Bartalos Tóth Iveta: Strandmon

Oda tegye kérem, mutattam a szoba közepére, igen, köszönöm, ott pont jó lesz. Van súlya, ugye, kezdeményeztem a beszélgetést, nem válaszolt, rám se nézett, visszanyeltem mind a négy ide tervezett témaötletemet, beleértve az időjárásról és a fociról szólót is annak ellenére, hogy ez utóbbiból alaposan felkészültem, és tudtam, ki Rodríguez. Nagyokat fújtatott, csak a feladatra koncentrált, pakolta egyik dobozt a másik után, egy, kettő, három, négy, számoltam helyette, közben egyre jobban szégyelltem magam, amiért a két nagyobb doboz súlya egyenként 28,83, a kisebbeké 7,85 kiló volt és ezeket én egy vadidegen emberrel cipeltettem. A rendelés és a kiszállítás árát a vásárláskor kifizettem, hol írjam alá, kérdeztem zavartan, mikor elémtolta a fuvarlevelet, most se szólt semmit, jobb mutatójjával némán rábökött a lapon egy vonalra, nem vonal volt, apró pici pöttyök rajzolták ki a sort, nem tudtam megszámolni, hány pöttyöt láttam, öt másodpercig volt csupán a kezemben a papír, de azt összeadtam, hogy hetvenárom kilót és harminc dekát vitt fel helyettem, igen, egy idegen, több mint hetvenhárom kilót, pontosan harminc dekával többet. Kikísértem, gyorsan beléptem a konyhába a pénztárcámért, kivettem belőle egy húszast, a pultra készített tízest elrejtettem, elvörösödtem, hogy csak ennyit terveztem adni neki, nem szoktam rendelni, de talán egy üveg bort is illett volna adnom még, vagy csokit küldeni a gyerekeinek, nem mintha tudtam volna, hogy vannak-e neki, szereti-e a száraz fehéret, vagy hogy passzolna-e a ma esti vacsorájához. Az ajtóban a tenyerébe csúsztattam a pénzt, csúsztatni se kellett, boldogan elvette, szinte érte nyúlt, megköszönte, azonnal kedvesebb lett, megdícsérte a kutyámat, hogy hívják, kérdezte, Vendi, válaszoltam, okos kislány vagy Wandy, mondta, és szép napot kívánt nekünk, nekem és a kutyának is. A kutyát behívtam, becsuktam mögötte az ajtót, okos fiú, mondtam, és egy jutalomfalatot dobtam felé.

Izgatottan léptem be újra a szobába, beleszippantottam a levegőbe, éreztem a friss festés és a tapétaragasztó illatát, lassan már minden a tervezett helyére került, gyönyörködve néztem az elegáns berendezést, a nehéz, mélyzöld függönyöket, a mennyezetről lelógó hatalmas kristálycsillárt, a puha, acélszürke szőnyeget, a dzsungelhangulatot idéző pálmákat, már csak a két sötétzöld Strandmon hiányzott a hozzájuk tartozó lábtartókkal, hogy elkészüljön A SZOBA, igen, az, így csupa nagy betűvel.

Jól esne egy ölelés? Igen, így írták az Ikea oldalán, nem én találtam ki. Jól esne egy ölelés? A STRANDMON füles fotel magas háttámlája és puha karfái tökéletes kényelmet biztosítanak. Vagy tízszer újraolvastam a leírást. Füles fotel. Jól esne egy ölelés?

Az új foteleket a két lábtartóval együtt a kandalló mellé állítottam, karfáikra egy-egy zöld takarót terítettem. A könyvespolcokra lassan visszapakoltam az évtizedek alatt megvásárolt rengeteg könyvet, nagyjából ezerötszáz, pontosan ezerötszáznegyvenkilenc darabot, valamint azt az újabb ötvenet, pontosan ötvenet, amelyeket a könyvesboltokat járva választottam ki a közelmúltban, mint a MI kis privát könyvesklubunk első éves olvasmányait.

Ezeket egy külön polcra raktam, pontosan negyvennyolcat az ötvenből, két darabot, igen az első kettőt a fotelek közti kis dohányzóasztalra tettem, majd melléjük került a két új olvasószemüveg is, a héten készültek el. Tökéletes volt az installáció.

András még nem ért haza, ma volt a búcsúbulija, holnaptól már ő is nyugdíjas ember lesz. Holnaptól mindenre lesz időnk – beleborzongtam – jobb agyféltekés rajztanfolyamra, biciklitúrákra menni például, színházba járni, nyaranta nyaralni, telente nyaralni, kombucha gombát termeszteni, retekcsírát nevelni a konyhai ablakpárkányon, majd minden reggel rápakolni azt a humuszos szendvicsre, szelektíven gyűjteni a szemetet, tavasszal szellőztetni a gyepet, élni úgy, ahogy nem lehetett, ahogy nem tudtunk, élni úgy, ahogy mindig is szerettem volna, hogy éljünk, úgy, ahogy ezekben a könyvekben is élnek talán, bár egyet se olvastam még közülük.

A zárban elfordult a kulcs, kinyílt az ajtó. Hátranéztem, András volt az, az előszobában hagyta az ajándék üvegeket. Megbillent, elmosolyodtam, talán sok volt a pezsgő. Elindult a szoba irányába, belépett, körülnézett, némán bámulta a könyvekkel teli polcokat, az egyik füles fotel mellé lépett, Strandmon, mondtam, nem felelt, nem ért hozzá, nem próbálta ki, megállt az asztal előtt, a két odakészített könyvet figyelte, az egyiket felemelte, Száz év magány, gúnyosan felnevetett, majd hanyagul visszadobta a helyére, vissza az asztalra, az olvasószemüvege a földre esett, ott hagyta. Megfordult, rám nézett, jól esne egy ölelés, gondoltam, egy szó nélkül kiment a szobából.

A fát még napokkal ezelőtt bekészítettem, a kandallópárkányon ott volt a gyufásdoboz, egy kis papír kellett még, de minden szemetet, dobozt kidobtam már. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a Strandmon használati utasítása a zsebemben lapul, megörültem neki, igen, az pont jó lesz, elővettem, meggyújtottam, égett, lassan a kandallóba dobtam, néztem, ahogy a kisebb gyújtósnak odapakolt fadarabok is lángra kaptak tőle, bámultam a tüzet, táncolt, figyeltem, ahogy a rajzolt Strandmon egyszer csak hamuvá lesz, olyan volt hirtelen, mintha eddig csak a képzeletemben létezett volna ez is, mint sok egyéb más dolog is. Babonázva bámultam a piros lángokat, melegítették az arcomat, kellett a meleg, akkor már a Száz év magány lapjait téptem, egyenként dobtam mindet a tűzre, égett Macondo, égtek Buendíáék, égett az ő száz év magányuk, égett az én harminc év magányom, … ezerötszázkilencvennynyolc, egy másik könyv,… ezerötszázkilencvenhét, sötétzöld Strandmon… ezerötszázkilencvenhat, füles fotel puha karfával, … ezerötszázkilencvenöt, …annyira jól esne egy ölelés!