A kéményseprő arca – esszé Gion Nándor Engem nem úgy hívnak című kötetéről
Mióta gyerek- és ifjúsági irodalommal foglalkozom, sokat gondolkodom a felnőttségen. Ezekben a szövegekben a felnőttek ugyanis legtöbbször nevetségesek, sajnálatra méltók vagy egyszerűen csak jelentéktelenek. Mintha valamiféle értékhiányos állapotban élnének a gyerekekhez képest – és ez minden bizonnyal így is van. „Mert a gyerekek felnőtté válnak, a szemük megromlik, és többé már nem vesznek észre bizonyos egészen fontos dolgokat.”[1] Persze többféle felnőtt(ség) van. Akadnak például jó felnőttek is. Ők általában azok, akikben megmaradt valami gyermeki. Mintha a boldogságkeresés során az egyetlen lényeges kérdés az lenne, mit tudunk megőrizni abból az „ártatlan”, „gondtalan”, „idilli”, „természetközeli”, „paradicsomi” állapotból, amely szükségszerűen megfosztatik tőlünk. Gion Nándor Engem nem úgy hívnak című ifjúsági regénye hasonló felnőtt(ség)képet vonultat fel, az értékvesztés elkerülésének módjai helyett azonban annak elkerülhetetlenségére ad példát: olyan élethelyzetet mutat be, amelyben a gyermekséggel történő leszámolás szükségessé, sőt elengedhetetlenné válik. A következőkben a regény felnőttségképének és a szereplők élethelyzetének felvázolásával kísérlem meg bizonyítani, hogy esetükben miért lehet a gyerekkorral és az azzal összefüggő látással történő végleges leszámolást menekülési útként, túlélési stratégiaként értelmezni.
A kéményseprő arca
Az Engem nem úgy hívnak Gion első kamasz olvasóknak szánt regénye. Az újvidéki Forum Könyvkiadó 1969-es ifjúságiregény-pályázatára készült, egy évvel később pedig már annak nyertes szövegeként jelent meg.[2] Miközben a felnövéstörténetet a Gion-életműben jellemzően az ifjúsági/ifjúságinak szánt művek közé sorolják (többek között így tesznek a szerző monográfusai, Elek Tibor és Gerold László, valamint a Noran Libro és a Napkút Kiadó gondozásában megjelenő életműsorozatok is), a regény – az életmű más darabjaihoz képest egyébként meglehetősen szegényes – recepciója többször felhívja a figyelmet annak (a korabeli és mai magyarországi általános ifjúságiregény-felfogáshoz képest) határsértő jellegére. E besorolási probléma oka elsősorban a történet komplex szimbólumrendszere, komor hangulata és legfőképp – Elek Tibor szavaival élve[3] – kegyetlenül illúziótlan lezárása. A regény sötét tónusú felnőttségképével illeszkedik a vajdasági ifjúsági irodalom hatvanas-hetvenes évek fordulóján bekövetkező paradigmaváltásába, melynek fő orientációs pontjai az amerikai „farmernadrágos próza” (elsősorban Salinger munkái), a beatirodalom, különböző ellenkulturális mozgalmak és ezzel összefüggésben az Új Symposion körének tevékenysége voltak.[4] Szintén ehhez a paradigmaváltáshoz kötődik az all age formák meghonosodása is a vajdasági ifjúsági irodalomban, így nem véletlen, hogy a regény amúgy is nehezen meghatározható (általában 12–18 év közé sorolt) ifjúsági jelzős olvasatai gyakran félrevezetők. A következőkben ezért a nagyobb mozgástér érdekében a szövegelemzés során elhagyom a szigorúan ifjúsági olvasatot, és a továbbiakban „csak” regényként hivatkozom rá.
Az Engem nem úgy hívnak kezdőjelenetében a három főszereplő – a címfestő, a pénzkeresés reményében western képregényt rajzoló H. Sz. Dollár, az autószerelő műhelyben dolgozó, „közönséges barom” Pollák és az (egészen az utolsó sorig) önmagát Péterként megnevező, Pollák mellett autószerelő-inasként dolgozó elbeszélő – a kikötőben várja az újabb teherhajó érkezését, hogy szokás szerint fejeseket ugorhassanak róla a vízbe. A teherhajóval azonban megérkezik Rea is, a tizenhárom éves, „nagyon szőke és nagyon tiszta” kislány. A kamasz elbeszélő és a kislány között barátság, majd szerelem szövődik. A műhelyben folyamatosan megalázott „Péter” (rendes nevén Orbán Lajos) és a „halszerű, ügyetlen és hideg”, ormótlan teherhajóról menekülni vágyó kislány közös szökést terveznek. De elbuknak, mert a teherhajó elúszik a kislánnyal és a szabad, boldog élet reményével, Péter pedig lemondóan betagozódik a társadalomba, amely ellen a lelke mélyén mindig is lázadt. A regény tehát egy rideg és földhözragadt életéből kiszakadni vágyó kamasz önnön sorsának megváltoztatására irányuló, kétségbeesett kísérletét meséli el.
Rea tiszta, ártatlan és játékos lényével a gyermekséget viszi színre, a tizenötéves, a felnőttség kapujában álló elbeszélő pedig a kislányhoz fűződő, egyre erősebb kapcsolatában saját (talán igazán soha meg sem élt) gyermekségéhez kerül közel. A regényben – ahogy a szöveg elején már idézett fülszövegben is – a gyermekséghez legerősebben a látás képessége kapcsolódik. Így amikor Rea és Péter a kéményseprő ablaka alá lopakodnak, hogy meglessék, kezét vagy arcát mossa-e meg először, a gyerekek értő, még látni tudó, sőt látni merő tekintete szegeződik a házában magányosan vacsorázó alakra. A leskelődők azonban megrettennek, a férfi ugyanis „[f]élt valamitől, nem egy meghatározott dologtól, mint mondjuk, a tolvajok vagy hasonló, hanem csak úgy általában félt. Közönséges csupasz falak voltak körülötte, de ő olyan arccal evett, mint aki tudja, hogy a falak minden pillanatban szétnyílhatnak, és valami csúnya dolog történhet.” (60.) Péter az élmény hatására később elkezdi látni az őt körülvevő emberek arcán a kéményseprő vonásait. A megfigyelt alak félelme így a szövegben a felnőttség metaforájává válik, miközben a figura arcvonásainak másban történő meglátása valamiféle gyermeki látás képességét feltételezi: „Hiába, te még mindig taknyos vagy, és észreveszed az ilyesmit. Néhány év múlva már nem fogod észrevenni. Akkor már fütyülsz rá, hogy egyformán szomorúak-e az emberek vagy sem, és hogy mennyire félnek. Akkor majd okosabb dolgokkal foglalkozol.” (78.)
Gion Nándor családi archívumából
Péter a felnőttség és gyermekség között félúton tehát még rendelkezik a dolgok lényegéig hatoló látással, ez azonban a kéményseprő félelmének leleplezésével hirtelen rémítővé válik. A felnőtté válás a regényben mintha ennek a tehernek az elutasításáról, a látás képességének önmagunkból történő, szándékos kiirtásáról szólna. Ezt erősíti meg a történet lezárása is, amikor a – szintén a gyermekkor szimbólumaként megjelenő – kiskutyát nem csupán elengedik, hanem megrugdossák és meg is kínozzák a szereplők. A zárlatban véleményem szerint nem általánosan a felnövéssel járó értékvesztésről van szó. Inkább arról a szükségszerű megnyugvásról, amely a szereplőknek osztályrészül jutó felnőttséggel kapcsolatos.
Álmok nem járnak mindenkinek
Az egyik ilyen tényező a kamaszok magukra hagyottsága és városba vetettsége. A három (feltehetőleg munkáscsaládból származó) fiatal egzisztenciális és érzelmi biztonság, szülői támogatás nélkül (sőt, elbeszélőnk szülői nyomás hatására!) sodródik egyik félkész lakásból a másikba: egy üveg pálinkáért cserébe egy építkezésen dolgozó ismerősük elintézi nekik, hogy még építés alatt álló, áram- és vízellátás nélküli épületekben húzhassák meg magukat. A regényben a város a természet idilli képeivel gyakran összekapcsolt gyerekkor ellenpólusaként, a felnőttség térbeli kiterjesztéseként jelenik meg. A város rideg anyagisága (a betonlapokkal bevont oldalú folyómeder, a regény legelején feltűnő teherhajó és a lakótelep) ránehezedik a szövegre, ezzel teremtve meg a kitörés lehetetlenségének érzését. A három szereplő napjai ugyanazon cselekvések begyakorolt, szinte már mániákusan ismételt sorozatából állnak (munka – fürdés a folyóban – a körhinta – a lépcső – egymás hátba verése hazafelé – hazatérés – Pollák és Dollár esti rituáléja). Miközben a történet cselekménye összesen néhány nap alatt zajlik, a fiatalok életét átszövő rezignáltság és kilátástalanság nyomasztó érzése végig meghatározza a szöveget – és ezáltal tud a kiszakadási kísérlet tragédiává válni. A szereplőket körülvevő tér egyben élethelyzetük köztességére is utal: már nem óvja őket a szülői ház, azonban a letelepedéssel, saját egzisztenciával járó biztonságot is nélkülözik, a gyerekkor és a felnőttkor között ragadtak. E köztességben a két idősebb fiúhoz nemrég csatlakozó 15 éves elbeszélő, valamint a régóta lakásról lakásra tengődő 18 éves Dollár és Pollák is más pozíciót foglal el. Ezt érzékelteti lépcsőugrós játékuk is, a lépcső ugyanis a felnőttség fokait is szimbolizálja. Pollák stabilan a hetedik fokig tud felugrani, ahová néha már Dollár is felér (tehát egyező életkoruk ellenére a felnőttség különböző szintjein állnak), az elbeszélő pedig az ötödik fokon „ragadt”. Végül az elbeszélő (vissza?)fejlődése is a lépcsőugrás mércéjével mutatható ki – azonban nemcsak Péter, hanem Dollár életére is hatással van a kiábrándulás: mindketten egyből felérnek Pollák mellé.
A fiúk életkora is beszédes, azonban a regényben az életkor véleményem szerint nem a gyermekség meglétére vagy hiányára, hanem a társadalom által elvárt viselkedésformára, „felnőttségi szintre” mutat. A gyermekség az életkortól független(íthető) tulajdonságként, attitűdként jelenik meg, amely az ember természetes, szabad állapota. A felnőttség viszont társadalmi konstrukció, amely korlátozza vagy egyenesen ellehetetleníti a szabadságot. Ez a „komoly”, „felelősségteljes”, „álmodozástól mentes” felnőttségkép a társadalomban és a regényben is szorosan összefonódik a munkavállalással.[5] Az Engem nem úgy hívnak még társadalmilag is gyereknek tartott elbeszélőjét családja korán dolgozni kényszeríti, így a „felnőtt világ kegyetlenségével” a fiú idő előtt, kevés élettapasztalattal néz szembe. Péter a regény kezdetén alig három hónapja dolgozik az autószerelő-műhelyben, ahol folyamatos megaláztatásai közé tartozik például az is, hogy főnöke olajjal összekent munkaruhában küldi mozijegyet venni, hogy elhúzódjanak előle az emberek, ezáltal hamarabb sorra kerüljön. A Reával való kapcsolat hatására a fiú otthagyja a műhelyt (elküldik újságért, és nem megy vissza), azonban a regény legvégén a visszatérés mellett dönt, hagyja magát meggyőzni, hogy „idővel megszokja az ember”. A saját gyermekségével (elsősorban érzékenységével, igazságérzetével és szabadságvágyával) történő leszámolás tehát a munkában való boldogulás érdekében is szükséges. A munka és a felnőttség közötti erős kapcsolat a két idősebb fiú esetében is megfigyelhető: Pollák, közülük a „legfelnőttebb” munkamániás, a gyermekségéhez valamivel közelebb álló Dollár azonban sokszor lóg a munkahelyéről, hogy rajzolhasson.
A Napkút Kiadó 2021-es kiadásának borítója
Ebben az összefüggésben érdekes, ahogy Rea és Péter szökési tervére reagálnak: az érzékenyebb, művészi vénával rendelkező Dollár nemcsak felajánlja nekik egyetlen tulajdonát, féltve őrzött húsz dollárját, hanem – miután az elbeszélőnek nem sikerül – kiskutyát is szerez Reának. Pollák sokkal ellenségesebb, győzködi Pétert, hogy gondolja meg magát, és menjen vissza a műhelybe (ahol éppen ő keserítette meg az életét). Végül mintha a szökés lehetőségének gondolata Dollárban és Pollákban is reményt keltene. Azonban amikor a terv kudarcba fullad, mindkét fiú örül, sőt ők „vezénylik le” a kiskutya megkínzását. Ennek magyarázata számomra, hogy ha a kitörést valóban lehetségesnek vélnék, nem tudnák annak lehetetlenségével legitimálni saját megrekedt élethelyzetüket. Az álmok világának elérhetetlensége így nem(csak) veszteséget, hanem megnyugvást is jelent nekik.
Az ál-menekülőút: a képzelet
Dollár és Pollák az egyidejűleg vágyott és elutasított felnőttségbe csak a fantázia világában tudnak (mernek) belépni. A két idősebb fiú megtehetné, hogy nem félkész házak között tengődik (hiszen pénzük van elég), szokásos esti rutinjuk mégis abból áll, hogy felsorolják, mi mindent vásárolnának, ha még több pénzük lenne és végre felhagynának ezzel az élettel. Pollák szólama például így hangzik: „Kutya legyek, ha három-négy év alatt nem kaparok össze magamnak egy helyes kis villát a város szélén. Megnősülök és gépkocsijavító műhelyt nyitok. (…) Fogadok, hogy ti még akkor is éppen ilyen ócska trógerok lesztek, mint most. Veszek egy vadászpuskát, és ha megjelentek a közelemben, az ablakból fogok lövöldözni rátok. Az utcán, ha találkozunk, le sem köplek benneteket. Legfeljebb szólok az első rendőrnek, hogy csukjon le benneteket csavargásért.” (36.) A két fiú fiktív jövőbeli énjének erőszakos elfordulása a többiektől egyben önbírálat is: dühüket a kiszakadás lehetőségének gondolatával történő folyamatos, szinte kényszeres játék hazugságának szégyene fűti.
Gyermekség, képzelet és művészet viszonyát árnyalja a regényben H. Sz. Dollár készülő western-képregénye. A Fojtogató Billt és a Véres kéz bandáját legyőző Fred kalandjainak és a táncos Maryvel szövődő szerelmének történetét azért dobja vissza a kiadó, mert Dollár túl egyformára rajzolja az arcokat. A fiú már megtanult nem látni, és bár ez segíti a mindennapok túlélését, művészetében szüksége lenne a képességre. A gyermek-én és ezáltal a dolgok lényegéig hatoló látás elveszítése tehát többszörös értékvesztéssel jár: nemcsak a boldogságról, hanem a művészetről, az alkotásról történő kényszerű lemondást is jelenti. A western képregény egyébként az író életében is a gyermekséggel és a művészettel fonódik össze: a képregények és a cowboy-történetek Gion gyermekkorának meghatározó irodalmi élményei közé tartoztak.
Dollár túl-felnőttsége a képregény befejezésében is megfigyelhető: az elbeszélő szerint a történet hősei, a végül egymásra találó, közös farmjuk előtt pózoló Fred és Mary túl szomorúak. Dollár nem tudja, milyen a (felnőtt) boldogság, így nem is tudja lerajzolni. Amikor azonban Péter megkéri, hogy alkosson boldog befejezést a képregénynek, amiben Mary és Fred elindulnak valahova (!), Dollár teljesíti a kérést – azzal a kikötéssel, hogy a „hivatalos” történetének nem lehet így vége. A rajzot Péter Reának ajándékozza, az azonban a papírvirágokkal együtt kiesik a lány kezéből, mikor a hajóslegény visszarángatja a hajóra. Gion szereplőinek tehát már a képzelet sem menekülőút.
A kiugrás lehetetlensége akkor válik megkérdőjelezhetetlenné, amikor az elbeszélő felfedi valódi nevét, vagyis Péter-énjének illúzióját. Ezzel a gesztussal Gion a menekülés lehetőségét még inkább illúziónak láttatja: a fiktív Péter számára sem adatott meg a kiszakadás, Orbán Lajosnak pedig még annak illúziója sem jár. Azzal, hogy Gion épp ezt a momentumot emelte címadóvá, még inkább a kitörés lehetetlenségére helyezi a hangsúlyt, ezzel súlyozza a regény zárlatát és negligál benne mindent, ami korábban reményre adhatott okot.
Az első kiadás borítója
A lemondás nehézsége
Érdekes, hogy míg Gion Dollár képregényének alternatív befejezésében sem engedi meg a happy endet, e több interjújában is kedvenc saját műveként megnevezett regényből 1986-ban Vicsek Károllyal együttműködve olyan forgatókönyvet készít (ez a Forrás 2016/2. számában jelent meg), amely mintha megpróbálná ifjúságiasítani a cselekményt. Már a forgatókönyv címe, a Keresünk egy jobb hajót is pozitívabb életszemléletet sugall, továbbá az adaptációból kimaradt a kutyát megrugdosó, megkínzó rész (vagyis a teljes leszámolás a gyerekkorral, valamint a boldogságkereséssel) és a regény címadó mozzanata, a Péter-én nemlétének leleplezése is. A forgatókönyv tehát jobban megfelel az Engem nem úgy hívnak recepciójában érzésem szerint elvárt, ifjúsági jelzővel leírt olvasatnak, azonban ezt a változatot csonkának, hiányosnak érzem. A regény szimbólumrendszere, a szöveget uraló rezignáltság, a szereplők magára hagyottsága és társadalmi kiszolgáltatottsága, az őket körülvevő tér ridegsége és a kéményseprő félelme a négy fal között végig a kitörés lehetetlenségének érzését erősíti. Gion szereplőinek sorsa a családjuk és társadalmi helyzetük által idő előtt felnőttségbe taszított, fogódzó nélküli gyerekeké, akik számára a tét nem a boldogság, hanem a túlélés. A folyton ismétlődő cselekvések mozgásban tartják őket, az azonban nem tud haladássá, fejlődéssé válni. A szökés lehetőségében, a csodában való gyermeki hit ezért kiszolgáltatottá, sebezhetővé teszi az elbeszélőt, bukása a betagozódás elkerülhetetlenségére döbbenti rá. Az egyetlen megoldássá a gyermekséggel történő leszámolás válik.
[1] Részlet az Engem nem úgy hívnak Gion Nándor által írt fülszövegéből. A szöveghez használt és hivatkozott kiadás: Gion Nándor, Engem nem úgy hívnak, Kalota Művészeti Alapítvány-Napkút Kiadó, 2021.
[2] Gion eleinte szinte csak pályázatra írt, így indulása szorosan összefonódik a Forum Könyvkiadó pályázataival, 1968-ban Testvérem, Joáb című regényével ő nyerte el a kiadó regénypályázatának fődíját is. Az 1969-es kiírás körülményeivel és annak jelentőségével a vajdasági ifjúsági irodalomban Herédi Károly foglalkozott behatóan.
[3] Elek Tibor, „A szép dolgokat falba kell vésni, hogy megmaradjanak”. Gion Nándor ifjúsági regényeiről, Forrás 2006/7–8., 149. Elek szerint e kiábrándultság forrása feltehetően Gion kamaszkori élményeiben, szenttamási autószerelő-inaskodásának időszakában és egyik első szerelmi csalódásában keresendő.
[4] Herédi Károly: Az ifjúsági regény (arany)kora. Az újvidéki Forum könyvkiadó 1969. évi ifjúsági regénypályázata, körülményei és hatása, Studia Litteraria, 2019/1–2, 313–314.
[5] Nem véletlen, hogy a gyerek- és ifjúsági irodalomban a gyerekek cinkostársává legtöbbször a nagyszülők válnak, akik, mivel már a munka világán kívül vannak, újra mentesülnek e felelősség terhe alól, „gyerekességüket” a felnőttek korukra hivatkozva elnézik, például szenilisségnek tudják be.
Katona Alexandra (1997, Veszprém)
A Szegedi Tudományegyetem alkalmazott irodalomtudomány mesterszakán végzett. Elsősorban kortárs gyerek- és ifjúsági irodalommal foglalkozik, kritikákat, tanulmányokat közöl. Az f21.hu kulturális magazin Gyerek- és ifjúsági irodalom rovatának alapító szerkesztője. Az Alföld Stúdió tagja.