Csapó Alíz novellája

Életfogytiglan

Marko Slavkovic felvétele

 
Soha nem volt semmi,
soha nem lesz vége
mert soha nem lett
vége.

Darabokra tört a kudarc. Több felvonásban, kegyetlenül végzett ki. Nagyon kellett valami, és nem lehetett az enyém. Rejtély, mitől volt annyira fontos, miért aláztam porrá magam. Egy örökkévalóság telt el. Húsz év múlva is eszembe jut majd.

*

Jóképű fiú volt a futár, autóból ismeretlenül is gyakran intettünk egymásnak. Semmit nem tudtam róla, csak azt, hogy szép. Magas, nyurga srác, sötét haj, trendi szemüveg, rövid szakáll. Meghalok a szakállas pasikért. Mármint nem a torzonborzokért, hanem a borostánál valamivel hosszabb, már pont nem szúrós, fazonra borotvált fajtáért.

Valamelyik botladozó gyereket figyeltem a kertben, amikor egyik nap elhajtott a ház előtt. Elbűvölő volt, mint mindig. Lemondóan elmerengtem egy pillanatig. Esélytelennek tűnt megismerni. Aztán egyszer csak megtörtént az elképzelhetetlen…

Lusta és gyanútlan hétfő reggel történt, amikor csöngetett. Épp a nappaliban dolgoztam. Semmitmondóan néztem ki: kinyúlt cicanadrág, semmi smink. Köszöntem, elolvadtam. Odaadta a megrendelt cuccot, közben sugárzott róla a gyönyörűség. Hozzáért a keze a kezemhez, és egy végtelenül hosszú másodpercre mindketten ledermedtünk. Félénknek, zavartnak tűnt, mintha mondana még valamit. Sokáig néztük egymást, mosolyogva hátrált, én a kapuból bámultam, ő meg a kocsi mögül még visszanézett. Integettünk is egymásnak. A kezemet a kiugró szívemhez kaptam, sikítani tudtam volna. Ez mi volt?

Nem tudtam folytatni a cikket, amit sürgősen le kellett adnom. Nem is lehetett, szinte azonnal megszólalt a telefonom, egy nevetős szmájli érkezett tőle üzenetben. Visszaküldtem én is valami hasonlót, aztán: Tetszel nekem – írta. Megáll az ész. Te is nekem, válaszoltam, sürgősen hozzátéve, hogy már tudtára adtam volna, ha nem lennék férjezett és kétgyerekes anyuka. És ha csak lazulgatnánk? – kérdezte.  – Atyaég! – gondoltam, most rögtön gyere vissza és tegyél magadévá, hát hogy a viharba ne lenne kedvem hozzá. Mióta csak először megláttalak.

Fura kettősség az előbb látott szégyenlős, vágyakozó nézés meg ez a világos beszéd. Mint a csendes eső a füvön. Egyszerre volt visszafogott és átható. Amilyenné később a kapcsolatunk is vált.

Én csak szexelni akarok – valami ilyesmit is írt, így, szépelgés és magyarázkodás nélkül, én meg készen voltam, annyira akartam. Sokkolta kezdeményezése, de pokolian tetszett, hogy rögtön a lényegre tért. Mi a neved, Szépfiú?

Hamar átváltottunk meztelen képek küldözgetésébe és annak megtárgyalásába, hogy miként fogjuk kivitelezni azt a fergeteges dugást, amire készülünk. Nem volt romantikus, sosem akart lelkizni, nem érdekelte, ki vagyok, és én se akartam megismerni. Simán belefért, hogy rám ír azzal az igénnyel, hogy küldjek neki valami szép puncis képet; és én is imádtam nézegetni, hogy neki mije van.

Közönséges volt az egész.

Először az utcánk végén lévő kiserdő egyik földutas beugrójánál találkoztunk. Pántos szürke felső és fodros, rövid szoknya volt rajtam, könnyen fellibbenthető, útszéli légyotthoz éppen tökéletes. Futáregyenruhában állt az autó mellett.

Megint csöndes, mosolygós, de a mozdulatai határozottak voltak. Alig váltottunk pár szót, azonnal kellettem neki. Nagyon izgultam, mégis habozás nélkül nyúltam a gatyájába, majd istentelenül leszoptam ott az erdőben a kocsi mellett, az avarban térdelve. Fogta a fejemet, ahogy szeretem, halkan sóhajtozott, aprókat nyögdécselt, éreztem, hogy élvezi. Próbált ő is belém nyúlni, szeretett volna megtenni mindent, amiről korábban beszéltünk, de valamiért nem engedtem. Ezt most én akartam csinálni. Legyen a számban, de csak ott. Ez a szerep akkor jobban tetszett, jobban beindított. Hihetetlen érzések cikáztak bennem. Miféle ócska kurva szopja le a GLS-futárt az erdő szélén? Kész agybaj! Annyira közönséges egy helyzet, hogy lehet mégis ilyen izgató? Figyelmességből vagy távolságtartásból, egyszer csak azt mondta, vigyázz, kihúzta magát a számból és a kocsira, a bal első lámpa fölé spriccelt. Ilyen még úgysem volt, nevettünk.

Marasztalt volna még, de mennem kellett. Zsongott a fejem hazafelé, egyszerre éreztem vagy százfélét, szét akartam robbanni.

Napi szinten röpködtek a meztelen képek és a korhatáros üzenetek. Munkahelyen, otthon, útközben. A szexen kívül gyakorlatilag nem beszéltünk semmi másról, miután pár mondatban az elején lerendeztük, ki mivel foglalkozik, hogy él, ilyesmi később nem nagyon került szóba. Sosem volt kíváncsi rá, miért csalom meg vele a férjem, mi van otthon. Hogy neki volt-e valakije, nem derült ki. Igazából nem is érdekelt. Szerettem ezt a semmiséget, ami volt köztünk és nem akartam többet.

Ősz volt már, mikor újra találkoztunk. Nagyon nyomult, hogy együtt lehessünk, de én nem tudtam, mit akarok. Kell nekem ez az egész? Agyaltam. Mert veszélyesen tetszett. Jól meg is várattam, de amint megláttam, újra csak elszállt minden kétely. Képtelenség volt ellenállni. Vonzott, mint a mágnes.

A múltkorihoz hasonlóan megint az erdő szélén találkoztunk, csak ezúttal hatalmas sár volt, ő meg egy rossz mozdulattal beletolatott egy gödörbe, ahol teljesen megrekedt a kocsija. A minden romantikát nélkülöző randink azzal a kérdéssel kezdődött, hogy kötelem van-e. Nem volt. Csak a vágyakozó testem, ami addigra már meg akarta szerezni őt.

Az autómentő sokára ígérte magát, egymásnak estünk, az első alkalomnál bátrabbnak, szemérmetlenebbnek éreztem magam, hosszan és változatosan kényeztettem. Combközépig letolt nadrággal kulcsoltam fél lábbal a derekát az autó csomagterének dőlve, miközben vadul ujjazott, én meg odáig voltam az élvezettől. Fényes nappal volt, nem jutottunk odáig, hogy meztelenre vetkőzzünk és mindenestül az övé legyek. Talán nem is akarta. Talán én se. Ezúttal a számba élvezett. Felszabadultan, cinkos vigyorral és elégedetten hagytam ott. Aznap este röhögve lefotóztam a saras csizmámat, hogy eltegyem emlékbe a képet. Tökéletes szimbóluma volt a mocskos, mégis édes élménynek. Azt éreztem, imádom őt és örülök, hogy a félelmeim ellenére mégiscsak volt merszem megtenni. Ekkoriban kezdtem el nagyon akarni, hogy akarjon engem.

Nem így történt. Hogy a sárba ragadós fiaskó, vagy valami más vette el a kedvét, nem tudom. Talán mégsem volt neki annyira jó, mint hittem. Pedig úgy éreztem, kizárt, hogy ne jött volna be neki a randi.

Az érdeklődése visszaesett. Minél jobban meg akartam kapni, annál kevésbé volt lelkes. Sorozatban lőttük egymásnak a szexi képeket, videókat, de valami megváltozott. Akárhány találkozót beszéltünk meg, valahogy egyik sem jött össze. Eszelőssé váltam. Annyira tetszett, hogy egyfolytában írtam neki; ha nem jött válasz, pár nap múlva újrakezdtem. Mindenféle ürügyet találtam ki. Tudtam, milyen útvonalon jár, nem egyszer szándékosan kanyarodtam arra, hátha szembe jön, és volt, hogy direkt olyan helyről rendeltem magamnak ezt-azt a neten, amelyik a cégével szállíttat.

Annyira meg voltam kattanva, hogy ha nem válaszolt a chaten, akkor néha képes voltam smst írni az egyik, majd legközelebb a másik számára is. Mert hátha csak véletlenül nem vette észre, gondoltam. Fogalmam sincs, miért nem tudtam megállni, mikor tisztán láttam, mennyire égő, amit művelek.

Teljesen elvesztettem a realitásérzékemet.

Pedig néhány alkalommal nagyon megalázott. Tudta, hogy egy esti találka kivitelezéséhez komoly szervezésre van szükségem, nem tudok bármikor megpattanni itthonról vagy őt áthívni. Próbáltam megértetni vele, hogy ha nagy nehezen összehozok egy alkalmat, amikor se férj, se gyerekek, akkor lehetőleg ne mondja le az utolsó pillanatban. Tehát csak akkor ígérje meg, ha biztos. Megígérte.

Aznap egész délután lázasan készültem, este tucatszor igazítottam meg a sminkem. El akartam őt varázsolni. Hat körül írt, hogy most ért haza a munkából és azt is pontosította, hogy mikor érkezik. A megbeszélt időpontban azonban sehol nem volt. Igyekeztem türelmes lenni, biztos vezet, majd jön. Késő estig vártam, félpercenként kinézve az ablakon, minden neszre felkapva a fejemet. Hiába. Végül üzentem neki, mennyire megbántott. Hogy ugyan nem tartozunk egymásnak semmivel, de ez azért kicsit erős volt. Csak másnap délelőtt kért elnézést, bealudt, összecsaptak a hullámok a feje felett. Mindenféle hülyeséget írt.

Még kétszer ismételte meg ugyanezt. Szétmart a tehetetlenség, amiért ilyen lelketlenül szart rám. A közönye megsemmisítőbb volt minden visszautasításnál, sosem éreztem még ennyire jelentéktelennek magam.

Pontosan tudtam, hogy rémesen idegesítő a görcsös ragaszkodásom, mégis újra belementem a méltatlan helyzetekbe. Magam se értettem, miért. Abbahagytam volna, ha lezárja, pontot tesz a végére. Amikor kezdtem rájönni, hogy minden hiába, több alkalommal megkértem, sőt, könyörögtem neki, hogy küldjön el a fenébe, mondja, hogy nem akar többet látni. Hazudjon akármit, csak vessen véget az iszonyú várakozásnak.

De nem tett pontot. Folyton eltünedezett és újra megjelent. Tetszem neki, látni akar, csak szét van csúszva, és év végi hajtás meg házfelújítás és majd legközelebb ekkor meg akkor, írta. Egyébként mi van rajtam, kérdezte úgy, mintha mi sem történt volna. Mintha két napja beszéltünk volna utoljára. Nem értettem.

Egy hosszú, több hónapos kihagyás után, mikor már végre nem nézegettem naponta a fényképeit és nem akartam elbőgni magam minden futárkocsi láttán, megint megjelent. Elkészült az új háza, menjek el megnézni. Úgy tűnt, hiányzom neki.

Távolságtartó akartam lenni vele. Természetesen nem tudtam megállni. Azzal áltattam magam, hogy tudom könnyedén venni, sok idő eltelt, már nekem sem jelent semmit. Tüzelt valami bosszú is, bár igazán sosem haragudtam rá. Arra jutottam, nem ő a megtestesült aljasság, hanem tényleg nem érzi, mit okoz bennem. Fogalma sincs.

Sokadszorra is levett a lábamról. Kevesebb, mint egy hét alatt megfűzött, elmentem hozzá. Körbevitt a már kész, de még üres házban, viszonylag hamar a földön kötöttünk ki. Annyira élveztem a testét! Megszédített a szépsége. Tökéletesnek, angyalinak láttam.

Most először beszélgettünk. Egy éve ismertem, de először éreztem, hogy tényleg kíváncsi rá, ki vagyok, mi jár a fejemben. Másmilyen volt. A szokott közönségesség helyére kedves, bensőséges hangulat költözött. Érdekeltem. Szinte meghitt és egyúttal valószínűtlen volt, ahogy a zöldellő lankákat bámulva hallgattuk egymást a teraszon. Körülöttünk a langymeleg, vadvirágszagú nyáreste, köztünk a lemenő nap fényében kanyargó cigarettafüst. Még azt is megkérdezte, el tudnám-e képzelni, hogy ott éljek. Elhittem, hogy lehet olyan a viszonyunk, amilyennek kezdetben ígérkezett. Azt éreztem, végre mégiscsak megérkeztünk ehhez. A föld felett lebegtem, amikor eljöttem.

Soha többé nem keresett.

 

Csapó Alíz (1987, Budapest)

Az ELTE bölcsészkarán szerezett diplomát magyar, ill. kommunikáció szakon, újságíróként dolgozik.