Stummer Attila: Kettős takarásban

Itt állok, ahogy elterveztem, a réten,
hogy búcsúzóul bámuljam a Tátrát.
Balról fenyves, a domb alján előttem
takaros falu templommal. Felette dombhát.
A Tátra kéken. A felhőtorlasz a hegység
vállára ült és megereszkedett,
derékig lóg, a felvonók övéig.
A nap fehéren bujkál balra fenn és várja,
a gomolygásból a csúcs kivillan-e,
észreveszem-e a kettős takarásban,
mi az, ami nincs rajta a képen?

A földek közt az út a faluba vezet.
Rendezett házak, ipszilon-elágazás.
A hosszú dombhát csíkos, mint egy állat,
egy szelíd, kedves, lusta háziállat.
Kanyar után a dombon túl a telep:
emeletes házak, limlom tákolmányok,
jövés-menés, szemétszag, rengeteg gyerek,
lejjebb patak folyik a hegyek felől, hideg
vizében nők állnak, ruhákat mosnak.
Minden nap erre jártam a hegy felé,
minden nap láttam ezt a telepet.
De innen, ahol állok, nem lehet.

Egy nap az erdőn. A Tarpatak
csobogása, vízesései.
Fenyők, fenn sziklák, függőlegesek.
Jégcsiszolta teknő mélyében tiszta víz.
Patakcsobogás, vízesés, hangterápia.
Szendvics, csoki egy rönkön ülve, fenn
kitisztul az ég pár percre, látni
a legmagasabb csúcsot. Köd nyomul
a völgybe. Amit látni és amit nem,
kölcsönösen átkarolja egymást,
látott, látatlan eltakarja egymást,
tudás, nemtudás lenni hagyja egymást.
Nem a szem dönti el, mit lát, mit nem lát,
nem a láb, hova áll, nem az ész,
hogy mit nem akar észrevenni.

Útkereszteződés a turista-zóna
táblával jelzett kezdete előtt.
Vödörben gombát, áfonyát
kínáló férfiak az úttest szélén.
(Próbálták rávenni őket az öngondoskodásra,
gyűjtsenek tűzifát, gombát, áfonyát,
mikor a segélyeket elvették tőlük
az államháztartás egyensúlya végett.)
Bicikliúton kerekező és túrabottal ballagó,
elegáns sportruhába öltözött
s üres vödrökkel vonuló melegítősök között
a különbség mi is pontosan?
Hogy különbség van, tudjuk pontosan. Békés a kép,
a túrázók nyugodtan hajolnak térképük fölé,
a biciklisek oly óvatlanul hajtanak el,
ügyet se vetve a telepiekre, mintha nem
jólétük ára lenne az ő szegregációjuk,
mintha nem árnyékok lennének ők, a lelkiismeretünk
rései, földünk feketéi, szorongásunk fantomjai,
kellemetlen társbérlői e tájnak
panorámás rezervátumukban.

A csinos falu honlapján az „osada”
kommentár nélkül szerepel egy oldalon:
légi felvételeken a nagy nyomortelep.
Sehol egy kéz, egy arc, sehol a Tátra,
csak fentről, távolból a tákolmányok.
Ez a távolság valós, a némaság a miénk.
Ez a hallgatás vagyunk.

2004-ben, az éhséglázadások idején,
mikor a segélyeket megvonták tőlük,
uzsorásaik uszították őket, menjenek,
fosztogassanak, verekedjenek, fenyegetőzzenek.
Érthető, féltették bevételforrásukat, mivel
segély fejében osztottak nekik ételt és italt.
Hó végén a telep mellett elhajtva látom,
hatalmas csődület van az országút felől
a kerítéssel elzárt tárolók előtti udvaron.
Nem változott semmi, ugyanaz, mint akkor?
Most kapnak még többért még kevesebbet,
mitől az adósságuk még tovább növekszik?

Egyik nap a házikónk alatt elvonult egy kis csapat,
megálltak a patak partján, tanakodtak, aztán
cipőiket levetve átkeltek a zúgó feletti gázlón,
s eltűntek a dombra felkanyarodó
földúton a fenyőfák mögött.
Megijedtem. Utánanéztem: a szomszéd falunak
van egy külterületi része a térkép szerint, ami
nem látszik a földszintről, sem a kertből,
sem az erkélyről, pedig onnan
a hegység csúcsait is jól ki lehet venni.
Nem látszanak ezek a telepek.

Az éhséglázadás évének novemberében
hatalmas vihar tarolta le a Magas-Tátrát.
Ennek nyomai ma is láthatók
a villanyvonatról, a felvonókról és a lombkorona-
ösvényről. Az éhség nyomai ellenben
csak a gombaárusok tekintetében,
a pataknál mosó nők mozdulataiban,
a telep utcáiban, e pillanatokra
felvillanó képekben látszanak. A vihar
élénken él az itteniek emlékezetében.
Az éhséget elnyomja kiadós vacsoránk.

Az út mentén almafák
sorakoznak, apró, piros
gyümölcseikben csillag
a szem elől rejtve.
Savanyú, kicsi almák.
Bőven teremnek, ősszel
lepotyognak majd és senki
se gyűjti be őket, senkinek
sem kellenek, teremnek bőven,
állnak az út mentén a fák, kínálják
apró gyümölcsüket, aminek mélyén
csillag rejtőzik a savanyú húsban,
ötszirmú virág emléke, magház,
láthatatlan csillag.

Búcsúpillantás tehát. A nap kivillan
fehéren a felhőréteg mögül,
sugarak hasogatnak szürke sávokat
a levegő párás távlataiba,
fénnyel öntözik a völgyek oldalát.
Így már a fény, a felhő
kettős játéka takar ki részeket a képből,
fény és pára öleli egymást,
lét és nemlét szüli egymást,
kép és képzelet eltakarja egymást.
De miért történt egyazon évben
a lázadás és a nagy vihar?
Csak a ráérő embert érdeklik ennyire,
a hegyeket és az éhezőket nem,
az összefüggések, a véletlenek.
Ők maradnak ugyanabban a takarásban,
amit tagadok és elítélek.
Ugyanúgy nézek, ugyanazt teszem,
mint akiket cáfolok és elítélek.
Görcsösen óvom tőlük a látványt,
takarva tagadom őket.

Újrarendezem a táj elemeit. A rétet,
a learatott földet, a fenyőerdő-sávot,
a csíkos hátú dombot és a kedves falut csúcsos templomával.
A hegységet a felhőrétegekkel. Ahogy mozgatni kezdem,
papír-kivágatokat egy játékkartonon, vigyázok, mert tudom, hol van,
vigyázok, nehogy elővegyem a dombok takarásából azt, amiről hallgatok.
Nem akarom látni a nyomortelepet.
Nem akarom fürkészni, megítélni őket,
nem akarom látni a szemükben annak biztos tudatát, hogy megvetem őket.
Védtelenek ebben a pillantásban. Nekem meg vétkes a tapintatom is.
Úgy állok, ahogy nézni kezdtem a tájat. A felhők eltakarják
a magashegységet deréktól fölfelé,
a vihar elfedi az éhezést, az uzsorát.
A kis falu dombja kitakarja a képből
a telepet. Egymásba ékelődnek, hátat fordítanak,
elcsúsznak egymáson. Mert nem részei az egynek,
nem tagjai egyazon egésznek. Ha egymásra néznek,
a különbséget látják. Nem akarom, hogy lássuk ezt a képet.
Szemem a hatalom szeme, a többségé vagy a győzteseké.
A túrázó szeme, a tudálékos, szépelgő kíváncsiskodóé.
Nem hagyom, hogy tekintetem megalázza őket.