Katona Ágota naplopója
Augusztus 7., hétfő: Felírtam a naptáramba, végre kinyit a Szabó Ervin. Júliusban legalább háromszor pattantam (volna) fel, hogy elinduljak egy könyvért; követem az intuíciómat, mit sem bánom a kíváncsiság egymást keresztező útvonalait, a random olvasás labirintusát. Késő délután érek a Kálvinra, egymás sarkát tapossák az emberek, családok és fiatalok, hosszú sor a beiratkozásnál. Kiéhezett könyvkölcsönzők nyári karneválja. Felírtam előre a jelzeteket, 100, 810, 894, nem maradok sokáig. A könyvtárban az ember mindig vendég.
Mehettem volna gyalog, de hét kilométerre van a Kálvin tér, oda-vissza három óra lenne. A szülővárosomban az egykori házunktól a könyvtárig csak két és fél kilométer az út. Három-négy zeneszámnyi idő. A kamaszkori zarándokutam fő állomása az a könyvtári polc volt, mely a filozófia, a vallástudomány, az ezotéria és a pszichológia észveszejtő kavalkádját kínálta. A 1-essel kezdődő ETO-jelzetbe belefér ez a káosz. Gondolatok, rendszerek, hiedelmek, 100–200-ig.
A szülővárosom könyvtárában az esztétika kategóriában szinte kizárólag a rendszerváltás előtt kiadott könyveket találtam. Esélyem sem volt tájékozódni arról, hogy mennyire relevánsak. Kitől is kérdezhettem volna? Nem tudhattam azt sem, hogy létezik külön esztétika szakirány, melyet úgy csúfolnak, filozófia lányoknak. Egyedül az internet segített átlépni a határokat, a határátlépések határátlépése.
Átlagosan hány kilométert tehettem meg egy évben? A balassagyarmati könyvtártól a szlovák határ egyetlen kilométerre van, át lehet rajta sétálni. Amin csak úgy át lehet sétálni, amin át lehet látni, az nem igazi határ. Az igazi határok láthatatlanná teszik a túloldalt. Vagy lehet, hogy azok ajtó nélküli falak?
Augusztus 8., kedd: Új szórakozásom, hogy könyveket cserélgetek ismeretlenekkel. Főleg a Bosnyák téri könyvmegállót és a Füredi Könyvtár előtti szabadpolcot látogatom.
Ha a Bosnyákra megyek, inkább elkerülöm a templom mögötti parkot, ma mégis úgy döntöttem, levágom az utat. Nem kellett volna. Lélegzet-visszafojtva haladok el a rossz kisugárzású alakok mellett, legalább tízen vannak. Megérezni, ha valaki hozzászokott az erőszakhoz. Bárcsak sosem találkoztam volna ilyen emberrel. Gyűlik valami rossz érzés a gyomromban, mint amikor a Gépnarancsot olvasom. Hosszú nadrág, bő póló van rajtam, teljes feketében vagyok. A telefonomat nézem, az a taktikám, hogy a szemem sarkából minden mozdulatukat figyelem, de kerülöm a szemkontaktust. Az arc és a haj az ösztrogéntöbblet emblémája. Talán előítéletes vagyok, de van egy testem, amelynek mások számára nincs transzcendenciája, és csak a másodlagos nemi jellegekről beszél. Igaz, bőven találni bántalmazókat néhány társadalmi réteggel feljebb is. Ma éppen sikerült láthatatlanná válnom, de ki tudja, mikor jön el a pillanat, amikor nem úszom meg. Nem hiányzik az ikszedik trauma, ami évekre visszaküld a startmezőre, vagy még annál is hátrébb.
A tér másik felén a Geodézia előtt szökőkút, virágágyás, étterem. Világok találkozása néhány méteren belül. A könyvmegálló fél ajtaja leszakadt. A szekrény oldalán plakát: változatos ingyenkonyha Zugló rászoruló lakosainak. Végignézem a könyveket, szinte mind ismerős, hiszen az antikváriumi munkám során naponta több mint száz könyv fordult meg a kezeim között. A szekrényben található kötetek zömét azok a tömegkiadványok teszik ki, melyek az antikváriumból azonnal mentek a MÉH-telepre. Van belőlük tízezer, sokba kerül raktározni ennyi eladhatatlan példányt. Egy idő után a MÉH-ben sem vették át őket. Kollázsalapanyagot tehát bőven találok a polcon. Tudom, mi mennyit ér, soha nem vágok szét értékes könyvet, csak olyat, amely sérült, elavult, netalántán veszélyes. A régi munkahelyemen például egyszer a kukába dobtam egy zsidók és cigányok ellen uszító zugkiadványt. Ki is rúghattak volna, de jót tettem a céggel, az ilyen könyvek forgalmazásáért bírság jár.
A kerületben lépten-nyomon látni kerítésre aggatott ruhákat, gyerekcipőt a kukák mellett, néha a könyves szekrényben is. Legközelebb viszek ruhát, hajfestéket, gyűlölt dísztárgyakat, hátha valakinek jól jönnek. A hajfesték anyámé volt. Nem tudom, kinek adjam oda. Ránézek a dobozra, a modell haja anyám szőkeségére emlékeztet. A kemó alatt kihulló hajcsomóit eltüntette előlem, a foltos fejbőrét csak egyszer láttam a mézszőke paróka alatt. Drága egy ilyen paróka, oda akarom adni egy rákos betegeket támogató egyesületnek, de egyszerűen nem bírom kinyitni a szekrényt. Mintha egy fejet látnék. Amikor belenéztem a fekete szemeteszsákba, amelybe a halottak kórházi cuccait hajigálják, a paróka is ott volt a felbontott kekszek, törölközők és fogkefék között. A ruhákat a Cseritibe vittem. Nem kérdeztem meg, baj-e, hogy ez itt mind egy halotté. Végül is nem számít, ha valakinek szüksége van rá. Ezentúl inkább egyenesen a Bosnyákra viszem a feleslegessé vált, de használható dolgaimat. Minden el fog tűnni hamar, ebben biztos vagyok.
Augusztus 9., szerda: Ma mentem volna a szülővárosomba. Az utazást bizonytalan ideig elhalasztom, de az emlékezést nem lehet elhalasztani.
Nemrég eszméltem rá, milyen mélyen hatott rám A jó palócok és a Tót atyafiak. ,,A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátomásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja.” Így kezdődik a Galandáné asszonyom, nagyon gótikus. A Bede Anna tartozása, A néhai bárány, A gózoni Szűz Mária olyanok számomra, mint a népmesék. Belenézek a kötetbe, a szécsényi Krúdy Gyula Könyvtár pecsétje van benne. Sosem jártam ott. Ha a kötet, melyet régóta forgatok, valóban a könyvtáré, az valamelyik rokonom bűne lehet. Vagyis volt, hiszen a tettes halott. Ennek a könyvlopásnak a történetét sosem tudom meg.
A házat eladtam, a régi kertet, mellyel annyit dolgoztunk, felverte a gaz. A város is sokat változott, mióta elköltöztem. A könyvesbolt, ahol az egyetem előtti nyáron költészeti estet tartottam, bezárt. Nem a saját verseimet olvastam fel, hanem kortárs költőkét. Elmondtam a közönségnek, hogy szerintem egy-egy sor, költői kép miért szép, és hogy a kortárs költészet igenis lehet jó, ha nincsenek benne rímek. A dokk.hu, az Előszezon és a Telep volt akkor a menő, onnan válogattam a verseket. Az internet eltörölt bizonyos szociológiai határokat, teljesen más világokra láthattam rá. Mi vett rá tizennyolc évesen, hogy versekről tartsak előadást? Emlékszem, meg szerettem volna osztani az örömömet másokkal. Mert az öröm megtalálhat akkor is, ha nincs minek örülni. Az ismerőseimet és az ő ismerőseiket verbuváltam össze, volt, akit szó szerint az utcáról hívtam be. Negyven-ötven ember jött el, teltház lett. Figyeltek a versekre, szét is osztottam a kinyomtatott példányokat. Elfogyott mind.
A könyv a gondviselés jelképe is lehetne számomra. Van itt neked valami, mondta egy barátnőm tizenhét éve, és átnyújtotta T. S. Eliot Káosz a rendben című esszékötetét. Azóta őrzöm. A volt osztálytársam barátja pedig küldött nekem néhány Esterházy-kötetet. Megvették a könyveit, mert híres író, aztán nem tudtak mit kezdeni vele, nem értették a szöveget. Magukban keresték a hibát, nem a szerzőben, hiszen matematikus, nem lehet ostoba ember. Boldog kétezres évek. Meghallgatom újra EP a szavak csodálatos életéről szóló előadását, aztán továbbmegyek az interjúkra. Nem, nem nézem meg a kommenteket (,,Ez se rontja itt többé a levegőt!”). Amit nem értünk, vagy még rosszabb: félreértünk, az őrültnek és gonosznak tűnhet, szándékos rombolásnak, főleg a művészetben. De nem is ez a kérdés, hanem az, hogy valaki nyitott és kíváncsi-e.
Augusztus 10., csütörtök: Munka után pihenésképpen a régi jegyzeteimet gépelem, hogy mérsékeljem a papírtömeg káoszát meg a tűzveszélyt. És az ismétlés sem hiábavaló. Amikor egyetemre kerültem, nem ismertem Woolfot, és ha Bacsó Béla megkérdezte, szeretem-e a Wagnert, nem tudtam válaszolni, mert még nem alakult ki az ízlésem. Ha az évfolyamtársaim megkérdezték, a Fazekasba, a Radnótiba vagy a Vörösmartyba jártam-e, mélyen hallgattam. Hiába figyeltem az iskolában, hiába tanultam pluszban minden erőmet bevetve, mégis szégyenletesen le vagyok maradva? Milyen sokáig nem voltak erre szavaim. Csak azokra a tárgyi és humán forrásokra hagyatkozhattam, amelyek és akik elérhetők voltak a számomra. Az ízlés és a személyiség formálódásához idő, erőforrás, lehetőség kell, és tudni kell, mit hol keress. Magamat szégyellem, pedig a polisznak vannak vétségei. Nógrád megye még a KSH szerint is a sor végén kullog. Nem tanult tehetetlenség ez, inkább behatároltság. A tehetetlenségben könnyű tehetségtelennek látszani.
Sok óráról már nincs meg a jegyzetem, de egy-egy megjegyzés, amit a tanáraim az éppen aktuális jelenségekhez fűztek, jegyzet nélkül is megmaradt bennem. Ha egy tanár anekdotázik a tananyag elmondása helyett, talán pont a kívülállókhoz kapcsolódik, mintha csak az unokájának mesélne. A gyerekeknek még jár egy kis vendégszeretet. A személyes kontaktust nem pótolja az információ puszta megszerzése, ez utóbbi csak morzsa, ami leesik az asztalról. És az egyetemi előadók soraiban sokan vannak, akiknek nincs orvos, tanár, keramikus, kémikus, színész, jogász a rokonságában. Nincs, aki meséljen, vagyis: ezek másféle, de nem kevésbé érdekes mesék. Igaz, már az is jó, ha valaki egyáltalán szól hozzánk.
Az idő képlékeny, és amit nem tettem tárggyá az írás által, az nem tud múlttá válni bennem, ahogy a megszégyenülés sem. Minél többször írom le, annál több szögből látom, akár egy sok oldalú, torz szobrot. Ez nem csak az én ügyem, ez a polisz ügye. Az én feladatom nem megszégyeníteni azt, aki rosszul ejt ki egy idegen nevet, aki nem olvasott egy alapművet, aki nem érti, miért fröcskölik a vászonra a festéket a festők. Nem meghúzni a határt a hallgatással, hanem megosztani vele az örömöt, még ha ez nem is mindig sikerül.
Augusztus 11., péntek: Az alsó szomszédban házibuli van, az utca túloldalán szól a zene. Ritkán hívok vendéget, az otthonom műhely, inkább az alkotás színtere, semmint a társasági életé. Szeretek egyedül lenni, ritkán érzem magam magányosnak (igaz, nem egyedül élek). Van, ami igenis csak egyedül és csendben válik érzékelhetővé.
Elszomorít, ha egy vendég a bútoraimon néz végig, hogy elhelyezzen valahol engem az irigység vagy a lenézés koordináta-rendszerében. Aki az ablakpárkányon található fenyőtűk számát vagy a járólapok közötti fugák színét kritizálja néhány burkolt megjegyzéssel, hagyjon fel minden reménnyel. Aki úgy tesz, mintha én lennék az idegen a saját szobámban, annak nem jár vendégszeretet. Nem tekintem sértésnek, de meghúzom a határt: nincs időm a szociális méretkülönbségek hangsúlyozásának nemzeti sportját űzni.
E. M. Cioran ingyen és bérmentve segít, ha emberi kapcsolatokról van szó (bár magyarként bőven volna okunk haragudni rá, és a filozófusok punksági mutatóján is elég rossz helyezést ért el). Elég tőle idézni egy-két aforizmát, hogy egy nem kívánatos vendégtől megszabadulhassunk. Mondjuk azt, hogy az élet a férgek menüettje, és mindenkinek lesz jobb dolga, mint mustrát tartani az anyagi javaink felett. Kivéve, ha velünk együtt nevet.
Remélem, ha valaki először jár nálam, inkább a könyvespolcomat nézi meg. Csodálkozásaim, kérdéseim, megrendüléseim köszönnek vissza egy-egy könyvben. Ez itt egy kisebb vagyon, mondhatná az illető, na és, válaszolnék neki, a könyvek pénzbe kerülnek, a pénz energia és idő, figyelem, amit irányítok. A polc maga sokkal olcsóbb, mint a könyvek együttvéve. Nem járok fodrászhoz, műkörmösnél soha nem voltam, nem dohányzom, ez mind idő és pénz. Az én testem, az én döntésem.
Száz meg száz kilométert gyalogoltam a könyvtárakig és vissza, hogy idáig elérjek. Nem mások elé, hanem magamhoz közelebb. Valóságos zarándoklat. Bizonyos könyvek határátlépések. Nem ugyanaz a valaki van ezen és azon az oldalon, és nekem is vannak titkos határaim, melyet csak a legintimebb kapcsolatokban mutatnék meg. Olyan kapcsolatokban, melyeket nem tagolnak szét a szociális méretkülönbségek, még akkor sem, ha vannak. A polc belső sorát eltakarják a könyvtornyok, ott tartom a határköveket. Gondolom, nem meglepő, hogy a többségük francia. Cinkosom, aki járt már a könyvek által feltárt, néha igazán iszonyú helyeken.
Augusztus 12., szombat: Mai úti célom a Csertő park. Város a városban, a hely, ahol a teljesen szürreális SEXEPIL felirat és egy olvadozó papírsárkány díszeleg a panelek falán. A viharos tempójú gyaloglást fotózással szakítom meg. Aztán kirakom a polcra, amit hoztam. Egy idős férfi nézegeti a könyveket, szóba elegyedünk. Nem bánt, nem szól be, nem zaklat, nem akar megtapogatni, hegyi beszédet sem tart, hogyan kellene öltözködnöm, mit kellene gondolnom a világról. Ezen meglepődöm. Az ilyen embereknek biztosan boldog, kielégítő életük volt. Egy öltönyös öregúr elviszi a cédét, amit egy rockkoncerten kaptam a belépő mellé. Kíváncsi vagyok, tetszik-e majd neki. Göndör hajú kisfiú szalad a polchoz, kinézi magának a spanyol szótárat, amit az egyetemen nyertem valami vetélkedőn. Nem használom, továbbadom.
Lévi-Strausstól a Szomorú trópusok és Marxtól A filozófia nyomora, ezek a mai találatok, és egy fekete-fehér fotó, két régi képeslap. Az antikváriumi munkámban is ezt szerettem, mindig találtunk valami érdekeset a könyvekben. A nagymamám, ha élne, alighanem szívrohamot kapna attól, hogy hozzáértem egy Marx-kötethez. Elmúltam tizennyolc, tudom, mit hogyan olvassak. Szombat van, nem mintha nem dolgoznék, szabadúszóknak nincs hétvégéjük, de azért veszek egy doboz sört. Önkizsákmányolás és önjutalmazás. A kasszás elkéri a személyi igazolványomat, nem hiszi el, hogy elmúltam tizennyolc. 16+17, mintha két ilyen korú lány veszett volna el bennem. Ez azért elég nagy bók egy nőtől, kívánok neki valami kedveset.
Ha lett volna időnk beszélgetni, talán megkérdezte volna, hogy lehet az, hogy akár 15 évet is letagadhatnék. Nem dohányzás, sok séta, húsmentes étrend, kíváncsiság. Át és le nem élt élet, startvonal mögötti újrakezdések, és végül, de nem utolsósorban: a mosolyráncok csak akkor alakulnak ki, ha valaki sokat mosolyog. A huszonéves korom olyan, mint egy kidobott könyv. Valahol elcsúszott az életidőm és a megélt időm, mégsem tagadnék le tizenöt évet, inkább az évek tagadnak engem. A legmélyebb két-három év alatt mintha hibernáltak volna, vannak időszakok, melyeket egyszerűen nem is tudok felidézni, csak arra emlékszem, hogy képtelen vagyok koncentrálni, valahol mindig máshol vagyok, mint ahol vagyok. Milyen sok ember él így, milyen elmondhatatlan. Amióta egyszer annyira szétesett bennem az anyanyelvem, hogy sokszor alig tudtam megszólalni, érzem, a nyelv is a testem és az idegrendszerem része. Ahogy változnak a test-nyelv-lelkiállapotaim, más és más szövegek válnak számomra érdekessé vagy érthetetlenné.
A nem-önkiszolgáló kasszáknál sokszor eszembe jut, amikor én álltam ott a kilencedik vagy a tizenkettedik órában. Folyamatos energiadeficit, állandó alvásminusz, nem tudsz feltöltődni, tanulni, anyagilag gyarapodni, felnőttként élni, a vevők lenéznek, anyagi felelősséggel tartozol a véletlenül elkövetett hibákért és a lopásokért. Olvasás? Ugyan. Azóta is próbálom reprodukálni azt a fáradtságot, de nem sikerül. És szinte hihetetlen, hogy létezik olyan munka, kapcsolat, barátság, ami feltölt, nem pedig ledarál, fejleszt, és nem erodál. Hogy a pozitív visszajelzés sem csak álom.
Ha belegondolok, az összes szakot büfészaknak nevezik, ahol tanultam. De ha végigkérdezném a járókelőket, mit jelent a nyelv velatív funkciója, bajban lennének. Megértik a munkaszerződésüket, rákérdeznek bizonyos pontjaira? Vajon észreveszik egy újságcikkben az érvelési hibákat? Az AI nemhogy nem ismeri fel a hazugságot, a manipulációt és az uszítást, maga is lódít. Nemrég jelent meg egy cikk a funkcionális analfabétákról, inkább nem idézem. Mindezek mellé jövőre kiveszik a magyar nyelv és irodalom érettségiből az érvelést és a gyakorlati szövegalkotást. Nemrég még tanítottam érettségiző magántanítványomnak, végignézek az elavulttá vált feladatgyűjteményeken, nem adom fel, az én magánóráimon igenis lesz érvelés és szövegalkotási feladat. De ezek csak az alapok. Legyen minél több ember, aki írt szóéletrajzot, aki olvasott Platónt, 16. századi magyar drámákat és posztmodern szerzőket.
Kierkegaard szerint a szellem világa igazságos, mert annyit veszünk ki belőle, amennyit beleteszünk. Kierkegaard sorai biztosan többértelműek (Félelem és reszketés). Mennyi pszeudotevékenységet lehet végrehajtani olvasás és tanulás címén! Mi határozza meg, hogy ki mennyi időt és pénzt képes szánni valamire, hogy milyen információhoz fér hozzá? A lejárt kilométerek már a részeim, tehát nem veszíthetem el őket? Nem tudom. Nem tudok semmit. A nyelv rejtélyes marad, a sokszor mindent eldöntő informális hálózatok számomra még inkább rejtélyesek. Nem lehet eleget tanulni.
Futótempóban szelem hazafelé a kilométereket. Boldogok a zarándokok.
Katona Ágota (1989, Balassagyarmat)