Patak Márta novellája

Borsos Zoltán: 03833 UNTITLED

Kulcs a zárban

A spanyol fordítóház Aragóniában, Tarazona városka történelmi városnegyedének egy hatalmas épületében található. Az emeleti szobákhoz, a konyhához meg a fönti könyvtárhoz vezető lépcsőt üvegfal és üvegajtó választja el a lenti tértől. Az üvegajtó zárja olyan, mint a számítógépnek a külső merevlemez. Alulról lehet becsúsztatni az ajtó alá, aztán meg kell találni a földön a zárnyelv helyét, és csak akkor lehet elfordítani a kulcsot, ha pontosan a lyuk fölé került a nyelv.

Soha nem tartották zárva ezt az ajtót, esetleg azokban az időszakokban, amikor hosszú ideig nem érkezett ide egyetlen fordító sem. Úgyhogy nem is értettem, hogy Ana, a ház titkárnője és gondnoka miért hagyta kint nekem a kulcsot egy fotó és egy üzenet kíséretében.

Nem sokkal érkezésem után tudtam meg, hogy a nyár legvégén, amikor Tarazona hivatalos búcsúja, városünnepe, vagyis feriája van (ez a Cipotegato, de a névről meg a felhajtásról majd később), a nagy zűrzavart kihasználva betörtek a házba. A tetőn keresztül másztak be, ami nem nehéz, hiszen a környező házak összeérnek, könnyű közlekedni rajtuk, elég csupán az egyik házba bejutni, aztán némi ügyességgel átmászni a többibe. Akármilyen hihetetlenül hangzik, a betörés idején a feria forgatagában megfáradt városi rendőrök aludtak a második emeleten, szolgálaton kívüli pihenőjükben. A betörő az első szinten hatolt be, a tizenegyes szobán keresztül, melynek teraszra nyíló ajtaja nyitva volt, a folyosóra nyílót pedig fölfeszítette. Hajnali négy óra felé járt az idő, a rendőrökön kívül csak Ana tartózkodott a házban. Gyanútlanul ajtót nyitott a zajokra, gondolván, hogy a fenti rendőrök mozgolódnak.

Bottal vagy késsel fenyegette a betörő, ezt Ana nem tudta pontosan. Hogy utána mi történt, azt már nem is kérdeztem, mert mikor ezt a történetet megismertem, arra gondoltam, hogy az én nyugalmamnak mostantól örökre vége ebben a házban, ahol az eddigi években általában egyedül tartózkodtam. Rajtam kívül kinek jut eszébe decemberben vagy februárban Spanyolországba menni? Kollégáim, barátaim sokszor kérdezték, nem félek-e ebben a nagy épületben egyedül, mire én mindig nyugodtan rávágtam, dehogy, nem félek én semmitől.

Akkor lássuk, milyen is az a feria Tarazonában. A spanyol paradicsomhajigáló népünnepek között talán még ismeretlen a tarazonai, a Cipotegato. A Cipotegato egy háromszínű, sárga-piros-zöld jelmezes harlekinfigura, nevét talán Töpszlimacskának lehetne fordítani. Eredete homályba vész, ugyanakkor többféle magyarázat is van rá. Állítólag a király egyszer az udvari bolondját pont az arcán találta egy érett paradicsommal, aki utána mindig maszkot viselt, amelytől macskajelleget öltött. Egy másik, XVIII. századi legenda szerint a városvédő szent nevenapjának közeledtével minden évben lehetőséget kapott egy fogoly a szabadulásra. A rabnak egy láncra erősített vasgolyót kellett maga után húznia egy rúd segítségével, és ha sikerült kijutnia a városfalakon kívülre, akkor visszakapta a szabadságát. Igen ám, csakhogy a rab arra nem számított, hogy a város népe kövekkel, egy másik változat szerint a piacon megmaradt rohadt zöldségfélékkel felszerelkezve várja a börtönkapuban, ahol jól megdobálják.

Mára a követ meg a rohadt zöldséget jóféle érett paradicsommal helyettesítik, a rabot pedig a Cipotegato, a Töpszlimacska személyesíti meg, akit minden évben a város fiataljai közül sorsolnak ki.

Állítólag a valenciai Buñol község Tomatina névre hallgató, nemzetközi hírű paradicsomhajigáló ünnepe is a tarazonai hagyományon alapszik. Egy innen származó vezette be ott is. Igaz-e vagy sem, a Cipotegato sokkal régebbi, mint a Tomatina. Már ha hihetünk a harmadik legendának, mely szerint a több mint háromszáz éves hagyomány eredetileg az úrnapi körmeneteken a város aprajának szórakozását eleveníti föl, akiket a Pellexo de Gato, vagyis Macskabőr tartott távol egy bottal, hogy ne lábatlankodjanak a vallásos áhítattal vonuló hívek körül.

Akárhogy volt is, a város védőszentje, Szent Atilano neve napján, augusztus 27-én kezdődik, és egészen szeptember elsejéig tart a vigasság, amelynek legfőbb attrakciója természetesen a paradicsomhajigálás. Az ünnep kezdetén pontban déli tizenkét órakor kilép a Cipotegato a Városháza épületéből, és egy titkos útvonalat követve kell eljutnia a Városháza terére, majd ott fölmásznia az öntöttvas szoboralakra, amely Cipotegato, azaz Töpszlimacska negatívban. Nincs könnyű dolga, hiszen a város már reggeltől a nagy hajigálásra edz. Az önkormányzat nem kevesebb mint öt mázsa, igen, 5000 kg paradicsomot oszt szét a kerületek baráti társaságai és az érdeklődő turisták között.

A régi hagyományokat követve a nyár legvégén sajnos a bikaviadalt is újból beiktatták. El lehet képzelni, mi lehetett ott. Megértem, hogy a szolgálatos rendőrök belefáradtak a feriába. A hangos zenétől nem tudtak aludni, füldugót használtak, így nem is hallották, hogy betörő járt a házban.

Egy biztos, amióta megtudtam, mi történt, minden zajra fölkaptam a fejemet. Nappal semmi baj nem volt. Éjjel sem, ameddig dolgoztam. De amint hajnali egy-fél kettő tájban lefeküdtem, megszaporodtak a hangok, betöltötték körülöttem a teret. Tudni kell, hogy egyetlen üvegezett ajtó nyílik a teraszra, a terasz alatt pedig tető húzódik. A sorban elhelyezkedő szobák teraszait félméter magas fémrácsok választják el egymástól. Én az első szobában voltam, ahol a szomszéd háztető végződik a korlátnál, úgyhogy annak padlásáról előttem ugráltak át a macskák. Nyár végén a betörő is nyilván innen támadhatott. És mintha azok a bestiák tudták volna, hogy a fülem ki van hegyezve a zajokra, kíméletlen randalírozásba fogtak. Olyan ramazurit csaptak éjjelente, hogy egyetlen nyugodt percem sem volt. A gyilkos mindig visszatér a tetthelyre, nem igaz?

Tudom, a félelemnél ostobább dolog nincs a világon, hiszen ezért nem is féltem soha, legalább is jó ideje már, hiszen a létező legnagyobb képtelenség olyasmitől félni, ami nincs, lehetne ugyan, de csupán a képzeletünkben létezik, és csak az elme játéka. Mégis, a zajok lépten-nyomon rácáfoltak a meggyőződéseimre. És a szél! Ajtócsapkodások, innen az emeletről, éjnek évadján. Mi lehetne más, ha nem újabb betörés? Ha a 2500 méteres Moncayo felől beindul a cierzo, a jeges északi szél, az aztán tud felfordulást csinálni. A tetőn zörög minden, ami mozogni tud, a szellőzőberendezés rácsa, az antennák, de még talán a cserepek is.

Thich Nhat Hahn, Jack Kornfield, Eckardt Tolle és társaik tudnának mesélni. Sokszor még hajnali háromkor sem aludtam. Aztán valahogy mégiscsak átbillentem egyszer. Mondom, érkezésemet követően először nem értettem, Ana miért hagyta kint nekem az üvegajtó kulcsát. Aztán elmesélte a búcsúi-ünnepi betörés történetét, időnként hallgattam is rá, bezártam, noha tudtam, hogy az a betörő a tető, nem pedig a lépcsőfeljáró felől támadott.

A fordítóház hatalmas épületét igyekszik teljes egészében kihasználni az önkormányzat. Eredetileg idősek otthonát akartak kialakítani benne, csak hát azzal nem számoltak, hogy ide, a város legtetejére, ezekbe a zegzugos, szűk utcákba a mentő sem tud bejönni, arról nem is beszélve, hogy az épületet képtelenség felfűteni. Az üvegajtó is amolyan szükségmegoldás. Rajta felirat jelzi, hogy ez a fordítóház, vagyis a ház többi része nem ide tartozik, ami nem teljesen igaz, mert a könyvtár egy része nem fért el fönn, úgyhogy a lenti helyiségek egyikébe került a szépirodalom nagy része.

Az üvegajtó kulcsa tehát nálam volt. Péntekenként, amikor este kilenc tájban megjelentek a városi rezesbanda tagjai, merthogy a funkció nélkül maradt hatalmas földszinti helyiséget próbateremnek használták, bezárkóztam. Aztán később már szombatonként is, mert délelőttönként is zengett a ház a fúvósoktól, akik Morricone-filmzenéket gyakoroltak több-kevesebb sikerrel.

Azon a pénteken kulcsra is zártam. Másnap délelőtt viszont csak behúztam magam után, aztán indultunk Pilar barátnőmmel a közeli Tudelába kutyatápot, macskaeledelt és némi élelmiszert vásárolni. Visszafelé jövet Pilar felhozott a kapuig, megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk nála, átviszem hozzá a hallevest meg a halat. Pilar kint vár a kocsiban a kutyával együtt, indulnék föl, hát, uramfia, az üvegajtó zárva. Mégpedig belülről. Rohanok ki Pilarért, alig bírok megszólalni, gyere, valaki van a házban, az üvegajtót is magára zárta. Pilar jön, próbál benyúlni az ajtórésen, képtelenség. Hívom WhatsAppon Anát, van-e valakinek még kulcsa a házhoz, persze, tudom, rengeteg embernek, de ki az, aki bezárkózna odafönn, hacsak nem valami rosszban sántikál.

A holtjáték, mondja erre Ana, én szóhoz se jutok, a liftkulcs lelőhelyéhez irányítana, de én még a holtjátéknál tartok. Hogyan? Hogy magától? Mindegy, ahhoz, hogy bejussak, föl kell mennem az emeletre a lifttel, de azt zár alatt kell tartani, ugyanis az épület legalsó része az egy szinttel alacsonyabban fekvő utcára nyílik, és a ház teljes alapterületét kitöltő lenti helyiségekben nyugdíjas klub, kávéház és még ki tudja, mi minden üzemel, a lift pedig a ház teljes magasságban közlekedhet, alagsortól a második emeletig. Így aztán csak kulccsal működik, nehogy föl-le liftezzenek, akik épp odalent buliznak.

Végre fölfogom, hol a liftkulcs, megvan, irány az első emelet, le a lépcsőn, ajtó kinyitva, sikerült a művelet. De változatlanul nem fér a fejembe, hogy fordulhatott elő ilyen. Tényleg a holtjáték műve? Való igaz, a zár nagyjából a helyén volt, mikor kifelé menet elengedtem az ajtót, magától is becsukódhatott, vitte a lendület. Elmondani nem tudom, péntek esténként mennyit szenvedtem azért, hogy a zár nyelve pontosan a lyuk fölé kerüljön, mert nem egyszerű ám beletalálni, hogy hihetném el, hogy most meg a segítségem nélkül kulcsra záródott az ajtó! Így a lendület, meg úgy a lendület, aztán egyszer csak puff, bezáródott.

Mit tehettem volna, kényszeredetten ugyan, de nevettem az eseten. Ami megtörténhet, akármilyen furcsa, lehetetlen vagy elképzelhetetlen, az egyszer meg is történik, nyugtatott Pilar. Valószínűleg igaza is lehetett. Mi több, az eset megerősítette az állítását, de ha most én ezt itt elmesélem, holtjáték ide vagy oda, vajon elhiszik nekem, hogy egy ajtó képes kulcsra zárni saját magát?

Patak Márta (1960, Kaposvár)

Író, műfordító. Jelenleg Leányfalun él. Legutóbbi kötete: Fronthatáron (novellák, Scolar Kiadó, 2022.)