Ivana Dobrakovová: Bellevue

(regényrészlet, György Norbert fordítása)

Nem kell folyton velem lógnod, Blanka, te is összeállíthatod a saját programod, szóval ha akarsz, gyere, de figyelmeztetlek, hogy unatkozni fogsz,

Ma reggel Drago kölcsönkért egy horgászbotot az internetszoba siketnéma gondnokától, megbeszélt egy fuvart Ingeborggal, és most a szobánkban csomagol, miközben én az ágyon ülök, és meresztem rá a szemem, holott nyilvánvaló, hogy inkább egyedül menne,

Végül feladja, most mégis, mit csináljak veled,

Fogom a sárga jegyzetfüzetet, amelybe Peter esemeseit írtam be, amikor Peter

esemesei még fontosnak tűntek számomra, és egy apámtól kapott fényképet is Amerikáról,

Ingeborg a furgonnal elvisz minket a sétányra, és megígéri, hogy két óra múlva értünk jön,

Átmászunk a kerítésen és máris a sziklán vagyunk, előttünk az If és a Frioul sziget, balra strandok és fehér sziklaszirtek,

Drago előkészíti a horgászbotot, én az arcomra kenem a napkrémjét, lefekszem a kőre,

Hunyorogva a napba nézek, figyelem Dragót, aki kicsit lejjebb ment, és most közvetlenül a part mellett áll, a horgászbot a vízben, biztos vagyok benne, hogy nem fog semmit, biztos vagyok benne, hogy a halak nem lesznek olyan ostobák,

A füzetembe rajzolgatok, közben figyelem Dragót, aki ez alatt a két óra alatt szinte el sem mozdul a helyéről, csak egyszer jön fel ásványvizet inni,

Nincs kapás? rámosolygok, és megmutatom a képet, amit rajzoltam, ahogy kukucskálok ki a gyerekkocsiból és azt mondom: bocsi, bocsánat, sajnálom, hogy létezem,

Lefordítom Dragónak a szöveget, mondom neki, hogy ez kábé annyit jelent, hogy I’m sorry that my existence is bothering you, mosolyog és azt mondja, Blanka, mint egy kisbaba, aki folyton sír és bocsánatot kér, ez így pontos, és most rajzold meg a buldózer Blankát is, aki mindenkin átgázol, hogy teljes legyen a kép,

Egy padon ülünk, ha lehet ezt padnak nevezni, egy afféle kőépítmény, ami végighúzódik az egész sétányon, a horgászbot már összecsukva, ugyanolyan fölösleges, mint az egész horgászat alatt volt, Drago keze a vállamon, nem tűnik csalódottnak,

Időnként elfut előttünk valami sportoló melegítőben, végig követem a tekintetemmel, s közben arra gondolok, milyen jó, hogy ülök, milyen jó, hogy nem kell futnom,

Drago mesél a nővéréről, aki túl sok energiát fordít idegen emberekre, tudja, hogyan áldozza fel magát, amit sokan kihasználnak, a neve Špela, és ők ketten olyanok, mint a nappal és az éjszaka, egyáltalán nem hasonlítanak egymásra,

Egy pillanatra azt kívánom, bárcsak barátok lennénk, én és Špela, hogy ő is feláldozza magát értem, de persze nem mondom ki hangosan, csak annyit, hogy soha nem vettem észre, milyen színű a szeme, és amikor odahajolok, hogy megnézzem, meglátom magam a pupilláiban tükröződve, egy felfedezés, amelyet kommentálok is lelkesen,

Drago nem haragszik, megengedi, hogy hülyeségeket beszéljek, mindketten jókedvűek vagyunk, kipihentek, talán a sikeresen elvert időhöz kapcsolódik, vagy a nap miatt, ami oly kegyes hozzánk így kora este,

És amikor egy nagy keresztes pók elfut a kőpadon, közvetlenül Drago mellett, felpattanok és sikoltozni kezdek, mint egy komplett hisztérika, pók, pók! ijedten kapom a kezem a szám elé, de Drago meg sem mozdul, csak felvonja a szemöldökét, valóban, az ott egy pók, és amikor látja, hogy nem mozdulok, megkérdezi: és most bámulni fogod, hogy még jobban félj? azzal félrepöcköli, a pók a földre pottyan, és eltűnik egy résben a sziklák között, talán holtan, talán leszakított lábbakkal,

Ingeborg jön, nem a furgonnal, közönséges kocsival, dühös, azonnal elkezdi, hogy minden elszaródott, ami ma a központban elszaródhatott, a hátsó ülésen ülök, a bal kezem kilógatom az ablakon, Bob Marleyt hallgatom, aki a rádióban énekel, és nem igazán figyelek Ingeborg történetére, hiszen amúgy is inkább Dragóval beszélget, de azt hallom, hogy Luca elégette a gálavacsorát, ma buli van a központban, odaégette a rizottót a tengeri herkentyűkkel, majd akkora kupit hagyott a konyhában, hogy a szakácsnénik szinte megijedtek,

Még véletlenül sem fogtatok semmit, ugye, mert most jól jönne,

A Pharo parknál jobbra fordulunk, elfelé a tengertől, és Drago forgatja a fejét, hogy hát Luca egy kicsit azért uralkodhatna magán, hogy nem kéne mindig úgy viselkednie, mint egy szánalmas bulvár-talján, hogy már tele van vele a töke, majd hozzáteszi:

Som people are so fucking living their own lives,

És engem néz, miközben ezt mondja, sőt még felém is fordul, hogy kétség se férhessen hozzá, hogy rám is gondol, különösen rám,

Az ebédlő ünnepi díszben, konfetti, lufik, gyertyák, az asztalok összetolva, félkörben elhelyezve, mindegyiken legalább két kancsó bor, az egyik sarokban rádió, amelyből a Nostalgie adó szörnyű dallamai szólnak, mindenhol nővérek ácsorognak, berregő tolókocsik a bentlakókkal, Jean-Claude, az éjjeliőr szaladgál vízipisztollyal, és mindenkit lepermetez, aki az útjába kerül, Martina a medence szélén nevet, Luca megpróbálja túlharsogni a felfordulást, valahogy terelgetni a népet,

Dragóval a küszöbön állunk, kissé lelombozva, hogy ilyen snasszul kell véget érnie a napnak, veszünk az asztalról diót, chipset, aszalt gyümölcsöt, és leülünk a medence melletti műanyag székekre, ahonnan közömbösen figyeljük az eseményeket,

Vacsora előtt Jean-Claude a sikoltozó Martinát bedobja a vízbe, Martina kimászik és utána ered, a tornacipő cuppogása, a víz, ami ömlik belőle, és az átázott fehér póló,

Drago azt mondja, hogy ez nem egészséges, hogy Luca vigyen neki valami száraz pulcsit, hogy ne fázzon meg, ez felelőtlenség tőle, de ő ezzel nem akar foglalkozni,

Majd a vacsora után ingyenes szórakozás a parketten, asztalok a falhoz tolva, hogy legyen elég hely, a gondozók a tolókocsikkal táncolnak, pörgetik őket a helyiségben, a bentlakók nevetnek, dadognak, repesnek a boldogságtól, a gondtalanságtól,

Miután besötétedik, odajön hozzánk az internetszoba siketnéma gondnoka, a horgászbotért nyúl, felemeli a jobb kezét, tenyerét felfelé fordítja, fejével a horgászbot, majd az üres vödör felé biccent, Drago csak legyint, hogy semmit sem fogott, semmit, mindketten nevetnek,

És megint Jean-Claude, akitől már én is csuromvizes vagyok, megfenyeget, hogy engem is a medencébe dob, mint Martinát, de Drago olyan csúnya pillantást vet rá, hogy meggondolja magát, és máshová megy a pisztolyával,

Fáj a fejem ettől az egésztől, fáradt vagyok, amikor észreveszem, hogy ott áll Olivier a tolószékre támaszkodva, de a saját lábán áll és énekel, a La Marseillaise-t üvölti, és mindenki tapsolja, éljenzi, én csak nézem, és elsőre nem értem, hogy ez mit jelent, Olivier, a tolószékes felállt, holott le van bénulva, elég volt csak innia egy keveset, hogy megfeledkezzen róla, hogy mozgássérült, elég volt egy kis akarat, erőfeszítés, és ezen senki nem lepődik meg, senki nem kiált csodát, mindenki tudja, hogy közülük bárki járhatna, felegyenesedhetne és elkezdhetne élni, mint egy normális ember, kerekesszék nélkül, a Bellevue központ nélkül, bármelyikük fel tudna állni a saját lábára, de nem akarják, félnek a világtól, a gyűlölettől, gyerekek akarnak maradni mindhalálig, azt akarják, hogy törődjenek velük, hogy pelenkázzák, mosdassák őket, nem akarnak a felnőttek közé tartozni, felelősséget vállalni a saját életükért,

És ekkor Olivier visszazuhan a székébe, úgy harminc másodperc után nyilván rájött, hogy túlzásba vitte, hogy elárulta magát, talán attól fél, hogy most elküldik innen, de nem, mindenki csak mosolyog rá, veregeti a vállát, mégis, ki tudna rá haragudni, hiszen ezek gyerekek, magatehetetlenek, ijedtek, butácskák, és az ő dolguk gondoskodni róluk, vigasztalni, és ebben a lárvaállapotban tartani őket,

Délutáni műszakom van, Drago azt mondja, be kell mennie a városba, hogy pénzt vegyen ki a bankból, de amikor később belépek a szobánkba, ott találom az ágyon fekve, a plafont bámulja, amikor meglát, felül és azt mondja, nincs kedve mászkálnia, elmehetnénk úszni egyet, mit gondolsz, nyilván nincs sok munkád, egy délutáni szolgálat nem oszt, nem szoroz,

Tulajdonképpen először vagyok a Bellevue központ medencéjében, eddig csak a tengerben fürödtem, elsőre illetlennek érzem a viselkedésünket, mivel a kerekesszékesek, akik a közös helyiségben tévéznek, láthatnak minket az ablakon keresztül, hogy bolondozunk, de hamar elfelejtem őket, csak Drago és a medence bizsergése marad, amelyben úszunk, a visszatartott lélegzet és a felszín alatti tempózások, fejenés kézenállás, bukfencek, nevetés,

Nekidőlök a medence falának, Drago velem szemben, olyan közel, hogy már feszélyez, egy pillanatra megragadja a csuklómat, de azonnal elereszti, vízcseppek folynak végig az arcán és az orrán, a falból zubog ránk a víz, és Drago azt mondja, hogy olyan ez, mint a vibrátor, ez a vízsugár, hogy ha odatartod a kezed, kellemes,

Gyöngéden és pajkosan fejbe csapom, nem akarok ilyen dumát hallani, oké? mintha dühös lennék, de egyáltalán nem vagyok az, belekapaszkodok a nyakába, mire ő azt mondja, most megint megleptem, ezt tényleg nem várta tőlem, ezt a lelkesedést, okos vagyok meg minden, és hogy hazudtam neki azon az éjszakán, hiszen nekem a kézenállások is mennek, de még hogyan!

Hirtelen megragadja a derekam, és egy erőteljes vállmozdulattal kiemel a medence szélére, holott nehéz vagyok így vizesen, ott ülök és fröcskölöm a lábammal, aztán a karjait befeszítve ő is kimászik, és ekkor meglátom, hogy merevedése van, gyorsan elfordulok, hogy ne lássa, hogy nevetek, de biztos észrevette, mert azonnal a hasára fekszik, és keresztbe font karokkal alátámasztja a fejét,

A fenekére ülök, és bekenem a hátát a napozókrémmel, tetszik neki, szerinte jó masszőr lennék, ekkor megáll mellettünk a kocsi Ahmaddal, és Ahmad azt mondja, hogy úgy nézek ki, mint egy kanári abban a sárga fürdőruhában, kész kanári, ismétli mosolyogva, de valahogy rosszindulatúan, az a napsütésben vigyorgó arc, az a merevség, az a görcs,

Hirtelen megérzem, hogy besötétedett, hideg van, a kezem libabőrös lesz, a pár perccel ezelőtti jó hangulat már a múlté, felkelek, gyorsan bebugyolálom magam egy törülközőbe, és szó nélkül odébbállok, szeretnék a szobámba menni és minél előbb felöltözni, le akarok feküdni az ágyra és becsukni a szemem, megfeledkezni Drago merevedéséről és Ahmad tekintetéről, de ahogy átmegyek a társalgón, Marie hirtelen az utamba áll, a tolószékével blokkolja az ajtót, ki akarom kerülni, arrébb tolni a széket, bocsánatkérőn mosolygok, de ő megragadja a kezem, erősen megszorítja és megkérdezi, mikor mész el, mikor tűnsz el végre innen, ha ennyire megvetsz minket, ha ennyire rosszul vagy tőlünk?! és közben meredten a szemembe néz, olyan gyűlölettel, hogy csak pár szót tudok kinyögni, nem-nem tudom… elmegyek… azt hiszem, és elrohanok onnan, eltűnök az intézet útvesztőiben,

Drago a lépcsőn talál rám, itt húztam meg magam, már fel van öltözve, kék rövidnadrág és fehér póló, már a göndör haja is megszáradt, látja, hogy sírok, rezignáltan leül mellém, megkérdezi, mi történt megint, Blanka, kérlek, miért sírsz, mire összefüggéstelen mondatok törnek elő belőlem, hogy gyűlölöm őket… azt mondta… azt akarja, hogy elmenjek… hogy mikor megyek már el… ezt így megkérdezte… miért gondolja… mit tettem vele… nem tudom, mit tettem vele… Drago, mit csináljak… itt mindenki utál engem… mindenki utál… hallod, mindenki utál engem!

Drago átölel, hosszan a karjaiban tart, azt mondja, nyugodjak meg, simogatja a hajam, minden rendben lesz, csak nyugodj meg kérlek, ezt hajtogatja, bár tudom, hogy semmi sem lesz jó, csak azért mondja, hogy ne sírjak, mert tudom, annyiszor megbeszéltük már, a gyűlölet, és hogy hogyan kell együtt élni vele, a mindenütt jelen lévő gyűlölet, az egész világ gyűlölete, de végül is ez az első cáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy ez így van, Marie véres szájjal fröcsögte, kinyilvánította a gyűlöletét irántam, és tudom, hogy komolyan gondolta, annak ellenére, hogy Drago az ellenkezőjét állítja, hogy Marie hazudik, minden rendben lesz, majd megoldódik valahogy, gyere, elmegyünk hozzá, és te elmondod neki, hogy téved, félreértett, csak kérlek, ne sírj, ne szerezz neki még nagyobb örömet,

Ahogy felkelek, forog a fejem, egy pillanatig semmit sem látok, de Drago megtart, már nem is sírok, megmosom a szemem a vécében, még piros egy kicsit, de remélem, nem veszi majd észre, már látom is, leparkolt a helyiség sarkában, találkozik a tekintetünk, odamegyek hozzá, és azt mondom, téved, egyáltalán nem úgy van, ahogy azt ő gondolja, Meghallgat és mosolyog, én is mosolygok, mosolygunk egymásra, és mindketten tudjuk, hogy valójában utáljuk egymást, hogy ez az egész csak egy színjáték, olyanok vagyunk, mint két tragika, akik legszívesebben kikaparnák egymás szemét a színfalak mögött,

És hirtelen újra érzem a fölényt, az egészségesek fölényét a betegekkel szemben, és a mosolyom még jobban kiszélesedik, szinte már őszinte, őszintén élvezem, ahogy ott állok előtte, ahogy ő ott ül előttem, és azt mondom magamban, hogy én két hét múlva kijutok innen, de te, kedves Marie, életed végéig itt fogsz rohadni,

Xavier széttárja a kezét, azt mondja, ez semmiség, csak be kell karikázni, ami szimpatikus nekünk, azok a papírok csak tájékoztató jellegűek, belső használatra, és mindenekelőtt névtelenek, a Concordia szervezetnek, vagyis a francia Inexnek, csak azt akarják tudni, hogyan érezzük magunkat a táborban, elégedettek vagyunk-e a Bellevue központban,

Műanyag székeken ülünk a medence mellett, már csaknem éjfél van, Drago nyugodtan, háborítatlanul karikázgat mellettem, szisztematikusan, pontról pontra halad, időnként ásít egyet, de mindig későn teszi a szájára a kezét, lusta, unott, mintha egyáltalán nem érdekelné, mintha nem is számítanának a válaszok,

Zavartan nézek rá, semmit sem értett meg, vagy csak megjátssza? lázasan tanulmányozom a listát, az alattomos kérdések tucatjait, ízlik a konyha főztje: inkább igen-inkább nem, milyennek találod a munkát: elég nehéz-inkább könnyű, jelentkeznél-e újra a táborba: inkább igen-inkább nem, és így tovább, és így tovább,

Egyre inkább hatalmába kerít a pánik, nyilván ez egy csapda, egy trükk arra, hogy leleplezzenek, elítéljenek, beszélnem kellene Dragóval, hadd mondja meg, milyen szempontok szerint karikázzak, dühösen rágom a körmöm a jobb kezemen, nem tudom, mit csináljak, a francba, honnan tudhatom, hogy mely kérdések lényegesek és melyek csak átverések,

Felnézek, Martina már leadta a kérdőívet, de nekem még mindig nincs egyetlen válaszom sem, meglátom Xaviert, aki engem figyel, mikor a tekintetünk találkozik, rám mosolyog és azt mondja, ez tényleg semmiség, majd kacsint egyet, ne aggódj, mi nem szólunk a szakácsoknak, ha nem ízlik a kaja,

Beszélgetek egy kicsit Xavierrel, azt mondja, az első naptól emlékszik rám, amikor berontottam a szobába azzal a hatalmas hátizsákkal a vállamon, és ott álltam zavartan, nevet, hogy olyan zavartnak tűnök most is, mint két hete,

Ha nem zavartabbnak, azzal oldalba bök, Hangosan felnevetek,

Hajnali két óra van, állok a zuhany alatt, csak nehézségek árán sikerült beszappanozni a testem, nekidőlök a falnak, hagyom folyatni magamra a vizet, de a kezem a zuhanyrózsával együtt mindig leeresztem, vajon nagy butaság volna, ha idehívnám Dragót, és megkérném, hogy segítsen egy kicsit, hogy csavarjon bele egy törülközőbe és vigyen az ágyba, hogy takarjon be és kívánjon jó éjszakát, de nem kiabálhatok neki a falon át,

Leguggolok és nézem a lefolyót, a vizet, ahogy örvénylik és eltűnik a földben, és a habbal együtt elmossa mindazt az erőt, ami megvolt bennem, lehunyom a szemem, szeretnék feloldódni és elfolyni, megállítani ezt az egész masinériát, kiszállni magamból, mint egy vonatból, úgy tenni, mintha nem érdekelne, mintha minden rajtam kívül történne, csak nézni szeretnék, csak részvétlen megfigyelő lenni,

A testi változások, amelyek eddig lelkesítettek, hirtelen megrémítenek, hogy mivé alakulok át, miféle szörnyeteggé, aki képes szabályozni a saját látását, aki körülötte bárkit az ujjai köré csavarhat, nem akarok ebben a világban élni, ami tele van gyűlölettel, bizonytalansággal, magánnyal, és nem akarok alkalmazkodni hozzá, közéjük tartozni, ha lehetséges, visszatérnék a gondtalan gyerekkorba, a tudatlanságba, Csakhogy nem lehetséges, ez teljesen világos számomra, a képzeletbeli határt, ahonnan nincs visszaút, már átléptem, a töréspont akkor jött el, amikor Marie nyíltan hadat üzent nekem, és én nem tehetek mást, mint hogy válaszolok neki,

György Norbert fordítása

*      A szerző a kötet fordítása idején a Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.