Kalapos Éva Veronika naplopója

npkishi felvétele

 

„Sőt, akarok is már”

 

Mikor máskor kapna az ember – jelesül én – felkérést arra, hogy naplót írjon a hetéről? Naná, hogy amikor épp újrakezdi az antidepresszánst.

Szóval ez egy vidám napló lesz. Gondoltam, szólok.

Elöljáróban annyit: törzskönyvezett bolond vagyok, kevert szorongásos-depresszív zavarral. Ezt az állapotot nagyjából úgy lehet leírni, hogy magasan az átlagos szint fölött szorongok gyakorlatilag bármin, és ezt értsétek nyugodtan szó szerint. A fizikai betegségektől való szorongás az abszolút favoritom – mint megtudtam, a legtöbb sorstársam így van ezzel –, de szorongok a repülőn, szorongok a jövőtől, szorongok minden helyzetben, ami kontrollvesztéssel fenyeget, és a lista tetszés szerint folytatható. Három évvel ezelőtt gyógyszeres kezelésbe és pszichoterápiába kezdtem, az előbbit egy idő után elhagytam, de most újra szükségét éreztem. A mögöttes okokon folyamatosan dolgozunk a pszichológusommal.

Ennyit a bolondériámról, most pedig jöjjön annak a leírása, ami nagyon sok mentális problémával küzdő, általában szuper- vagy hiperérzékeny, általában tehetséges, általában kreatív, általában nagyon eredeti embernek ismerős lehet: a gyógyszerszedés első hetéé. (Megjegyzés: a szerotoninvisszavétel-gátló gyógyszerek, ahogy a nevük is jelzi, a megfelelő szerotonintermelést szabályozzák az agyban, amit kémiailag úgy abszolválnak, hogy az első két hétben felerősítik a szorongás, a pánik vagy a depresszió lelki és fizikai tüneteit, és csak azután kezdenek hatni.)

 

Július 10., hétfő: Magzatpózban ébredek, az egész testem görcsben. Erős hányinger, alhasi fájdalom, a hasam hangosan kluttyog, kába vagyok – ezt nem írom le még egyszer, mert az egész hétre jellemző lesz kisebb-nagyobb mértékben. Bőgök. Abbahagyom, aztán megint. Ide-oda tekergek az ágyban, felülök, sehogy sem jó. Bé bejön, látja rajtam, hogy teljesen kész vagyok, beveszem az első szem gyógyszert (ja, bocs, ezt, amit az előbb leírtam, még csak a szimpla szorongás művelte). Kell mellé némi nyugtató is, ezt később elhagyom. Bé aggódva elindul dolgozni, én tovább fetrengek, bőgök, abbahagyom, írok a barátaimnak, akik egyszer már végigkísértek ezen, közben megint bőgök. Beszélek az öcsémmel, Ával és Effel, mindhárman ezerrel nyugtatnak. Elképesztően szerencsés vagyok a szeretteimmel.

Délutánra kicsit jobb a helyzet. Különös módon ilyenkor csak filmkritikákat (véletlen lenne? Bé többek között filmkritikus) és semmitmondó sztárpletykákat bírok olvasni, minden más idegesít. A zajok is zavarnak, már attól összerezzenek, ha a macska megmozdul.

Táplálékbevitel (amúgy Bridget Jones-osan): pár szál ropi, egy banán, (relatíve) sok víz, de csak mert tudom, hogy muszáj.

 

Július 11., kedd: Bé negyvenéves. Miattam mondtuk le a szombatra tervezett, közös szülinapi bulinkat, rág is a lelkifurdalás, de próbálom széppé tenni neki ezt a napot. Nem tudom, mennyire sikerül, mert kap egy 1000 darabos puzzle-t, amely Sherlock Holmes dolgozószobáját ábrázolja az összes attribútummal – Bét bármivel meg lehet venni, ami sherlockos, de az 1000 apró darabtól kicsit zavarba jön. Aztán elkezdünk játszani, és fellelkesül, én a darabkákat szelektálom, ő összeilleszti őket, első blikkre hónapokba fog telni, mire elkészülünk. A nap különben oké, nincs ordítva bőgés, a nagy hullámok szünetet tartanak.

Este szülinapi indiait rendelek neki, én kiflit és fagyasztott meggyet rágcsálok, közben megnézzük az Idő van-t, mert még nem láttam. Esterházy és Gothár forgatókönyve nyilván csodálatos, annak ellenére, hogy az ilyen végletesen abszurd szatírákat az én sokkal realistább gyomrom nehezen veszi be (mintha most bármit is könnyen bevenne, haha). A színészek is zsenik, különösen Lázár Kati, amikor a kórházba menet azt sorolja Zala Márknak az autóban, mi volt az életében jó és rossz. Meg persze Cserháti. Komolyan kéne venni azt a kurva időt.

Táplálékbevitel: pár szál ropi, egy banán, fél olívás kifli vajjal, fagyasztott meggy, víz.

 

Július 12., szerda: A múlt héten teljesen belemerültem Alan Rickman összegyűjtött naplóiba, míg Bé – jogosan – rá nem világított, hogy a szorongásos epizódom kellős közepén talán ne egy olyan ember feljegyzéseit olvasgassam, aki rákban halt meg. Úgyhogy félretettem, de a stílusa bennem maradt, legszívesebben olyan szikáran írnék, mint ő: Ef érkezik. Egy pohár víz a jelenléte. Csupa érzékenység és szeretet. A férje, Csé hozta el és viszi haza, Ával, a kisfiukkal lent állnak a kocsinál. Á felinteget: „Szia, Makka!”. Vagyis én: a név evolúciója, hogy El barátnőm anno Vának kezdett hívni Éva helyett, abból lett a Vacska, abból pedig a Makka. Á felém mutatja a korzón kapott kisautóját. Lekiabálok, hogy nagyon szép, bár semmit se látok. Szóval Ef látogatása tényleg rengeteget jelent, árad belőle a megértés és a gyengédség, pedig másfél órát bőgök neki egyhuzamban. Egy vitánk során régebben úgy fogalmazott, én vagyok az élete egyik pillére, ő pedig, ez most is jól látszik, az enyém. Mindent, ami velem kapcsolatos, a családommal egyidőben tud meg, vagy még előbb. Olyan dühösek tudunk lenni egymásra, mint a szerelmesek, és legtöbbször szavak nélkül is értjük a másikat.

Miután elmennek, alszom két órát a nyugtatótól, amitől persze újra letargiába esem, de aztán spontán ráírok egy másik sorstársra, Dére, akitől nemrég fantasztikus cikket olvastam a pszichiátriai gyógyszerek démonizálásáról. „Tök jó ám, hogy nem vagyunk benne egyedül”, írja, és azt hiszem, néha valóban csak ez tartja bennem a lelket. Az éhező afrikai gyerekekkel hiába jössz egy mentális problémákkal küzdőnek, hiszen – a legtöbben – sosem éheztünk, de csuklottunk már össze a szoba padlóján, fordult már meg komolyan a fejünkben, hogy kiszállunk az egészből, hittük azt, hogy a következő percben meg fogunk halni. Mennénk inkább kapálni, nem igaz?

Ebédre sikerül ennem némi rántottát, a macska kinyalja az asztalon hagyott tányérból az olajat. Nyilván nem szabadna neki, de olyan aranyos, hogy inkább levideózom, és elküldöm Bének. Audrey (nem Hepburn, hanem Horne után kapta a nevét, pont olyan öntudatlanul kecses és közömbös, mint Sherilyn Fenn, amikor a zenegépre táncol a kávézóban) egyébként egész nap mellettem van, pedig máskor csak néha bukkan fel, amúgy a lakás különböző, lehetőleg minél naposabb részein fetreng, és estefelé jön oda megdögönyöztetni magát. Most bújik, dörgölőzik, kalácsformába tekeredik az ölemben.

Táplálékbevitel: Pár szál ropi, fél alma, fél kifli, tojás, víz.

 

Július 13., csütörtök: A délelőtt ismét sztárhírek és hasonlók olvasásával telik – ilyenkor jó, hogy szabadúszó az ember, van némi lehetőség sakkozni a munkával, ha épp semmire sem vagy alkalmas –, aztán megtalálom az Instán Marina posztját. A görög Marina Diamandis, vagyis ahogy a legtöbben ismerik, a Marina And The Diamonds zenekar alapítója és énekesnője hosszan ír arról, hogy krónikus fáradtság szindrómával diagnosztizálták, amelynek tüneteivel 7 (!) éve küzd. Ezalatt kiadott, ha jól emlékszem, minimum két albumot, lenyomott számtalan turnét, miközben folyamatos fizikai tünetei voltak: fáradtság, zsibbadás, fejfájás, álmatlanság, szédülés, étvágytalanság, míg egy csomó kivizsgálás után most végre fény derült a probléma okára. Persze ezen is bőgök, meg is osztom, eddig is nagyra tartottam őt az iróniája, a bája és a tehetsége miatt, de most végképp felnézek rá.

Délután megkérem az apósomat, hogy vigyen el kocsival terápiára, mert annyira nehezen vagyok fizikailag, hogy nem látom magam, ahogy a 35 fokban busszal, hévvel és villamossal másfél órát utazom odáig, majd ugyanannyit vissza. Azonnal rendelkezésre áll, amiért rettentően hálás vagyok, én alapvetően nagyon nehezen kérek bármit is, gyerekként hozzászoktam, hogy magam oldjak meg mindent (milyen csalóka biztonság az egyedüllété). Megvár a kocsiban, aztán hazahoz, miközben én még mindig a terápiát emésztem, most nyilván borzalmas volt, de erre lehetett számítani. Hazaérve chatelek egy nagyon értékes baráttal, Emmel, az egyik legzárkózottabb emberrel, akit ismerek – most mégis olyan gyengéd, finom dolgokat mond nekem, hogy ha volna még könnyem, bőgnék. Miután Bé hazajön, megint kirakózunk, és azt találgatjuk, milyen lesz a tegnap megrendelt puzzle-szőnyeg, amelyről állítólag nem esnek le a darabok, ha összetekered.

Ma végre bírok Utódlást nézni Bével, teljesen odavagyunk a 26 Emmy-jelölést kapott sorozatért, olyan mesteri a szkript, hogy a forgatókönyvíró énem sír a gyönyörűségtől. Tele van gátlástalan, törtető, de hihetetlenül esendő karakterekkel, és még a szinkronja is baromi jó lett.

Táplálékbevitel: Pár szál ropi, fél banán, víz, fagyasztott megy, némi keksz.

 

Július 14., péntek: A tünetek valósággal berobbannak, a gyógyszer ezerrel dolgozik. Végigaludnám a napot, de ahányszor lehunyom a szemem, egy percen belül szédülni kezdek. Kényszeresen kérdezgetem a sorstársakat, hogy „ugye, el fog múlni?”, mindenki biztosít arról, hogy igen, hiszen egyszer már elmúlt, sőt, utána sokkal jobb lett, türelem. Ezt persze én is tudom, de ilyenkor az ember mindent elfelejt. A macska továbbra sem mozdul a közelemből. Megérkezik a puzzle-alátét, a kedves, pufi futárfiú most nem mondja azt, amit a múltkor, miután felmászott a harmadikra – „a faszom költözne ilyen magasra” –, csak megcsodálja a Pilist a gangról, a kezembe nyomja a csomagot, és lihegve elrohan.

Miután Bé hazaér, kibontjuk az alátétet: sima, fekete filcdarab, de csodával határos módon a puzzledarabkák tényleg nagyjából a helyükön maradnak, ha összetekered. Megint játszunk egy kicsit, én válogatok, ő kirakja. A válogatás mechanikus, jót tesz. Eszembe jut, hogy holnap meg kell írnom ezt a naplót.

Táplálékbevitel: némi sós perec, egy banán, víz.

 

Július 15., szombat: Viszonylag jól ébredek, aztán kiderül, hogy a széntabletta hatása, amelyet egyéb tünetek enyhítésére vettem be, már elmúlt, és ettől persze ismét stresszelni kezdek. Súlyos és középsúlyos betegségeken agyalok, hallgatom a hasam kluttyogását, míg egy orvos barátnőm, Jé meg nem nyugtat a legnagyobb félelmemet illetően. Ő is nyugodtan tűri, hogy napok óta zaklatom, és úgy általában rengeteg figyelmet és szeretetet kapok mindenkitől. Főleg persze Bétől, aki türelmesen és folyamatosan biztosít arról, hogy minden rendben lesz, én meg próbálok nem az agyára menni. Délután találkozik a barátainkkal, hogy némileg bepótolják a bulit, ami ma lett volna, én itthon ülök, néha egészségügyi köröket teszek a szobában, igyekszem sok vizet inni, és a Bétől kapott sós kekszet rágcsálom.

Úgy látszik, írni fél aggyal is bírok, még jól is esik, hogy naplózhatom mindezt. Három éve, amióta ezzel a problémával élek, igyekszem mindenütt kiemelni, ahol csak lehetőségem van rá, hogy ez nem hiszti, nem figyelemfelkeltés, nem önzés, és főképp nem egyedi eset – tényleg megdöbbentő, mennyien járunk hasonló cipőben. Ki így oldja meg, ki úgy, de olyan emberek hordanak ki lábon ilyen nehézségeket – és élnek elképesztően produktív életet emellett –, akikről sosem gondolnánk. Ha valami a szeretteimen kívül erőt ad, az ez.

Nem lett túlságosan irodalmi ez a napló, de egy ilyen héten ennyi irodalom tudott kijönni belőlem. A végére azért, ha már író vagyok, egy depressziós kolléga, Juhász Gyula soraival búcsúzom, akinek nem álltak a rendelkezésére olyan gyógymódok, mint nekünk ma, és végül nem is sikerült legyőznie a démonait, de voltak pillanatok, amikor bízott abban, hogy túlnőhet rajtuk. 1907-ben ezt írta Babits Mihálynak: „… post tot discrimina et catastrophas rerum, itthon vagyok azzal a bizonyos súlyos idegalgiával és maupassanti la horlaik után – még mindig élek, sőt, akarok is már.”

 

 

Kalapos Éva Veronika (1983, Nyíregyháza)

Író, újságíró, műfordító. Nyíregyházán született 1983-ban. Regényeket, drámákat és novellákat ír. A D.A.C. című népszerű ifjúsági sorozat szerzője. Legutóbbi kötete, az Ezek voltak az apák, 2021-ben jelent meg az Athenaeum Kiadónál. Portréját Szöllősi Mátyás készítette.