Szalay Zoltán novellája (2. rész)

Alagi Mihály felvétele

A határváros

Az elbeszélés első része itt olvasható.

(2. rész)

Igyekeztem nem kimutatni előtte, de nem fogadtam túl nagy örömmel ezt az utasítást, ami persze nem azt jelentette, hogy egy pillanatra is felmerült volna bennem az ellenszegülés gondolata.

Ugyanazt a sofőrt kaptam, akiről kiderült, hogy a miniszterelnök biztonsági brigádjának egyik magas rangú tisztje, és ő lesz a miniszterelnöki kiszállás egyik fő biztosítója, ezért mindjárt sokkal érthetőbb volt, miért vesz ennyire komolyan minden esetleges biztonsági kockázatot. Most, hogy kezdett komolyra fordulni a helyzet, és egyre valóságosabbá vált az a korábban olyannyira nehezen elképzelhető gondolat, hogy a miniszterelnök ellátogat a határvárosba, már én is azt éreztem, hogy súlyos felelősség nyomja a vállamat. Megkérdeztem a panziónk vezetőjét, milyen hangulat uralkodik a határvárosban, de ő nem értette a kérdést. Semmilyen hangulat, válaszolta végül, nincs itt semmiféle hangulat.

A sofőröm este besörözött, hogy jobban el tudja viselni az éjszakai mély csendet, de én nem tartottam vele, mert ki akartam menni a városba, hogy a néma falak között koslassak. Csak a lépteim gyenge visszhangja vert némi zajt a komor éjszakában, de ez a zaj is elhalt az ablakok alatt. Senkivel nem találkoztam az utcán, de annál jobban meglepett, hogy az egyik régi szórakozóhelyet nyitva találtam, az egykori várfal maradványainak a tövében, egy büdös, szűkös pincekocsmát.

Odalent maszatos fény és sustorgó zaj fogadott, a vendégek koszlott, ócska hordók körül ücsörögtek, és az arcuk beleveszett a félhomályba. Kértem egy korsó sört a csapnál, és találomra leültem az egyik asztalhoz. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor láttam, hogy az egyik gyerekkori cimborám ül velem szemben, és a szemén láttam, hogy ő is felismert.

Szőrös, vaskos feje volt, és vizenyős, kókadt tekintete, ami azt üzente, ő csak egy másolat, és aki az igazit keresi, annak a határ túloldalán kell keresgélnie.

Biccentettem felé, és ő is biccentett felém. Kicsit talán másképp, ahogy a hivatalban szoktuk, de nehéz lenne megragadni a különbséget. Nem kérdezte meg, hogy vagyok és mit keresek itt, hanem annyit mondott alig hallhatóan: na és tényleg jön-e. Inkább mondta, mint kérdezte.

Egy pillanatig értetlenséget erőltettem magamra. Pedig azonnal értettem. És mintha a semleges hangján átsütött volna valami, ami egyszerre volt vonzó és rémisztő számomra. Amíg belekortyoltam a sörömbe, eltöprengtem rajta, mit válaszoljak, de végül felálltam, otthagytam a korsót a hordón, és sarkon fordultam.

Ezt a jelenetet nem írtam bele a főnöknőm számára készített jelentésbe. Éjszakánként a verítékemben fetrengve máson sem járt az agyam, csak azon, mit kezdjek ezzel az egésszel, mert egyszerre akartam, hogy a miniszterelnök a határvárosba menjen, és egyszerre reszketett minden porcikám ugyanettől. Újra és újra, ezerszer és ezerszer magam elé képzeltem gyerekkori cimborám felpuffadt, torz arcát, újra és újra végigpörgettem az agyamon a szavait. Na és tényleg jön-e.

Nem szóltam róla egy szót sem senkinek.

A főnöknőm nem közölte velem, hogy eljött a látogatás ideje. Csak annyit mondott,
hogy ismét ki kell utaznom a határvárosba, de ezúttal már egy népesebb delegáció kíséretében. Nem fűzött hozzá semmi többet, és én tudtam, nincs ennél nagyobb becs, mint hogy ez a népesebb delegáció az én jelentéseimre támaszkodva utazik ki a határvárosba, hogy előkészítse a miniszterelnök látogatását.

Nem tudtam összeszámolni, hány járműből állt a konvoj, amelynek a része volt az
a terepjáró is, amelyikbe engem ültettek. Egy új sofőrt kaptam, egy fiatalabb katonát, akinek nem voltak kések dugdosva az egyenruhája zsebeibe, és aki nem bömböltette a death metalt és az operákat, amíg el nem értük a Park fáit. Hiányzott a hangzavar.

Mire beértünk a határvárosba, már óriási volt a nyüzsgés, és minden megtelt a miniszterelnök embereivel, a sajtósokkal és píárosokkal, a testőrökkel, rendőrökkel és katonákkal, meg a különböző hoppmesterekkel. Kora délután volt, és betereltek bennünket a főtérre, amelyet akkorra már kordonokkal vettek körül, és a közepén felállítottak egy pompázatos színpadot hangosítással és világítással. A kordonok mögött ott leselkedtek a határvárosiak, és akárhányszor odanéztem, úgy láttam, a gyerekkori cimborám áll ott, de aztán azonnal nyoma veszett, és amikor legközelebb odanéztem, a mogorva szomszédunkat vettem észre, ám amikor ismét odapillantottam, nem volt sehol.

Egész délután hangpróbákat tartottak, pomponlányok gyakoroltak a színpad előtt, néptánccsoportok készülődtek, és én nagyon megörültem, amikor egy súlyos tenyér nehezedett a vállamra, mert azonnal tudtam, hogy a sofőröm az, aki felszólított, hogy azonnal lépjek le vele meginni egy pofa sört a panzió teraszán.

A sofőröm ideges volt, mert a miniszterelnök azt találta ki, hogy a beszéde idején a nép mehessen be a főtérre, egészen a színpadhoz, kontrollálatlanul, ami minden biztonsági előírással ellenkezett, és rendkívüli módon megnehezítette a sofőröm embereinek a dolgát. A sofőröm kereste a tekintetemet, és szúrósan nézett, de nem kérdezte meg, amit meg akart kérdezni, hogy mit várhat ezektől a népektől, az enyémektől, mennyire bízhat meg bennük, és én megkönnyebbültem, amikor meghallottam magam mögött a pincérlány fakó hangját. Azt mondta, zárnak, mert mindenki megy a miniszterelnöki előadásra, úgyhogy jobban tennénk, ha fizetnénk.

Végtelenül hosszú volt a délután, és én egy pillanatra sem tudtam figyelni a nagyszabású showműsorra, amelyet a hivatal alkalmazottai a profizmus legmagasabb szintjén biztosítottak, hogy minden bámészkodót elkápráztassanak, hiszen mikor láthattak utoljára a határváros lakói ilyesmit. Soha, soha nem láthattak. Persze nehéz lenne megmondani, érdekelte-e őket, és nem egyedül a miniszterelnök miatt voltak-e itt, és azt is ugyanilyen nehéz lenne megmondani, bárki közülük tudta-e előre, mi fog történni aznap este a határváros főterén.

Érezni lehetett a hangulaton, hogy a miniszterelnök a közelben van, mert a hivatal
alkalmazottai egyszeriben még sokkal fontosabbnak és még sokkal professzionálisabbnak tűntek, mint addig, és én csodáltam őket, amennyire bírtam, de nem nagyon bírtam, mert fenemód kalapálni kezdett a szívem, és alig tudtam másra figyelni, mint arra, hogy csitítgassam a szívem, mert ki akart robbanni a mellkasomból. Egyszeriben csak azt láttam, hogy van egy embergóc valahol a főtér szélén, és ez az embergóc közeleg a színpad felé, és szétnyílnak előtte, és mindenki egyszerre zaklatott és lelkes, mármint a kollégák, a hivatal dolgozói, mert sokan közülük, velem együtt persze, most láthatták először élőben a miniszterelnököt.

Az embergóc felvonult a színpadra, és akkor még csak körülbelül képzelhettük el, hol van ebben az embergócban a miniszterelnök, mert szorosan körbefogták, és nem láthattunk át a védői gyűrűjén. Ez akkor sem változott még, amikor a kordonokat a sofőröm emberei megnyitották, és a hangosbemondó kihirdette, hogy bemehetnek, egészen a színpadhoz, amilyen közel csak akarnak, mindenki, és ezt néhányszor elismételte. Addig ismételgette, amíg a határvárosiak tényleg be is léptek, először bátortalanul, de aztán egyre élénkebben, és egyre többen vonultak előre, egészen a színpadig, amit körbevettek, ahogy a Nagymocsár öleli körbe a határváros vidékét.

Számunkra, a vidéki kiszállások osztályának az alkalmazottai számára felépítettek egy magaslatot, mintha páholyból néztük volna az egészet, a főnöknőm is ott volt, a mobilja szinte hozzánőtt a kezéhez, és rólam egyáltalán nem vett tudomást, de ez engem nem zavart, mert én is a színpadra szegeztem a tekintetemet.

A miniszterelnök magasabb volt, mint képzeltem, talán azért, mert direkt alacsonynak képzeltem, hogy még véletlenül se csalódhassak. Világos öltönyt viselt, és olyan égszínkék nyakkendőt, amelynek a színe ilyen messziről is szinte kisütötte a szememet.

A zakózsebéből kilógó díszzsebkendő pedig narancsszínű volt, és úgy tündökölt a színpadon, mint egy örökmécses. A miniszterelnök ruganyos mozdulatokkal lépdelt oda a színpad elején felállított mikrofonhoz, és kedélyes, bölcs mosollyal tekintett végig az alant hömpölygő, bugyogó, sustorgó tömegen.

A mosoly akkor sem lohadt le az arcáról, amikor az első határvárosiak felszökkentek a színpadra. Azt várta, a biztonságiak közbelépnek, és ez meg is történt, csakhogy mire odaértek, már sokkal több határvárosi volt a színpadon, mint biztonsági, és minden pillanatok alatt végbement.

A főnöknőm végig sikított, de a hangja elhalt a főtér peremén. A hivatal sok száz alkalmazottja, aki ott volt, mind ordított, de nem hatolt messzire a hangjuk.

A határvárosiak elözönlötték a színpadot, és megragadták a miniszterelnököt. Néhány gyors és semleges mozdulattal kirántották a helyéből a végtagjait, és ahonnan én láttam, úgy tűnt, különösebb erőfeszítés nélkül tépték ki a nyakát is. Úgy spriccelt a vére szerteszét, mintha tűzoltótömlőkből pumpálták volna. A többiből már keveset láttam, mert magával sodort a tömeg, de utólag olyan hagymázas képek rémlettek föl előttem, hogy a törzsét is darabokra szaggatták, és a véres-lucskos, felismerhetetlenre szakadt cafatai messzire sodródtak a főteret felizgult hangyabolyként ellepő tömeg hullámain.

A következő képek kuszák, de abban biztos vagyok, hogy a sofőröm vezette azt a csoportot, amellyel sikerült eljutnunk a Nagymocsár szélére, és homályosan emlékszem arra is, hogy én láttam el őket tanácsokkal, merre kell keresnünk azokat az ösvényeket, amelyeken át biztonságos helyre juthatunk. Abban a pokoli felfordulásban hirtelen felvillantak előttem a képek gyerekkoromból, amikor elindultunk ezen a latyakos, semmibe vesző csapáson, és egyre több reményvesztett társam fordult vissza, mert azt hitte, hogy bele fogunk veszni a Nagymocsár bűzölgő ingoványába. Az utolsó, akinek az arca most a szemem elé vetült, a régi cimborám volt, akit a pincekocsma mélyén láttam újra, ő fordult vissza utolsóként annak idején.

Hosszú és kimerítő volt a menekülés a határvárosból. Néhány órányi erőltetett menet után megpihentünk, és rögtönzött sátortábort húztunk fel. Ott volt velünk a sofőröm és a főnöknőm is. Azt mondták, a határvárosban a rendvédelmi erők ellenőrzés alatt tartják a helyzetet. Mindenkibe visszatért a hideg profizmus, ami engem is megnyugtatott.

Közel voltunk már a Parkhoz, bár itt még nem nőttek olyan fenyegetően magasra a fák. A sofőröm tábortüzet gyújtott, előkerült némi élelem és szeszes ital. A főnöknőm is feloldódott, és a tábortűz fényében láttam, hogy a haja összeborzolódott, de az egész nem tartott soká, mert a mobilja kijelzőjébe nézve villámgyorsan megigazgatta minden egyes hajszálát. Azt mondta,
ellentmondásos hírek érkeznek a határvárosból arról, miért támadtak rá a miniszterelnökre.

Egyesek azt mondják, a határvárosiak így álltak bosszút, amiért annyi éven át elhanyagolták, semmibe vették, levegőnek nézték őket. Mások azt mondják, csak ki akarták próbálni, hús-vér ember-e a miniszterelnök. Hogy igazi-e. Megint mások azt mondják, az egész egyszerűen megmagyarázhatatlan.

Kérdően nézett rám. Én ez utóbbi válasz felé hajlottam, de csak anynyit bírtam kipréselni a számom, alaposan ki kell elemezni a helyzetet, mielőtt bármit nyilatkozunk.

Ez tetszett a főnöknőmnek. Nagy büszkeséggel töltött el, hogy átvette ezt a fordulatot, és ekkortól naponta több tucatszor használta.

Pörgős, kemény napok vártak ránk.

Mégsem éreztem kimerültséget. Alig értünk haza, a főnöknőmet kinevezték a miniszterelnök kommunikációs osztályának élére, és kérte, hogy magához vehessen helyettesnek. Alig akartam elhinni, hogy ilyen szerencse érhetett. A főnöknőm azt mondogatta, az én tapasztalatom és éleslátásom még jól fog jönni a miniszterelnöknek.

Jól kitalálták ezt a tervet a vidéki kiszállásokról. Egyazon időben számos városba kiutaztak a miniszterelnök dublőrei, hogy ugyanazokat a nagyszabású rendezvényeket lebonyolítsák. Csak a határvárosban fulladt ilyen szerencsétlen incidensbe a kiszállás, amelynek során a miniszterelnök egyik dublőre, nem a legdrágábbak közül való, sajnálatos módon lakossági erőszak áldozata lett. A kommunikációs osztály igazgatóhelyetteseként én fogalmaztam meg azt a nyilatkozatot, amelyben biztonsági okokra hivatkozva bizonytalan időre felfüggesztettük a hivatal további kiszállásait a határvárosba.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/5-ös lapszámában.