Orcsik Roland regényrészlete

Marko Slavkovic felvétele

Tor

Pocok reggel alig tudott felkelni az ágyból, szinte semmit sem aludt az éjjel. Én viszont olyan mélyen aludtam, hogy észre sem vettem, mikor esett be a kabinba. Öltözködés közben még éreztem a tegnapi émelygés utórezgéseit, a keserű, epés ízt a számban. Hiába csörgött rendületlenül az ébresztőórája, Pocok alig tudta kinyitni a szemét.

„Elég szarul nézel ki, haver”, vetettem felé. „Nem akarsz inkább az orvoshoz menni?”

Pocok nagy nehezen fölemelte fejét a párnáról.

„Kizárt, akkor átadják másnak a VIP-melómat”, válaszolta félig lecsukott szemmel. „Az pedig elég nagy lóvé.”

„Te tudod.”

„A mai napot kibírom valahogy, utána alszom egy jót”, mondta ásítozva, majd elindult a mosdó felé.

Tegnap este a VIP-lakosztály recepciójánál a lépcsőről patakokban ömlött le a víz, Pocok mintha egy hatalmas kígyónyelvet látott volna, mely el akarja ragadni a szállodai bútorokat, a személyzetet, az utasokat. A VIP-vendége, Mr. Akiyama, a középkorú japán pénzeszsák a szobájába hívatta, folyamatosan a helyükre kellett pakolgatni a dülöngéléstől lepotyogó, elmozduló tárgyakat, bútorokat. Mr. Akiyama kínosan ügyelt rá, hogy rend legyen a szobáiban. Pocok hiába kérlelte, rögzítsék a tárgyakat, szó sem lehetett róla, elmúlik a varázserejük. Mr. Akiyama különösen egy fekete, henger alakú dobozra vigyázott, becsomagolta az egyik kisebb bőröndjébe, ő a szemem fénye, kiáltozta a zűrzavarban. Amikor pedig szilánkosra tört egy virágos váza, olyan dührohamot kapott, hogy a fejét a falba verte. Pocok hirtelen azt sem tudta, mit mentsen inkább, a porcelán Buddha-gyűjteményt vagy a férfit. Amikor odapattant hozzá, hogy lecsillapítsa, véres homlokkal ráüvöltött, hagyja őt, figyeljen a tigrisfogas dobozokra, ha nincsenek szép sorban, nagy szerencsétlenség vár rá az üzletben. Pocok nem mondhatott ellent, úgyhogy rohanás viszsza a lepotyogó figurákhoz, dísz-és kabalatárgyakhoz, párnákhoz. Így ment ez egész éjjel, míg a vihar csitulni nem kezdett. Amikor már alig lehetett érzékelni a hullámzást, Pocok csurom izzadtan odabotorkált a hálószobába, ahol Mr. Akiyama ájultan feküdt a földön, a fehér fal pedig csurom vér volt. Megmérte a pulzusát, szerencsére még élt, ellátta a sebeit, utána orvost hívatott. Hajnali négykor esett be a kabinba aludni.

„Akkor nem is találkoztál Nórival? Egy idő után én sem láttam. Nagy volt a kavarodás tegnap”, mondtam a cipőmet tisztogatva.

„Biztos őt is megnyúzták az étteremben”, mondta Pocok, majd becsatolta az övét.

A Botticelli úgy nézett ki, mint egy romhalmaz. Szanaszét asztalok, székek, néhány helyen megrepedtek a falakon lévő ovális tükrök. A szerelők már le is szereltek párat, a törött asztalokat, székeket pedig a segédpincérek hajigálták nagy szemétzsákokba, utána lementek a hajóraktárba, ahonnan újakkal kerültek elő. Amikor megpillantott, Aksa a nyakamba ugrott. Rákérdeztem, látta-e Nórit, ám ő sem tudott róla semmit.

Nyolc órakor a vendégek úgy térhettek be a Gyomorba, hogy azt hihették, a tegnapi vihar pusztán álhír vagy hallucináció volt. Botticelli Vénusza is ugyanúgy tekintett rájuk a szemközti falról, mintha most bújt volna ki a kagylóból. A hangszórókból megcsendültek Vivaldi Agyfaszának kezdeti tónusai. Egyedül az utalt az ítéletidőre, hogy kevesebb vendég várakozott az asztaloknál, még sokan hányingerrel, rosszulléttel küszködtek a kabinjukban. Többen csodálkozva figyelték az óceánt az ablakoknál, tükörsimán terült szét a horizonton, itt-ott sirályok követték a hajót.

Egyszer csak megjelent Nóri, alig akart köszönni. Reggeli után odamentem hozzá, próbáltam szóra bírni, de semmi. Nem találta Pockot a VIP-lakosztályon, hátha itt van, vele akar beszélni, azonnal. Alig állt a lábán, az éttermi bár pultjának támaszkodott. A koktélkészítő robotok épp egy Bloody Maryt kevertek ki. Átöleltem Nórit, ő pedig vállamra hajtotta a fejét, majd reszketni kezdett.

„Fázol, beteg vagy?”

Egyre jobban reszketett.

„Menjünk ki a fedélzetre, süt a nap”, javasoltam. Nóri azonban megrázta a fejét. A koktélkészítő robotok előállították a második koktélt is, a Vampires Pounchot. Valamelyik szobából érkezett az internetes rendelés, nemsokára megjönnek a szobapincérek is.

Jeleztem Aksának, hogy elkísérem Nórit a kabinunkba.

Elterült a Pocok ágyán, görcsösen a párnájába kapaszkodott. Próbáltam szóra bírni, ám makacsul ellenállt.

„Hozok neked valami frissítő italt”, mondtam. Nóri nyakig betakarózott.

Amikor visszajöttem Aksával, Pocok gondterhelten ott ült az ágya mellett.

„Mi történt?”, kérdeztem kezemben egy üveg kólával. A barátom rám nézett, majd vissza Nórira.

„What happened?”, kérdezte Aksa. „Nem emlékszik rá”, suttogott Pocok az alvó nőjét simogatva. „A személyzeti bár férfi mosdójában ébredt föl reggel, meztelenül.”

 

18.

Nóri nem akart panaszt tenni, félt, hogy a tettes vagy tettesek fülébe jut. Kizárt, hogy idegeneknek beszéljen a dologról. Ezt sem nekünk, hanem Pocoknak mondta el négyszemközt. Pocok kitartott amellett, hogy feljelentést tesz a vezetőségi irodán. Nóri azonban még orvoshoz sem volt hajlandó elmenni. Pocok félrehúzott, kezével jelezte, hogy mi kettesben elmegyünk a vezetőségi irodába.

Szó sem lehet róla, vágták a fejünkhöz a vezetőségi irodában Theo és Akkiles. Hogyan indítsanak eljárást valaki olyan ellen, akit nem is láttunk, értetlenkedett az óriás Theo, arcát a hatalmas tenyerébe rejtette. Akkiles pedig azzal zárta le az ügyet, kapunk mindannyian béremelést, csak maradjon köztünk az eset. Az európai és az amerikai közvélemény nagyon érzékeny az ilyen hírekre, botrány kerekedne ebből az „apróságból”, és felére csökkenne a vendégek száma a hajón. A Royal Caribbean, illetve az MSC hajóstársaság is több profitot termelt az elmúlt fél évben a Blue Pleasures hajóstársaságnál, amennyiben ez így folytatódik, csökkenteni kell a kiadásokat, leépíteni a személyzetet, az pedig nekünk sem lesz jó. Ígérik, megpróbálnak az ismeretlen tettes nyomára bukkanni. Ám most más gondjuk is több ennél, legyünk türelemmel. Minden utassal, személyzeti taggal sikerült megállapodniuk hasonló esetekben, mi se kényeskedjünk. Különben is, orvosi vizsgálat nélkül fabatkát sem ér a vallomás. Ennyi erővel akár ki is találhattuk az egészet, csak hogy zsaroljuk a hajóstársaságot. Inkább szóljunk a barátnőnknek, hogy máskor ne öltözzön kihívóan. Pocok felhördült, én mérgemben az asztalra csaptam, mire az óriás Theo felállt a sámlijáról, fölénk magasodott, mint egy szikla. Ugye nem akartok felmondást kapni, mennydörögte. Én behúztam fülem, farkam, ám Pockot nem ijesztette meg, azzal vágott vissza, nem hinné, hogy a mostani helyzetben ők diktálhatnak nekünk, máskülönben kellemes hírböngészést a világhálón. Akkiles felállt, csillapítani próbált mindenkit. Theo lassan visszaült a sámlijára. Mehetünk, ma lunch off-ot kapunk mindhárman, mondta reszelős hangján Akkiles. Mindjárt értesíti az étteremmenedzseremet, Delimirt, illetve Pocok VIP vendégét, Mr. Akiyamát. Aksának is kértem szünetet és béremelést, mondván, hogy ő is tud mindenről.

Pocok paprikavörös fejjel távozott.

„Mekkora férgek!”, morgott a folyosón. Félre kellett állnom, mert épp az Entertainment Team vezetője húzott el mellettünk, a vezetőségi iroda felé tartott.

„Még hogy kirúgnak”, zúgolódott tovább. Alig tudtam lépést tartani vele.

„Az egész bagázst be kéne zárni ebbe a kurva hajóba! Te meg üzletelsz velük, mi?”, mordult felém.

„Ezt meg hogy érted?”

„Béremelést és lunch off-ot kértél Aksának is, ezzel pedig megpecsételted a kussolásunkat!” „Félreérted, nyugi.”

„Nyugi?”, szikrázott a szeme. „Szerinted minden oké?” „Nem, csak…”

„Semmi „csak”! Mondd el Nórinak is a hőstettedet!”

„Figyelj, Nóri eleve nem akart erről beszélni senkinek sem.”

Pocok leszegte a fejét.

„Annak sem örülne, ha tudná, hogy mi ott jártunk a vezetőségi irodában.”

Barátom öklével a falra csapott, majd fájdalmában szitkozódott.

„Te, várj, hol a fészkes fenében járunk?”, kérdeztem.

„Keressük meg azt a kurva liftet”, morogta Pocok.

Senkit sem láttunk a folyosón. Elindultunk hát előre, majd az első kereszteződésnél jobbra.

Tükrök, kabinok, tükrök, kabinok, tükrök, kabinok, sehol egy élő lélek.

„Ez így nem lesz jó, nálad van a telefon?”, kérdezte Pocok.

„A kabinban hagytam.”

„Én is.”

Kopogás mögöttünk, egy öreg vak úr a fehér sétabotjával. Kissé görnyedve, lassan, óvatosan
járt.

„Tőle hiába kérdezzük”, legyintett Pocok. Én azonban bevártam az öreget.

„Sorry, we’re searching the lift here.”

„Venite, ragazzi”, mondta reszelős hangon, majd a botjával a falat, kabinajtókat és a padlót
ütögetve tartott előre. Fogalmunk sem volt, mit mondott, vakon bízva követtük.

„A chi vuole, non mancano modi”, mondta az öreg halkan nevetgélve. „E, ragazzi?”

Pocokkal összenéztünk, a barátom a kezével jelezte, biztos kattant. Az öreg egyre hangosabban nevetgélt, botját olykor karmesteri pálcaként lengette. Jobbra kanyarodott, mi pedig úgy követtük, mint a birkák. A folyosó semmiben sem különbözött annál, ahol az előbb jártunk, ugyanúgy fehér falak, egyforma kabinajtók. A „pásztorunk” végül balra fordult, és néhány méter után megállt.

„Ecco!”, bökött diadalittasan a kabinajtóra. Szemben a lift.

„Thank you very much”, mondtuk egyszerre Pocokkal, amikor beléptünk a liftbe. Az öreg

felemelte az ujját, majd tátogni kezdett.

„Sorry, we can’t hear you. Can you say it a bit louder, please?”, kértem.

Az öreg azonban továbbra is felemelt ujjal, némán tátogott. Az egyik szeme csupa vérfolt.
Pocok benyomta az emelet gombját, záródtak az ajtók.

„Valahonnan ismerős az öreg”, morfondíroztam a fülkében.

„Öregkori demencia”, legyintett Pocok.

„Remélem, Nóri jobban van.”

„Nem tudjuk majd titokban tartani, hogy hol jártunk”, mondtam. „Mivel magyarázzuk, hogy
mind a négyen lunch off-ot és béremelést kaptunk?”

Pocok a vállamra tette a kezét.
„Bízzál bennem.”

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/9-es lapszámában.

 

Orcsik Roland (1975, Óbecse)

Költő, műfordító, kritikus, szerkesztő.