Kali Ágnes naplopója

Lytovchenko Volodymyr felvétele

Pár éve írtam utoljára rendszeresen naplót, rizikós formát választottam akkoriban magamnak, leveleket írtam Zorkának, akiről azt hittem, hogy a lányom lesz. Rendszeresen beszámoltam neki az akkor még zsongó és zsibongó mindennapjaimról, színházi fesztiválokról, nagy és unalmas találkozásokról, a rebarbaratermésről, a testképzavarról, a szomorúságról és a kétségbeesésről, amiben elképzeltem őt, amiben éltem. Előadásokat elemeztem neki, akkoriban kutattam Suzanne Valadont, neki írtam le a kutatásaimat, Szécsi Margit verseiről, a Crowley-féle tarot kártyákról, mindenről, ami akkoriban dübörgött bennem. Miután világossá vált, hogy Zorka már sosem lesz, Suceava mellett egy kolostornál ripityára törtem a telefonomat, benne az összes Zorka-levéllel. Nagy tanulság volt. Elsősorban azért, mert rájöttem, hogy ezt így nem lehet. A létezés nem így működik, a létezésnek szabályai vannak. Én megszegtem akkor a szabályokat, biztosra képzeltem valamit, ami nem csak rajtam múlik, kis deuszként kijelöltem a sorsomat és a megnemfogant gyermekem sorsát. Kevés dolgot volt olyan nehéz elengedni, mint ezt az érzetet.

Amikor Tibor felkért, hogy írjak a hetemről, egyből igent mondtam. Arra gondoltam, hogy most emiatt muszáj lesz megtörjem ezt a hosszú csendet, hónapok óta érzem azt, hogy most pláne dokumentálnom kellene a napjaimat-heteimet, mégsem tudtam rávenni magam, kísértett Zorka kényszeressége és az akkori beszűkültségem, de nem baj, majd most, most kikényszerítem magamból a hangom.

Várandóságom tizenkilencedik hetében vagyok, két szív dobog bennem, négy tüdővel lélegzem, érzem a fiam finom kis mozdulatait a hasamban, napról napra változik valami a testemben.

Sokat aggódom, többet mint valaha, sokat nevetek, többet mint valaha. Sosem éreztem magam olyan picinek, mint mostanában, sosem éreztem magam és az alakuló, változó testem erősebbnek, mint mostanában. Hangosan olvasom fel A forró szél imádata c. Nagy László-verset (ami a legszebb szerelmes vers) Mersének (aki a legszebb szerelem gyümölcse).

Dávid megerősítette Misi szerencsekerék-tetoválását, amit pont egy éve készített neki a Malomfesztiválon. Akkoriban hetekig nem tudtunk együtt lenni, a távolból idézgettük egymást. Misi a telihold alatt, egy búzamező közepén rakott tüzet, obszidiánkövet tört össze sárga virágszirmokkal és a madártollal, amit tőlem kapott, Nagy Lászlót olvasott fel, és amikor a tűz hamuvá égett, álmában találkoztunk. Én akkor Rodosz szigetén a helyiekkel vettem részt a Boldogasszony zarándokúton. Évek óta rendszeresen járok ortodox templomokba, lenyűgöznek a különféle Mária-ábrázolások, gyűjtöm őket, tanulmányozom, de valahogy sosem volt bennem indíttatás a szentképek/szobrok megcsókolására. Rodoszon, egy eldugott kis kápolna Fekete Madonnája volt az első, amit megcsókoltam. Aznap hazafele Katy Perrytől az I kissed the girl-t hallgattam, boldog voltam, áldást kértem Máriától a Misivel gyönyörűen alakuló szerelmünkre, lefekvés előtt egy hajszálamat a gyűrűbe fűztem, amit a szerelmünknek választottam, Nagy Lászlót olvastam, és éjjel az álmomban találkoztunk.

Amikor az új kötetemhez levágtam a hajam, még nem tudtam, de Merse már a hasamban volt. Misi gyönyörű képeket készített az átalakulásról. Napba öltözött Boldogasszony napján virágot szedek. Dömösön leszünk holnap, hajnalban (amikor még mindenki aludni fog és másnapos lesz, velem ellentétben) elviszem a levágott hajam és a virágcsokrot a Simon-völgyi Mária kápolnához. Hálát adok Merséért. A tavalyi szarvasbőgéskor Misivel sötétben, fény nélkül sétáltunk fel oda, hajnalban. Esterházy és Nádas kapcsolatáról suttogtunk az úton, nem akartuk zavarni az állatokat, a kápolnához érve gyertyát gyújtottunk és szeretkeztünk.

Mennyi hála, mennyi szerelem, mindjárt kicsöpög, de hát ez van, ilyen hetek ezek. Jól és szépen is lehet élni ezt a hülye életet.

Van pár ember, aki nagyon közelről, napról napra követi és éli velem a várandóságot. Anna és Juli (unoka)húgaim leginkább. Dömösről lemegyünk Pilismarótra, a Duna-partra. Egyszerűbb a víz mellett létezni. Anna kritikát ír. Juli a Sáriék kertjéből begyűjtött paradicsomból készít pastát, Boldizsár és Benedek is megérkezik estére, jó együtt létezni, tényleg jó. Kacagni az öreg tengerészeken és tervezni a kommunánkat.

Valamelyik nap több ismerősöm instastoryjában is szembejött egy mém: They say it takes a village to raise children. But millennial mothers are taking to TikTok to say „there is no village”.

Nagyon fárasztanak ezek a posztok. Persze hogy eltűnik a falu, ha elfelejtünk önmagunkon kívül gondolkodni, ha nagy, individuális megéléseket keresünk, életszerepeket, önbeteljesítést, ha beleragadunk a nukleáris családmodellbe és a tőke által diktált, individuális anyaképbe.

Amúgy minden szülésfelkészítő könyv mellé (amik rengeteget segítenek és falom őket, Ina May Gaskin, my hero!!!!) ajánlanám a Fordulat huszonnegyedik lapszámát (Társadalmi reprodukció. Gondoskodás, szeretet, szex és házimunka a kapitalizmusban). Nekem nagyon hasznos a kettőt együtt olvasni.

Pasolinit olvasok románul, Doina Ioanidot magyarul. Dumitru tatus kertjében is ott vagyok (Doina Ioanid: Ideje, hogy fülbevalót hordj) és a kispolgárt is értem, aki mindent dramatizál (Pier Paolo Pasolini: Poesie/Poezii).

Meghökkentő, milyen kevés Pasolini van magyarra fordítva, és hogy mennyire nincs hagyománya a magyar irodalomban. Pedig árnyalná az unalmas képet, ráférne a sok Bukowskin, Hemingwayen és beatarcokon szocializálódott kortárs lírára és prózára.

Megnéztük este a Nagy zabálást. Nem is értem, miért hasonlították ehhez a filmhez a Szomorúság háromszögét. Ostlund 2 bites társadalomkritikát csinál, és ez a társadalomkritika még Aranypálmát is kap. Nevetséges, komolyan.

Van egy új kattanásom. Hogy a kisgyerekek látják/érzékelik a hasamban Mersét. Tömegközlekedésen, parkban, utcán mindentudóan mosolyognak rám. Ez megnyugtat. Nehéz és furcsa, hogy bennem van, de csak bízni tudok abban, hogy jól érzi magát. Néha teljesen elfog a rémület, amikor pár órán át nem érzem mozogni. Ilyenkor jönnek a kisgyerekek. Misi kacag rajtam. De a tegnapi kisfiú a vonaton szerintem őt is meggyőzte.

Szombaton nagyon korán (mint utólag kiderült, tök fölöslegesen) indulunk vissza Budapestre, délre már itthon vagyunk, késő délutánig alszom. Tegnap már éreztem magamon a hűlés jeleit, újabban mindent érzek a testemen, nem szedek gyógyszereket, nem is szedhetnék. Az alvás és a gyömbér. Erre a két dologra esküszöm. Meg a nevetésre. A finom illatokra. A csókolózásra. A szeretkezésre. Réti virágokban fürdésre. A tengeri sóra. A sárgadinnyére. A szélre. A vízpartra. A barátaimra. Nick Cave összes albumára. Jodorowsky Metagenealógiájára. Jancsi macska dorombolására. Az újholdra, ami megváltás volt a héten a súlyos és elviselhetetlen telihold után. A telefonbeszélgetésekre anyukámmal, ahogy tervezzük a szeptemberi befőzést. Arra a temérdek hullócsillagra, amit a héten láttam. Ezekre most mind esküszöm.

Kali Ágnes (Sepsiszentgyörgy)