R. Nagy Krisztián novellája

jancimusic felvétele

Örökgulyás

 

Lídia asszony lerakta a nehéz faládát. Egymaga cipelte le, egyesével tapogatva ki a csigalépcső szabálytalan fokait, hisz a szűk járatban nem látta, mi van a lába előtt. Örültem, hogy ilyen lassú volt, ülhettem még néhány másodpercet, mielőtt munkához láttam. Számoltam a lépcsőfokokat, akárhányszor meghallottam a csörtetést.

Az asszony egyelőre nem mondott semmit, csak lihegett. A szoknyája madzagja alá gyűrt kendőjét kereste, majd letörölte a verejtéket az arcáról.

– A Nagyságos Úr éhes – mondta végül.

Meglöktem magam, a lendületem erejét használva talpra álltam.

Lídia asszony gyertyát fogott, és a láda fölé hajolt.

– Bárány, mazsola, méz, zsír, valami piros szálak… – sorolta. – Gránátalma, aszalt datolya, három font rizs.

– Tej? – vetettem közbe.

– Tej és vaj és túró is. Szárított marhanyak, friss marhasegg, marhavese, piros alma és tojás. Vörösbor, brandy, mézsör, mézbor, egy sütőtök, kölesliszt, pár rúd tengerentúli. Ecet és garum, egy-egy itce. Kolompér bőséggel, fahéj, zsálya, majorána, cukor, szerecsen és só.

Nekifogtam a főzésnek. Lídia asszonyt a kúthoz küldtem vízért, amíg én előkészítettem a pudingot. A szárított gyümölcsök nagyobb részét tojással és liszttel kevertem össze, öreg kenyeret morzsoltam bele, az almát apróra szeleteltem. Brandy, méz és fűszerek is mentek a masszába, mindez egy tehéngyomorba töltve várt a forróvizes edényre.

Megraktam a tüzet a sütő alatt, így miután Lídia asszony megérkezett az első kannával, azt máris feltehettem forrni. Ahogy a tálba ejtett pengők zörögni kezdtek, belelógattam a pudingot. Ezután csupán a vizet kellett felöntenem, amikor az érmék kezdtek elhalkulni. E célból egy nagy teáskannában másik adagot tartottam a sütő szélén, épphogy forrón.

Mézes-ecetes bárányt készítettem, sáfrányos rizzsel (sáfrány volt a „piros szál”, amit Lídia asszony nem tudott azonosítani). Köretként fahéjas-zsályás sütőtököt, puhára pirított tengerentúlikkal. A marhafeneket és a vesét apróra vagdostam, vajjal és kölesliszttel tésztát gyúrtam piteformába. A húsokat a hátramaradt zöldségekkel vörösborban enyhén megpároltam, majd beleöntöttem. Hogy lezárjam a vesepitét, pépesre főztem pár kolompért, aztán vajjal és tejjel pürévé gyúrtam, majd majorannával meghintve a pite tetejére sütöttem. A fazékban, amelyben a tölteléket készítettem elő, mézsört, ecetet és garumot főztem le, amíg szósszá nem sűrűsödött a húsok serpenyőhöz pirult maradékával együtt.

A gyümölcsöket, a túrót, a vajat és a szárított húst csipegetni valóként tálaltam tegnapról maradt sajtokkal és különböző italokkal.

 

*

 

Lídia asszonynak látványosan nehezére esett a kampóról leemelni a kandalló fölött lógó pudingot, de nem segítettem neki. Lepakoltam a nagyasztalról, hogy aludhassak rajta pár órát, amíg a Nagyságos Úr végez a vacsorájával.

– Több fa kell – mondtam lehunyva a szemem, és a válasz előtt el is aludtam.

Felébredve a tűzifatárolót feltöltve találtam. Megöltem egy patkányt, ami a hagymákat dézsmálta és kövérebb volt, mint én fürge. Megnyúztam, kibeleztem, kicsontoztam, és ment az örökgulyásba.

Az örökgulyás saját tűzhelye felett rotyogott egy hatalmas kondérban. Bármi ehető maradék benne végezte, majd csendesen szétfőtt hetek, akár hónapok során. Pár óránként meg kellett keverni, fát kellett alá dobni, ezenkívül nem akadt dolgom vele. Lassan fortyogott, soha nem romlott meg. Vénebb volt, mint amióta én itt főztem, sőt valószínűleg öregebb volt, mint én magam. A cselédek és én ettük az örökgulyást, a Nagyságos Úr természetesen nem.

– Őzcomb, tízfont áfonya, lúdtojások, disznó, pecsenyének való, só, bors, tőzeggomba, málna, nádcukor – Lídia asszony arca kipirult. Előre felmelegítettem a sütőket ma, hogy egy kis időt nyerjek. Hiába volt a konyha mélyen a pincében, pokolian fel tudott melegedni. – Valami sárga gyökérzet, zab, fehérliszt. Egy kishordó rum, sör, szilva, körte, alma, káposzta, lila- és fokhagyma, egy kis fahéj, morzsolt és szálas. Sokféle sajt.

– Nincs vaj?

Újra végigpásztázta a láda tartalmát, miközben kendőjével letörölte ráncos nyakáról az izzadtságot.

– Nincs vaj – mondta. Nem válaszoltam, úgyhogy pár másodperc csendet követően hozzátette: – A Nagyságos Úr éhes.

Elküldtem vízért.

Szarvassültet csináltam gombás szósszal és áfonyalekvárral, a többi gyümölcsből szörpöt főztem. Téphető laposkenyeret sütöttem mártogatósként fokhagymás-gyömbéres hagymacsatni mellé. Vaj már nem volt, de akadt egy kis savanyodásnak indult tej korábbról, úgyhogy köpültem frisset.

A lúdtojásokból, tejből, vajból, maradék rizsből, cukorból és vaníliából (amit Lídia asszony „szálas fahéjnak” hitt) rizses tejsodót készítettem, fahéjjal meghintve. Csináltam még egy gyors almáspitét sült sajttal is.

 

*

 

Új lépteket hallottam. Lídia asszony közeledését ismertem, a papucsa hangosan csattant a lépcsőn. Egyesével vette a fokokat, úgy képzeltem, a ballal lép először, aztán rakja mellé a jobbat. Azt hiszem, Lídia asszony balkezes volt, de hirtelen nem voltam benne biztos.

Egy szőke lány érkezett helyette. Kissé testes volt, fiatal és kívánatos. Letette a ládát az ajtóban, és lihegve mondta:

– A Nagyságos Úr éhes.

Egy ideig némán meredtem rá. Lehajolt, felemelte a ládát és az asztalhoz vitte.

– A Nagyságos Úr éhes – mondta újra, ahogy lerakta.

Felálltam. A lány bizonytalan mozdulatot tett a lépcsőház felé.

– Mi van a ládában? – kérdeztem, mielőtt elindult volna.

– A nevem Evangelina.

– Lídia asszony mindig felsorolta, mi van a ládában. Segít gondolkodni, mi legyen belőle.

A láda fölé hajolt, bizonytalanul motyogni kezdett.

– Nem hallom!

– Szőlők, füge, krémes sajt – felnézett, mintegy megerősítést várva, így kell-e csinálni. Mivel nem adtam visszajelzést, folytatta. – Mustár, fehérbor, fokhagyma, húsok, kelbimbó, cékla, piros krumpli… pici, foltos tojások… fűszerek, dió, barnacukor, répa, petrezselyem, só, zsír, körte, citrom, hmm… rendes tojások. Őszibarack.

Rám emelte a tekintetét. Nem voltam túl elégedett, amit elárulhatott az arcom, mert azonnal szólásra nyílt a szája. Megelőztem, mivel elnézéskérésekhez nem volt türelmem. Hasznosat pedig nem mondott volna.

– Milyen „húsok”? Milyen „fűszerek”? Milyen „szőlők”? A foltos tojás fürjé, a rendes tyúké. Amiről tudja, hány font vagy itce, azt is mondja.

Visszatért a láda fölé, és pontosított, fejét leszegve, hogy ne lássam a könnyeit. Láttam, hogy sír.

– A diót dobja ki – mondtam, amint befejezte. – A Nagyságos Úr halálosan allergiás. Többé ne hozzon semmilyen csontos magot. A többi rendben. Most hozzon vizet. A kút másfél mérföldre van lent a dombon, a lépcső tetején jobbra menjen, ne balra, és lesz egy folyosó, ami kiviszi az udvarra, a lerágott törzsű fűznél jobbra megint, onnantól lesz másfél mérföld lefelé a köves ösvényen. A vizeskannák ott – a vizeskannákra mutattam.

Evangelina kivette a csomag diót, és a blúzába, a mellei közé gyűrte. Megfogott két kannát, majd elsietett.

 

*

 

– Hogy lehet ezt megszokni? – kérdezte Evangelina az örökgulyást kanalazva.

Valamit morogtam arról, hogy havonta változik az íze, attól függően, mi kerül bele, szóval nincs mit megszokni. Nem tűnt elégedettnek a válasszal, ezért hozzátettem:

– Ha lesz elég tejfel, meg valami hagyma, rakhatunk rá, sóval-borssal.

Nem tudom, mért mondtam, már évtizedek óta nem vacakoltam azzal, hogy feljavítsam a cselédétket.

A lány rám mosolygott.

 

*

 

– A Nagyságos Úr éhes – a láda az asztalon puffant. – Narancs, cukor, két font, eper, öt font, akácméz, két egész nyúl, egy egész pulykakakas, két tucat tojás, répa, krumpli, egy itce almaecet és garum…

Evangelina bicegett, már akkor hallottam a lépésein, amikor lefelé jött. A leltárat gyorsabban hadarta, mint normálisan. Nem nézett rám – mint az első alkalommal. Amikor nem akarta, hogy lássam a könnyeit.

Befejezve a listát, kannát fogott.

– Nem kell víz – mondtam. Elkezdtem kipakolni az asztalra, teljes figyelmemet az ételek felé fordítva.

– Nem?

– Ma nem.

Pár órával később, amikor Evangelina viszatért a készételekért, már nem fordította el a tekintetét. Fáradtnak tűnt, ennek ellenére azonnal felismerte a kakaspörköltalap illatát. Az örökgulyásra pillantott, majd vissza a pörköltre, aztán a narancsos-mézes nyúlra, ami mellett ismerős vöröses szósz virított. Rám nem nézett, sietősen felkapta a tálakat, hogy megetesse a Nagyságos Urat.

 

*

 

Evangelina két ládával érkezett.

– A Nagyságos Úr nagyon éhes – mondta.

A folt a bal szeme alatt már majdnem eltűnt. A bicegése a hetek során ugyan enyhült, de nem tűnt el, úgy gondoltam, örök sántítássá változott mostanra.

– Karalábé, újhagyma, két tucat tojás, só, bors, rozmaring – sorolta. – Osztriga jégen, citrom, zöldcitrom, búzasör, körte, liszt, vaj, fokhagyma, két font rizs, egész csirke, tepertő, uborka, gyomorkeserű…

A kezét a ládán tartotta, az ujjai belefehéredtek, ahogy a szálkás fát szorította.

– Burgonya, vanília, egész petrezselyem és répa, zöld sajt, camembert, három pint tej, vajbab, olívaolaj…

Úgy tűnt, a két láda tartalma kifogyhatatlan. A lány csaknem lélegzetvétel nélkül sorolta az ételeket, a szeme ide-oda cikázott. A végéhez közeledve lelassította szavait:

– …vajtök, zöld csípősgyümölcs. Egy font mák. Zöldalma – felnézett, a tekintetemet keresve. Egymás szemébe néztünk, ahogy az utolsó összetevőket sorolta: – Vadgesztenye, egy font. Ecet, egy itce. Fél font mandula.

Rezzenéstelen arccal meredtünk egymásra. Az örökgulyás alatti tűzön egy rönk megreccsent és szikrát lőtt Evangelina irányába. A szoknyáján landolt, de egy másodpercen belül kihunyt, apró fekete pöttyöt hagyva maga után.

– Hozz vizet – mondtam.

Egész nap főztem, mindent felhasználtam a ládákból és a kamrából. Ezúttal nem került semmi a Nagyságos Úr vacsorájába az örökgulyásból, annak ellenére, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban etettem vele ilyen-olyan formában; sült burgonyán ínyenc szószként, főzelék pörkölt feltét gyanánt, vagy pírított fokhagymás kenyérrel és főtt babbal… A Nagyságos Úr vacsorája ma azonban tökéletes kellett, hogy legyen.

– Csalánleves kenyérkockákkal, sajtokkal töltött, borban párolt, majd megpirított egész csibe, marhamájpástétom friss zöldségekkel és rozskenyérrel. Sörrel sült tök tepertőmártással, hideg ecetes rizssaláta, tört pityóka vajbabbal és kenyérmorzsás sült sajttal. Fűszeres majonéz. Osztriga ecetes garummal és citrommal. Desszertként mandulás-körtés pite vaníliás rizspudinggal.

Hosszan, óvatosan sóhajtott, amikor a végére értem. Nekiállt felhurcolkodni. Egy pillanatra láttam, hogy megremeg a keze.

 

*

 

Sokáig aludtam, de nem jól. Kitakarítottam a konyhát és a kamrát is. Két teljes napomba telt. Evangelina nem jött.

A harmadik nap kiöntöttem az örökgulyást. Próbáltam kipucolni a kondérját. Ha maradt volna ecetem vagy olajom, talán sikerrel járok, de nélkülük lehetetlen feladatnak bizonyult. Másnap reggel csak a szemét mellé raktam a kondért.

Észrevettem, hogy remeg a térdem. Sosem volt ezelőtt időm arra, hogy feltűnjön.

 

*

 

A láda hangosan koppant az asztalon. Egy vörös hajú nő hozta.

Nem álltam fel.

– A nevem Katerina – mondta a nő, majd a láda fölé hajolt. – Egész malac, piros alma, zsálya, tojásgyümölcs, két pint sör, méz, száraz vörösbor, borókabogyó, zöld és fekete olívabogyók, szegfűszeg, bors és só, rizsecet, búzadara, hagymák, sárgarépa, fehérrépa, egy kis zsák pityóka, vadszamóca, vaj, spenótlevelek, fehér és lilakáposzta egy-egy fej. Hozzak vizet?

Nem mondtam semmit.

Az előző nap megtaláltam a patkányfészket a csigalépcső bejáratánál egy repedésben. Nem bántottam őket.

Katerina türelmetlenül megköszörülte a torkát.

– A Nagyságos Asszony éhes.

 

R. Nagy Krisztián (1991, Dunaszerdahely)

Budapesten él, az ELTE bölcsészkarán végzett, prózát ír. 2017-ben jelent meg első novelláskötete, Szúnyog a negyedik falon címmel.