Publius Ovidius Naso: Átváltozások (részlet a nyolcadik könyvből, Csehy Zoltán fordítása)

Nisus és Scylla

Minos rárontott a lelexek partfövenyére,
s Alcathous falain próbálta ki marsi erőit:
Nisus városa ez, Nisus feje őszbe borult már,
s tiszteletet kérő sok fürtje között, feje búbján
volt egy bíbor hajtincs: ettől nyerte hatalmát.
Hatszor nőtt meg a holdsarló két ága az égen,
kétes volt minden diadal, jött-ment a Szerencse,
Győzelem istennő habozott még bárhova szállni.
Állt a királyi torony, zengő bástyák fala védte,
mert Leto fia egykor e falhoz tette aranyló
lantját, és a falak visszhangként zengik a hangját.
Nisus lánya kijárt sokszorta a bástyafalakhoz,
kis kavicsokkal csalta elő sziklák muzsikáját,
míg békesség volt, sokszor meg a harcos időkben
innen nézte a rettentő Mars durva csatáit.
Hosszan nyúlt ez a harc: névről ismerte a legfőbb
hősöket, és fegyver, ló, krétai harci tegeztok
mind kedvére való volt, ám egy arc, a vezéré,
épp Európa fiáé, Minos arca kiváltképp.
Szépnek látta, ahogy tollas fejdíszt visel éppen,
szépnek látta sisakban! Aranyló pajzsa kezében
úgy ragyogott, hogy csak szépnek láthatta a pajzsot,
izmos karja ha dárdát hajlított s kiröpített,
férfierő s harcművészet nyűgözte a lányt le,
hogyha a görbült íj idegéhez tartja a vesszőt,
esküszik akkor a szűz: bizony, így nyilazott maga Phoebus,
és amikor hajadonfőtt van leemelve sisakját,
izzik a bíborban, tarkáll a nyeregtakarója,
és a fehér ló tajtékos száját zabolázza,
Nisus lánya alig piheg, és maradék esze elszáll.
Boldog vagy, kelevéz, mert téged markol a karja,
boldog a kantárszíj, suttogja, mivel keze érint!
És elkapja a vágy, hogy az ellenséghez osonjon
szűzlány léptekkel (bár tudna!), a vágya vadítja:
gnososiak seregéhez a bástyáról leugorna,
városa rézkapuit széttárná, jöjjön a „hős” be,
bármire is kérné Minos meg, nem vonakodna.
Ült és nézte fehér sátrát Dicte-hegy urának:
„Fájjon-e, örvendjek, hogy dúl ez a könnyokozó harc?
Fájlalom én, hogy Minos az ellenség, aki tetszik,
ám ha e harc nincsen, sose ismerném meg e férfit!
Ejtsen csak túszul! S akkor tán véget is érne
minden háboruság: békénk szent záloga lennék!
Hogyha anyád, aki szült, te királyok szépe, csodája,
éppen ilyen szép volt, csoda, hogy Jupiter szeretője
lett? Háromszor boldog lennék, hogyha madárszárny
vinne a légbe, s a gnososi hős táborhelye várna!
Vágyamat és magamat fölfedném, s hogy hozományul
mit kér, faggatnám. Csak apám várát ne akarja!
Vesszen a vágyott nász, de nem árulom én el a várost,
sokba kerülne a kéj! Bár gyakran, hogyha a győztes
irgalmas, ha okos, hasznos belebukni a harcba.
Harca jogos, fia vesztét bosszulná meg a harcban,
jó oka van, s az okot megvédi a fegyvere bátran.
Úgy sejtem, győz majd. De ha úgyis övé lesz a város,
mért Mars nyissa a várost meg neki, mért ne szerelmem?
Sokkal jobb is lesz, ha ölés és késedelem nem
tartóztatja, saját vérének cseppjeit óvja.
Nem rettegnék én, hogy, Minos, dárdatalálat
éri a mellkasodat: ki oly elvetemült, ki merészel
vetni gerelyt tefeléd? Csak a Véletlen keze öl meg.
Tetszik az ötlet, s úgy is lesz: fölajánlom a testem,
és a hazám hozományként, s máris vége a harcnak!
Ámde akarni kevés! A kapuknál éber az őrség!
Minden kulcs az apámnál van! Csak apám, aki rémít,
pompás terveimet csakis ő húzhatja keresztül.
Bárha ne lenne apám! Ki-ki önmaga istene úgyis.
És a Szerencse a gyávák sóhajait sose hallja.
Más nő, hogyha ilyen forró szerelem heve fűti,
kéjjel pusztít el mindent, ami állja az útját.
Nem vagyok én is elég bátor? Tűz, kard nem ijeszt meg.
És itt nem kell kard, nem kell tűz, egy, ami számít:
és az az egy az a bíbor tincs az apám feje búbján!
Még az aranynál is becsesebb az a tincs, az a bíbor,
az tesz boldoggá, az tölti be majdan a vágyam!”
Közben a gondok fő dajkája, az éj beköszöntött,
nőtt a sötétség, és vele nőttön-nőtt a merészség.
Álomidő volt már, sok nappali gondnak a nyűgét
most kipihente a szív. Beszökött apjához a lánya,
és lenyiszálta a sorsdöntő hajtincset a tolvaj
(bűntény!), s becstelenül szerzett kincsével azonnal
kész kiosonni a vár kapuján, viszi vígan a zsákmányt,
ellenség közt jár (és azt hiszi, nyert ügye védi),
majd a királyhoz jut, Minos borzadva figyel rá.
„Bűnbe a vágyam vitt! Ki vagyok? Hát Scylla királylány,
Nisus lánya! A sorsom, sőt a hazám fölajánlom!
Önmagad add jutalomként! Vágyam záloga itt e
bíbor tincs, s hidd el, nem apám fürtjét hozom ezzel,
ám a fejét nyered el!” Már nyújtja a jobbkeze bátran
átkos ajándékát. Minos hátrál, beleborzad,
és feldúltan, a váratlan tettől iszonyodva
megszólal: „Pusztítsanak isteneink el, a század
szégyene vagy, se a föld, se a víz ne fogadja be hullád!
Hogy Krétát, Jupiter bölcsőjét és a világom
szörnyeteg ujjhegyed érinthesse, remélni se merjed!”
És miután győzött, méltányos lett az uralma,
ellenségeihez kegyesen viszonyult: evezőssel
telt meg az érces tat, s fölhúzva pihent meg a horgony.
Scylla mikor meglátta a gályákat kievezni,
és hogy semmi jutalmat sem kap majd a vezértől,
s fáradt már könyörögni, dühéből átka bugyog, míg
tárja kezét széjjel, s haja szertezilálva viharzik:
„Merre sietsz, hálátlan! Mért hagyod el, ki segített?
Még az apám s a hazám sem tudtam többre becsülni!
Merre sietsz? Nincs szíved? Tán nem a vétkem okán vált
érdemmé győzelmed? Nem hat a kincses ajándék?
Nem hat rád a szerelmem? A tény, hogy más bizodalmam
nincs a világon? Ily elhagyatottan ugyan hova menjek?
Tán váramba? Ma rom! De ha állna, se lenne esélyem,
én árultam el, így kitagad. Vagy apámhoz inaljak?
Őt neked adtam már! Népem megvet, ne csodáljuk.
Félnek a szomszédok, rossz példa vagyok. Becsukódott
már a világ, de azért tettem, hogy Kréta kinyíljon!
Hogyha te megtagadod, s elhagysz, hálátlanul engem,
vad Syrtis fia vagy, s nem is Europának a sarja,
örmény tigris kölyke, Charybdis szült, kit Auster
zord szele tép! Jupiter sem apád, bikaként sose hágta
édesanyádat, e történet kitalált mese, nem több!
Bősz bika nemzett, egy hús-vér bika, mely sose lángolt
gyenge üszőkért! Nisus, apám, büntesd meg a lányod!
Örvendj, szétrombolt meg elárult városi bástya!
Percig sem tagadom, méltó vagyok én a halálra.
Engem az öljön meg, kinek ártottam sebet ejtve!
Ámde te mért büntetsz, ha a bűnöm vitt diadalra?
Mert mi hazámnak, apámnak bűn volt, az teneked csak
tiszta haszon lehetett! Illik hozzád az a némber,
mely fatehén formába bebújva kefélt a bikával,
és egy szörnyet szült! Elhallik a szó füledig, vagy
minden mondatomat tovafújja a szél heve innen,
mint ahogyan, hálátlan, a gályáid tovafújja?
Pasiphae a bikát jobban kedvelte tenálad,
nem csoda: nálad gyöngédebb volt tán az az állat.
Végem van! Húzz, húzz, evezős, kiabálja, a hab zúg,
mert hasogatja a bősz evező, eltűnök a parttal!
Nem menekülsz, jótettem nem merül itt feledésbe:
görbe hajód tatjába kapaszkodom, úgy visz a hab majd,
hosszú tengeren át!” Beleugrik azonnal a vízbe,
úszik a gálya után, vágyától sok-sok erőt nyer,
és gyűlölt súlyként csüng gnosusi tatra tapadva.
Látja az apja, kiből közben már tengeri sas lett,
lángvöröses szárnyát használva repült ki a légbe,
s horgas csőrével beletépdes a lánya husába.
Megrettent a leány, s elereszti azonnal a gályát,
mégsem a vízbe esik, de a szellő szárnya repíti,
toll lepi, végre madárrá lesz Ciris nevezettel,
mely görögül fölidézi, hogyan nyirbálta a tincset.

Csehy Zoltán fordítása