Patak Márta: Semmi nem az, aminek látszik – A Schroffenstein család a pécsi Janus Egyetemi Színház előadásában
Azt mondják, Heinrich von Kleist mindent bele akart írni, ami egy shakespeare-i drámára jellemző, így lett élete első színpadi műve egyszersmind szomorú- és vígjáték, önmaga és az emberélet paródiája.
Warwand és Rossitz csatája zajlik előttük, két házé, melyek egykor örökösödési szerződést kötöttek egymással: ha az egyik ág kihal, minden vagyona a másikra száll át. Most mindkét család elvesztett fiúgyermekét gyászolja, a rossitziak gyermekük koporsója fölött az úrvacsorán bosszút esküdnek a warwandiak ellen, mert állítólag ők gyilkolták meg Pétert. Egyik családnál már csak a fiú-, Ottokár, a másiknál meg a lánygyermek, Ágnes maradt életben. Akik persze majd egymásba szeretnek, és ezzel meg is szűnhetne az átok, ámde végzetes félreértéseken, rosszul értelmezett félszavakon elbukik minden jobbító szándék. Hiába kerül elő a halott gyermek levágott kisujja, bizonyítván, hogy Péter vízbe fúlt, bal kezének kisujját csupán mágikus főzetéhez vágta le egy boszorkány, és nem a warwandiak bosszújának áldozata lett, szemlátomást ez is kevés a béküléshez. Drukkolhatunk, hogy a fiataloknak sikerüljön feloldani az átkot, erre megy ki a játék, a rendező és a színészek feladata tehát, hogy minél érzékletesebben hozzák ezt tudomásunkra.
Mivel a Janus Egyetemi Színház (JESZ) előadásra ülünk be, sejthetjük, hogy nem szokványos produkciót fogunk megtekinteni. A JESZ-t 1996-ban alapította Mikuli János és Tóth András Ernő, utóbbi a Pécsi Nemzeti Színház művésze, jelenleg a színház igazgatója. Sokáig viszontagságos körülmények között működött a társulat, szó szerint kis híján rájuk omlott a játszóhelyük, mígnem a Zsolnay Kulturális Negyedben kaptak állandó teret, ahol méltó körülmények között dolgozhatnak. A sokat próbált csapat ezúttal is rendkívül kreatívan formálta meg az előadás minden apró részletét. A színházi térbe belépve jobbról és balról a terem teljes hosszában a nézőtér, közöttük nyúlik el a színpad, mely afféle átjáróház: egyik végében két ajtó, W és R felirattal, a másikban a tereket megosztó emelvény. A jelmezek szinte mind mai viseletek, mindössze egy-egy kiegészítő, például Rupert-Sylvester nyakfodra jelzi a kort a kígyóbőr mintázatú nadrág és kabát mellett.
A színpadi megoldás kitűnő teret nyújt a játékhoz, leginkább Rupert-Sylvester használja ki, két szereplő egy személyben: egyik ajtón Rupertként megy be, a másikon már Sylvesterként jön elő. A figura nagyon él, a végén még azt is el kell játszania, hogy a két karakter kibékül egymással. A szereposztás tehát nem könnyű, hiszen a legtöbb színésznek két szerepet kell játszania, így a férfi főszereplő egyszerre a Warwand és a Rossitz ház grófja is, a két asszony, Eustache és Gertrúd is egy és ugyanaz a színész. A férfi főszereplő játékát még az enyhe szigmatizmusa is segíti ebben a nehéz feladatban, szinte hangsúlyozza vele e két figura személyének és helyzeteinek abszurditását.
Erősen figyelnie kell a nézőnek, hogy követni tudja, mi történik itt voltaképpen, de hamar feltűnik neki „az állítólagos gyilkosok hiánya”, és azt hiheti, hogy nagy átverés zajlik előtte. „A pap találjon ki e zűrzavarból! Én nem tudok.” – így Jeromos von Schroffenstein, mire Sylvester válaszul: „Rejtély vagyok neked? Vigasztalódj, Isten is az nekem”. Vagy amikor Sylvester gróf a kertészének panaszkodik: „Sajnálom, Hans, lásd be végre már; a répád édes, mint a cukor. Tépd ki, tépd ki”. Mire a kertész: „Inkább ültetek tíz holdon bükköt, mint hogy egyetlen torzsát is kitépjek”. Sylvester zavarba hozhatna bennünket, ha nem tudnánk, hogy itt bizony az is bolond, aki egy szót is elhisz mindabból, amit hall: „Bolond vagy. Kitépni remek mulatság, ha azért teszed, hogy még jobbat ültess. Csak képzeld el a sok facsemetét, táncolnak nekünk, mint a gyermekek, és rügyszemükkel bámulnak reánk.”
Ilyen fanyar humorban bővelkedik a darab, a színészek rá is játszanak, figurára, szövegre egyaránt. Férfi szerepet nő alakít, nőit férfi, és nem is akárhogyan. Egyszerre Johann (Rupert törvénytelen fia) és Barnabe (a boszorkány), egyszerre Warwand öreg grófja és a két ház között ingázó-ingadozó Schroffenstein, követ és hűbéres, sekrestyés és hűbéres, de még Ágnesnek is jut egy mellékszerep.
„Mit tettem, Santing? Nem találom az okát emlékezetemben.” – fordul Rupert a hűbéreséhez, míg Sylvester gróf Theistinennek, a hűbéresének mondja: „Egész jövőm kitölti a gyász, maradjon ez a pillanat a bosszúé. Először életemben vérre szomjazom – csodálatos érzés”. Ez a két részlet rejti magában a darab lehetséges kulcsát: sem Rupert, sem Sylvester nem igazán tudja, hogy miért kéne bosszút állnia a másikon.
Rupert akkor kérdezi ezt Santingtól, miután megölte Ottokárt. Nem is akármilyen jelenetben. A hosszú fehér kendővel gyilkol, amely fontos kellék a színpadon: az előadás legelején Ottokár és Johann ezzel a kendővel szemlélteti, ahogy Johann a lovával beleesett a patakba. Ám ugyanez a kendő Ágnes és Ottokár szerelmének záloga, majd pedig Rupert és Santing gyilkos fegyvere.
Apró részletekig kidolgozott jelenetek, amelyekben egy elgurult kupakot is fontos fölszedni. Mert ahol a darabban eredetileg Ottokár a kalapjában visz vizet Ágnesnek, ott természetesen egy PET-palackot látunk a színpadon. Vagy ahol a végén az eredetiben csak úgy bedobnak a színpadra egy kisujjat, ott a rendező nem elégszik meg ezzel a könnyű megoldással, hanem behozza a meggyilkolt Jeromost alakító színészt, és ő játszik nekünk – stílszerűen búvárszemüvegben, úszómozdulatokkal.
Nyilván a sokszereplős darab eleve sugallja, hogy bizonyos figurákat összevonjon a rendező, a két főszereplő esetében szinte kínálja is magát az egybedolgozás lehetősége, annyira hasonlít a két gróf vagy a gyermeke életéért aggódó két anya. Például az üstöt kavaró Barnabe, aki már Johannként is megmutatta, mire képes, ha kell, függeszkedik, több méterről leugrik, tigrisszaltót csinál, üst mellett pedig női szerepben is tündököl. A középre helyezett színpad is szinte kívánja, hogy a nézőket látványelemek mozgósítása mellett más módon is bevonják az előadásba. Barnabe áthelyez közülük néhányat egyik oldalról a másikra, akik szerinte nem oda illenek. De például Ottokár is jó sokáig ül a nézők között az első sorban a következő jelenetére várva. Mindez nagyon nagy színészi teljesítmény, hiszen egy pillanatra sem zökkenhet ki a szerepéből, nem feledkezhet bele kívülállóként a játékba, mert ő nem úgy van, mint a lecserélt játékos, aki a kispadról nézheti mérkőzést, és már nem kell visszaállnia a többiek közé. Ottokárnak ott kell folytatnia a szerepét, ahol korábban véget ért a jelenete.
„Nem tudjuk eldönteni, hogy amit valóságnak nevezünk, valóban valóság-e vagy csak annak tűnik” – írta egy levelében Kleist. Így vagyunk azzal mi is, ami előttünk zajlik a színpadon is, főleg miután az előadás zárójelenetében fölcsendül a What a Wonderful Word, és a nagy összeborulást követően az emelvényen ott áll ragyogó arccal a két meggyilkolt fiatal is. Nem lehet nem optimizmust fölfedezni ebben a záróképben, még akkor is, ha az előzmények ismeretében akár a kleisti keserű humor megnyilvánulását is felismerhetnénk a rendezői gesztusban.
Heinrich von Kleist: A Schroffenstein család. Rendező: Dohy Balázs. Szereplők: RUPERT, SYLVESTER – György Zoltán Dávid; EUSTACHE, GERTRÚD – Hollósi Orsolya; OTTOKÁR – Popa Máté; ÁGNES – Somogyi Bianka; JOHANNN, BARNABE – Nagy Henrik; JEROMOS, SYLVIUS – Szabó Márk József; SANTING, THEISTINER – Farkas B. Szabina; ALDÖBERN – Fazekas János. Janus Egyetemi Színház, Pécs, 2023. január 31.
Patak Márta (1960, Kaposvár)
Író, műfordító. Jelenleg Leányfalun él. Legutóbbi kötete: Fronthatáron (novellák, Scolar Kiadó, 2022.)