Sirokai Mátyás: Még álmukban is; A zsigerekből; Pedig volt arcuk (versek)

Még álmukban is

A gyerekek fénye
még álmukban is
betölti a szobát.
Csak a melegét érezni,
a puha, langyos kövek
lencseillatát. Idegenek
születésüktől fogva,
pedig valami verdes
bennem, hogy elfeledtesse,
nem tudom,
honnan jöttek,
és kik ezek,
de rajtam nőnek,
ahogy én nőttem
az alvókon.
Sirokai Mátyás
Még álmukban is

A zsigerekből

Lefegyverez
a ragaszkodásuk,
még a távolból is,
érzem, hogy szükség
van, kötelék, hogy vár
rám, akinek én vagyok az,

akire hasonlítani, akit legyőzni,
akkor is, ha én nem várom,
ha nincs bennem szükség,
csak borzongató öröm,

még a távolból is,
a zsigerekből.
A zsigerekből

Pedig volt arcuk

Ezek a földhöz
szorult reggelek,
amikből csak négykézláb
tudok kimászni,

hiába szólok, a fák
közé bújnak a gyerekek,
és csak kéregruhájuk
hátoldalát látom,

pedig volt arcuk,
besütött a nap
az üledékekbe vájt
járatba, amin

ki-be préseljük magunkat,
amíg nyögni kezd a föld
a gyönyörtől,
és a kíntól.