Rácz Boglárka regényrészlete

A fotó a szerző felvétele

Fölfeslik valami a kéken át
(részlet)

N.G-nek

Egy plázában ténfergünk Grétával. Osztálytalálkozóra szeretne ruhát venni. A haját szőkére festette, mióta nem láttam. Jól áll neki, olyan, mintha mindig is szőke lett volna. Csodálkozom, hogy részt akar venni az eseményen. Gréta már kisgyerekként is szinte csak felnőttekkel barátkozott. A tanárokkal, az osztályfőnökével, néha a konyhásnénikkel. Egy testhezálló sötétkék ruha mellett dönt. A vállánál két sávban csipkebetét. Jól emlékszem Gréta osztályfőnökére az egészségügyi szakközépből. Magas, merev tartású nő, szigorú vonásokkal. Talán éppen miatta akar ott lenni. Ágnesnek hívják, illik hozzá ez a név, Ágnes, még véletlenül sem Ági vagy Ágika. Azt hiszem, őt is ugyanaz érdekelte, mint Grétát, a test kiszámíthatósága, az idegpályák. Kávézót keresünk, Gréta arca kipirul, a homlokáról verejtékcsepp indul útnak. Megkérdezi, mi lehet Gusztávval. Mindig megkérdezi, ő is, anyám is. Talán a test mégsem teljesen kiszámítható. Jelentkezni fog, ha majd úgy érzi, válaszolok. Örülök, hogy Péterről nem kérdez. Én sem kérdezek Mátéról. Hömpölyög körülöttünk a tömeg. Egy pillanatra úgy érzem, nincs közöm Gréta valóságához. Gréta számára biztonságot ad a gyerekkortól való elszakadás. Számomra az adna biztonságot, ha egyáltalán nem tudnék semmit a gyerekkoromról. Otthon rákeresek Gréta egykori osztályfőnökére. Túl sok a találat, mégis görgetek lefelé. Péter későn érkezik, a görgetésen kívül nem csinálok mást, míg várok rá. Abba kellene hagynunk Péterrel. Összepakolni a kockás ingjeit, az élére vasalt nadrágjait, a könyveit, a borotváját, a határidőnaplóját. Lecserélni a zárat, letiltani a telefonszámát. Gréta posztol egy fotót az osztálytalálkozóról. Jól áll rajta a sötétkék. Sosem fogom megérteni, őt miért nem viselte meg mindaz, amit gyerekkorunkban megéltünk. Grétát sokszor csúfolták az iskolában, főleg a ruhái miatt. Előfordult, hogy egy vagy két számmal nagyobb méretet hordott. Mindig azt vettük fel, amit másoktól kaptunk. Szomszédoktól, ismerősöktől. Azoktól, akiknél anyám takarított. Gréta nem foglalkozott másokkal, jól megvolt a kinyúlt, bolyhos, pinceszagú pulcsikban, amiknek én tűrtem fel reggelente az ujjait, hogy normálisan nézzenek ki. Csak egyszer zökkent ki az elismerésre méltó nyugalmából, amikor Fehér Janka rákiáltott az udvaron, hogy honnan kukázta anyád ezt a hülye szkafandert. A szkafander egy téli overál volt, és valóban volt benne valami szkafanderszerű. Gréta teljes erőből ellökte Jankát. A csattanás éles volt, Janka fejét négy öltéssel varrták össze. A járdaszegélyre rászáradt a vér.

Fehér Janka később iskolát váltott, Grétához pedig egy darabig senki sem mert szólni. Hallom Péter lépteit, a bejárati ajtóhoz közelít. Lehajtom a laptop fedelét, beállok a zuhany alá, a víz túl forró, kivörösödik a bőröm, mégsem állítom hidegebbre. Miután végzek, a lehető legkevesebbet beszélek Péterrel. A fal felé fordulok, lassan, nyugodtan lélegzem. Minden rendben van.

***

Veráékhoz készülünk. Péter szótlanul öltözik, én a fülbevalóm párját keresem. Legszívesebben azt kérném tőle, hogy menjen előre, addig is egyedül lehetnék, pár percre legalább. A fülbevaló a mosdókagyló szélén van, egy hirtelen mozdulattal lesöpröm, halk koccanással tűnik el a lefolyóban. Elerednek a könnyeim. Péter türelmetlenül nyit be, ne csinálj már mindenből tragédiát, Karolina, mondja, aztán higgadtságot erőltet magára. Másik fülbevalót keresek, megmosom a szemfestéktől maszatos arcomat. Fehér Jankára gondolok, és arra, vajon megmaradt-e a seb a fején. Sajnálom, mondja Péter a villamoson. Aztán hallgatunk, majd elképzelem, hogy Pétert is elragadják a madáremberek. Remélem, Fehér Janka sebe örökre megmarad. Koraeste érkezünk meg. Vera felvont szemöldökkel méreget, miközben vacsorázunk. Mint aki próbálja megfejteni, hogy milyen állapotban vagyok, mit mondhat előttem, és mit nem. Péter tölt egy pohár bort, lassan oldódik bennem a feszültség. Felszínes dolgokról beszélgetünk, Vera tanítványairól, Péter kollégáiról. Veráért rajonganak a kamaszlányok, utánozzák az öltözködését, a frizuráját. Kortyolgatok a borból, Pétert hívják az egyetemről, kimegy telefonálni, Vera elfordítja rólam a tekintetét és látványosan sóhajt. Elszorul tőle a torkom, mennyire félti tőlem Pétert. Mennyire érezhet labilisnak, vagy inkább őrültnek. Kiszellőztetem a fejem, mondom, Vera alig észrevehetően bólint. Összehúzom magamon a kardigánt, hűvös van, a szél is csípős. A szemközti házakban villódznak a tévék képernyői, kertkapuk nyitódnak, csukódnak. Nézem az elhaladó autókat, nézem, ahogyan a fényszórók megvilágítják az utca részleteit, a bokrokat, a kerítést, a fák lombjait. Vissza kellene mennem, de képtelen vagyok rá. Vera felkapcsolja a lámpát a konyhában, kinyitja a hűtőt, kiveszi a desszertes tálat. Az eső szemerkélni kezd, lassan mégis elindulok a ház felé. A teraszajtó tükröződésében hosszan vizsgálom az arcomat.

Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár.