túl lelkes. Utána még több mint fél órát készülődött a tükör előtt. Bálint addig megivott négy-öt felest.

Amikor megérkeztek a térre, már jobb volt a kedve. Maros, aki hozzá hasonló állapotban volt, rögtön ráugrott, megveregette a vállát, és a kezébe nyomott egy üveg Jägert, hogy igyon belőle.

– Hallod, tesó, ez az újév brutális lesz! Csatlakozott hozzánk néhány ember, van velük egy csaj, hallod, már egy órája fűzöm, ő kábé három mondatot szólt összesen, de hallod, azt mond- ják, hogy bár csöndes, amúgy egy kis ribanc! Hallod, ez az újév brutális lesz!

Míg beszélt, lassan közeledtek az említett társasághoz, amely csupa lányból állt. Amikor Bá- lint kezet nyújtott Emmának, négy ujja szinte elveszett a lány hatja között. Marosnak ez feltűnt és felröhögött.

– A marha, ez nem semmi! Nem is vettem észre, hogy hat ujjad van! Ezt hogy?

Emma megvonta a vállát.

– Így születtem.

Bálint nem akarta, márcsak azért sem, amit Maros mondott az előbb, de elképzelte magát

Emmával egy ágyban.

A lány egy pillanatnyi habozás után ránézett.

– És te?

– Mit én?

– Ne haragudj. Csak hogy az ujjad… az ujjaid…

– Jaj, ez… csak úgy megtörtént.

– Az a kurva petárda! – röhögött fel megint Maros, és elmesélte, hogy tizenkét évesen engedték ki őket a szüleik először szilveszterezni. Éjfélig maradhattak, a tűzijátékig. A fiúk persze ki akarták használni a lehetőséget, és vettek három csomag petárdát. Bálint félt, de a bulit nem hagyhatta ki. Bátorságpróba volt. Az éjszaka hátralévő részét a szüleivel töltötte a sürgősségin, és új évre hiányzott egy ujja.

– Nem semmi, mi? – nevetett tovább Maros. Régi sztori volt, nosztalgiával betakarva, és így mintha a benne játszott szerepük is el lett volna felejtve. A tinédzsereknek nincs nagy hatalmuk a világban, de egymásra annál nagyobb hatalmat tudnak gyakorolni.

Bálint nem válaszolt a kérdésre, csak beleivott a Jägerbe. Közeledett az éjfél, és kezdett megint ideges lenni. Emma jelenléte kibillentette. Próbált róla nem tudomást venni és inkább a barátnőjével foglalkozni. Mónika szintén nyugtalan volt, és kivételesen egyáltalán nem kívánta az alkoholt. Maros és Bálint helyette is ittak.

Pár perc volt hátra. Bálint folyamatosan tántorgott, és minden erejével próbált nem felkiáltani, hogy utálja a tűzijátékot. Nem is tudta, hogyan és mikor, de levált a társaságtól. Különféle kis csoportokhoz ment oda, és hülyeségeket beszélt nekik. Maros nem állította meg, ő már rég kivolt, Mónika pedig józan fejjel úgy döntött, nem akar magának szégyent csinálni. Úgy tett, mintha semmi sem történne, mintha nem ismerné őt. Az emberek visszaszámláltak. Kilőtték az első tűzijátékot, majd a következőt, egyiket a másik után. Bálint bedugta a fülét, szédült. A színes fényekre később nem is emlékezett, csak a petárdák és a tűzijáték tompa zajára, majd a sötétre.

Reggel

A friss levegő illatára és a cinegék hangjára ébredt, amely a nyitott ablakból áradt befelé. Nehezen nyíltak a szemei. Elviselhetetlen fejfájást érzett. Nem tudta megmondani, hol van. De a tegnapi ruhája volt rajta, a kabátja pedig ott pihent egy szék karfáján, benne minden iratával. Ez meg- nyugtató volt, még ha a homloka továbbra is lüktetett. A cinegékre koncentrált, hogy elviselhe- tőbb legyen. Kinyílt az ajtó, ő pedig reflexből felugrott az ágyról.

– Minden rendben? – lépett be Emma, aki szintén csak pár perce ébredt fel.