Veres Erika: Transzkulturalizmus és bilingvizmus a német irodalom török hátterű szerzőinél

(tanulmány)

Bevezetés

A latin migrae kifejezés elvándorlást jelent, amely legtöbbször menekülés formájában valósul meg: Kiváltó oka lehet politikai elnyomás, környezeti vagy háborús válság által fenyegetett életfeltételek, etnikai ill. társadalomspecifikus megkülönböztetés, jobb gazdasági körülményekre való kilátás. Történelmi szempontból nézve a migráció nem ismeretlen fogalom – szinte minden kornak voltak menekültjei, menekült státuszú alanyai vagy csoportjai. A migráció okai lehetnek katonai, gazdasági, demográfiai, ökológiai okok, pl. totalitárius rezsim, területek újrafelosztása, a nemzetek ill. nemzetiségek mesterséges kialakításának buktatói (pl. országok közötti vagy országon belüli konfliktusok, polgárháború, szeparatizmus).

Németország második világháború utáni újjáépítésének következtében az 1950-es, ’60-as években gazdasági fellendülésről beszélhetünk. A német állam 1960 és 1968 között több országgal (főleg a Földközi-tenger országaival) egyezményt írt alá, amelynek értelmében az érintett országok munkavállalói meghívást és lehetőséget kaptak németországi gyárakban való elhelyezkedésre. A török féllel 1961-ben írták alá az egyezményt. Ennek értelmében a németországi munkaadók a Törökországból érkező munkaerő számára segítséget nyújtanak, s ily módon, illetve közös szervezetek kialakításával a német és a Németországban dolgozó török munkavállalók szervezeti képviseletének hatóköre kibővítendő.1   Ez az egyezmény és határozat lett a későbbi Német–Török Közgazdasági Kapcsolatok Kutatóintézetének2  alapja (Şahin, 2010). Az egyezmény szerint az előre meghatározott munkaidő leteltével a munkásoknak vissza kell térniük hazájukba, hiszen a németországi munkavégzés során szakképzetté váló munkaerőt a küldő ország is alkalmazni szeretné. Öt év eltelte után azonban mind a német, mind pedig a török kormány az egyezmény meghosszabbításának igényével szembesült, hiszen mindkét fél – a német munkáltatók és a török munkavállalók egyaránt – a kölcsönös munkaviszony folytatását szorgalmazta. Ily módon alakult ki az a lehetőség, hogy a török (és természetesen az olasz, a görög stb.) munkavállalók továbbra is Németországban dolgozhassanak és életvitelszerűen ott maradjanak. Ez egyszersmind azt is jelentette, hogy az időközben szakképzetté vált török munkaerő nem tért vissza Törökországba. Sőt, egy újabb kivándorlási hullám indult el Németország felé (Schührer, 2018, 14–15).

Az 1970-es évek demográfiai adatait tekintve akkoriban 2,5 millió bevándorló személy élt Németországban (Şahin, 2010, 79). Ez a szám olyan szintű növekedést mutatott a Németországba telepedő munkavállalókról és családjukról, amely Németország bevándorlási politikájának újragondolását, újraszervezését szükségessé tette: A családegyesítő programmal, illetve a kettős állampolgárság lehetőségének megteremtésével a német kormány biztosította a külföldi munkások Németországban maradásának legalapvetőbb feltételeit. Ugyanakkor megállapítható, hogy a török munkások csoportja ebben az időszakban vált etnikai kisebbséggé Németországban.

Tíz év elteltével, a 80-as években azonban megváltozott a bevándorlók hosszú távú letelepedését támogató politikai helyzet. Németország szerette volna megakadályozni még ennél is több külföldi munkaerő beáramlását az országba, s vízumkötelessé tette az országba való belépést. Egyúttal ún. hazatérési támogatást (Rückkehrhilfegesetz) is nyújtott a hazájukba visszatérő bevándorlóknak (Münz et al., 1997, in: Schührer, 2018, 15). Ekkor a török munkások többsége visszatért Törökországba. A Németországban maradottak pedig újabb nehézségekkel szembesültek, hiszen nem csak a beutazással kapcsolatos vízumkötelezettség, hanem az országban maradás feltételei, az integráció folyamatának felgyorsítása és az ezzel kapcsolatos elvárások mind-mind eddig nem létező kihívást jelentettek. Ezen elvárások közül már a (mai szemmel nézve) legalapvetőbbek is kényes kérdéseket hoztak felszínre. Például az oktatás területén felmerülő integrációs törekvések következtében a török vendégmunkások egyébként is nehéz oktatási helyzetben lévő gyermekeinek nyelvet és kultúrát kellett választani. Emellett természetesen voltak olyan török családok, amelyek nem akarták taníttatni, iskolába küldeni gyermekeiket, s emiatt összeütközésbe kerültek a német kormány, ill. az oktatási rendszer szabályaival. Legfőképpen a lánygyermekeknek háztartásban való segítsége, testvéreik gondozása, felügyelete jelentett gondot – hiszen a nehéz anyagi helyzetben lévő török családok berendezkedési gyakorlata szerint gyerekeik először otthon, utána pedig egy munkahelyen dolgoztak tovább, s ez az iskolai előmenetelt nem (vagy nem feltétlenül) foglalta magába. Csakhogy ezek az iskolázatlan (leány)gyermekek aztán sem saját magukat, sem pedig családjukat nem tudták kihúzni a nehéz anyagi helyzetből (Schührer, 2018, 26 és Şahin, 2010).

A szociális integráció az 1990-es években erőteljes nyomásgyakorlással folytatódott. A német kormány látva, hogy a török munkások nem szeretnének visszatérni Törökországba, és még tovább terveznek Németországban maradni, ismét politikai megoldások keresésébe fogott. Ezen megoldások a németországi szociális berendezkedés, ill. a német kultúra elfogadását és befogadását szorgalmazták a bevándorlók körében is. A teljes körű beilleszkedést, az asszimilációt elfogadtatni próbáló tendencia napjainkban is tart – lassanként ugyan, de talán sikerül a németországi török lakosság szociális integrációján keresztül a teljes asszimilációt is megvalósítani. Ez a folyamat természetesen több szempontból is kérdéseket von maga után, hiszen egy rendkívül összetett és hosszadalmas, a társadalom széles rétegeit érintő problémakört foglal magába.

A Törökországba visszatérő harmadik generációs bevándorlók helyzete pedig azért figyelemre méltó, mert ők többségükben avégett tértek vissza Törökországba, hogy magasabb életszínvonalon élhessenek. Ez azt jelenti, hogy az első kivándorlási hullám nagyrészt vidéki, sok esetben iskolázatlan török munkavállalója ugyan Németországban maradt, de ugyanezen emberek unokái iskolázott, városi élethez szokott, magas tudásszintű munkaerőként tértek vissza Törökországba. Elmondható tehát, hogy ekképp, több évtized elmúltával valósul meg a német–török munkavállalási egyezmény szerinti eredeti elképzelés: a németországi iskolákat végzett és modern gyárakban, intézményekben, nemzetközi környezetben munkatapasztalatot szerzett fiatalok hasznos és keresett munkaerőt, hatékony gazdasági potenciált jelentenek a török, ill. a nemzetközi munkaerőpiacon. Ugyanakkor ennél a csoportnál is felmerül a társadalmi beilleszkedés kérdésköre, hiszen végül is egy reintegrációs folyamatról beszélünk.

Demográfiai szempontokat tekintve pedig szintén nem elhanyagolható tényező a Németországban maradt török családokban rejlő potenciál, amely reménysugarat jelenthet az öregedő Európa számára a népesség megújulását illetően – az általában többgyermekes török családok fontos alapját képezik Németország demográfiai növekedésének is.

1. a némeTorszÁgban élő  TÖrÖk  hÁTTerű  szerzők irodalmi  munkÁssÁga

Az általános értelemben vett német irodalom a következő kategóriákat különbözteti meg (l. Esselborn, 2004, 8):

a) vendégmunkás-irodalom (Gastarbeiterliteratur / Gurbetçi İşçi Edebiyatı) b) az érintettség irodalma

(Literatur der Betroffenheit / Maruz Kalma Edebiyatı) c) migránsirodalom (bevándorlók irodalma) (Migrantenliteratur / Göçmen Edebiyatı)

d) kultúrák közötti (interkulturális) irodalom

(Interkulturelle Literatur / Kültürlerarası Edebiyat)

e) transzkulturális irodalom

(Transkulturelle Literatur / Kültür-aşırı Edebiyat)

Ahogy az irodalomtudományi kutatások nem köteleződnek el kizárólagosan egyetlen fönt említett kifejezés mellett sem, úgy természetesen a kutatásokhoz tartozó szakirodalmakban, forrásmegjelölésekben is valamennyi szerepel és használatos. Ez is a németországi török szerzők irodalomban elfoglalt helyének bizonytalanságát, meghatározatlanságát mutatja. Jelen tanulmányban az interkulturális irodalom és a transzkulturális irodalom szakkifejezések használatára helyezem a hangsúlyt, mindazonáltal röviden kitérek az ún. vendégmunkás-irodalom (Gastarbeiterliteratur), az érintettség irodalma (Literatur der Betroffenheit) és a bevándorlók irodalmának (Migrantenliteratur) jelentésére is.

Az interkulturális irodalom (Schnell, 2000, 231–232) kiindulópontja az a felfogás, amely szerint a kultúrák nem magukba zárt, homogén entitások, hanem olyan nyílt szabályrendszerek, amelyek egymást konstituálják, kölcsönösen kiegészítik és állandóan változnak. Az interelőtag szemantikai jelentése: között/egymással/oda-vissza.  A kultúrákközöttiség  nem csupán a másik idegen kultúra ismeretét (alteritás), hanem a saját kultúra ismeretét, valamint a megértés kultúrájának felerősítését, tudatosítását is megkívánja. Egy kapcsolat / viszony, akkor interkulturális, ha:

– a fogalmak nem binárisak, hanem relációsak, tehát vonatkozásként értelmezhetők

– a másik megértéséhez a saját kiindulópont és saját felfogás is hozzájárul

– minden ilyen kapcsolat az önmagunktól való eltávolodás által tulajdonképpen saját magunk felvilágosításához és önkritikához vezet

– ez az önkritika az önmagunkon való túllépést, tehát önmagunk megváltozását implikálja

– s ez a személyiségváltozás egy, az adott kultúrák közötti új minőségű kapcsolatot eredményez.

Mindehhez természetesen a párbeszédre való igény, kritikus hozzáállás és interkulturális kompetencia szükséges. Az interkulturális kompetencia azt a képességet jelöli, amely különböző kultúrájú emberek között olyan köztes teret hoz létre, amelyben a nyitottság, az empátia és a tolerancia mérvadó, s mindezek által a közös párbeszéd gyümölcsözően alakítható.

Ha a transzkulturális irodalom (Welsch, 1999) fogalmát vizsgáljuk, akkor alapvetően egy másfajta szemlélettel foglalkozunk. Bár az interés multi-kulturális irányultságú kutatások legalább kettő vagy több egymástól különböző kultúra termékeit hasonlítják össze, a transz-kulturalitás egy átívelő, összefogó, egyesítő szemléletet próbál kialakítani.

Az egyneműsítés (social homogenization), az állandósulás (ethnic consolidation) és a kultúrák közötti elhatárolódás (intercultural delimination) azok az előfeltevések, amelyek Johann Gottfried Herder szerint egy kultúrát meghatároznak (Welsch, 1999). Herder 19. századi elképzelése sokáig befolyásolta, sőt talán még ma is befolyásolja a közgondolkodást. Elavultsága ellenére is használatosak e teória bizonyos részletei, amelyek nemcsak egy kultúrát jellemeznek, hanem különböző kultúrák egymásba kapcsolódásának mikéntjét is leírják. A kultúrák ma már nem homogének, és nem választhatók el egymástól. Ehelyett egy új formát öltenek, amelyet transzkulturalizmusnak nevezhetünk, s amely a klasszikus értelemben vett (l. herderi) kulturális alakzatokat és működéseket felülmúlja. A mai kulturális berendezkedés széles körben jellemezhető a kevertség, a szórtság, az átmenet fogalmaival.

Kialakulását tekintve a transzkulturalitás elsősorban a belső elválasztódás és a modern kultúrák összetetté válásának következménye. Másodszor pedig, ezen kultúrák összefonódása által egy olyan külső hálózat alakult ki, amely felülmúlja a régi, egyneműsítő és elkülönítő elméleteket. A kultúrák manapság egymással extrém módon összekapcsoltak, szinte az összegabalyodásig átszövik egymást (interkonnekció). S az egyes népek különböző életmódjai immár nem egy ország határánál végződnek. A transzkulturalitás elmélete az eddig megszokottól eltérő, új képet vázol fel a kultúrák közötti viszonyokról. Nem az izoláció vagy a konfliktus, hanem az összefonódás, az összekeveredés és az általánosan elfogadott, a mindenhol meglévő közös alapanyag (commonness) viszonyait, értékeit karolja fel és teszi hozzáférhetővé (Welsch, 1999).

A föntebb említett vendégmunkás-irodalom, az érintettség irodalma és a bevándorlók irodalma kategóriáit az interés a transzkulturális irodalom fogalmain belülre helyezném:

vendégmunkás-irodalom (Gastarbeiterliteratur) –  A  Németországba kivándorolt munkavállalók közül irodalmi pályára lépő szerzők művei tartoznak ide. Az első generáció irodalma, amelyben a szerzők jellemzően az anyanyelvükön írják műveiket (l. alább).

az érintettség irodalma (Literatur der Betroffenheit) – A kifejezés a második generáció irodalmát jelöli, amelyben a nyelvválasztás már nem olyan egyértelmű. Tematikailag is változások mutathatók ki az első generáció irodalmához képest (l. alább).

bevándorlók irodalma (Migrantenliteratur) – Egy általános, összefoglaló jellegű terminus technicus azon szerzők munkásságára vonatkozóan, akik migrációs háttérrel rendelkeznek. A küldő vagy a befogadó ország nyelvén egyaránt íródhat, s az interkulturális, illetve a transzkulturális irodalom első fokozata, amely még megjelöli a szokatlan élethelyzet, a kivándorlás tényét. Míg a szakirodalomban az első és a második generáció irodalma jól elkülöníthető, pontosan megnevezett csoportokra oszlik, a harmadik generációtól kezdődően egybemosódnak a fogalmak. Az újonnan keletkezett művek (’90-es és 2000-es évek) többnyire az általános ’Migrantenliteratur’ kifejezés alá tartoznak, vagy pedig a szintén általánosító jellegű inter-, ill. transzkulturális irodalom fogalmához csatolják ezeket. Jellemzőek továbbá a körülíró fogalmak (l. pl. ’Németországban élő török hátterű szerzők irodalma’, ’migrációs hátterű szerzők’, stb.).

Ha mindezt a Németországban élő török szerzőkre vetítve vizsgáljuk, akkor a következő csoportok (generációk) irodalmáról beszélhetünk:

1.1.  Az első  generáció  (’60-as,  ’70-es  évek)

Ahogy följebb említettem, az 1950-es évek gazdasági fellendülésének köszönhetően Németország vendégmunkásokat hívott meg, legfőképp (Portugáliából, Spanyolországból, Olaszországból, Jugoszláviából, Görögországból, Törökországból, Marokkóból és Dél-Kóreából). Ennek folyományaként a későbbi években bilaterális szociális megegyezést kötött ezen országok vezetőivel a Németországba beáramló külföldi munkaerő, illetve népesség szabályozására. Az egyezmény egyben arra is törekedett, hogy a kultúrák között gördülékenyebben oldódjanak fel a vallás, az életmód, a gondolkodásmód és a hagyományok tiszteletének kérdései.

Az irodalomban mindez a szerzőket eddig szokatlan élethelyzetek elé állította: a konfrontáció leginkább az új környezetbe való beilleszkedést jelentette, a másság, az idegenség, az otthontalanság, a kisebbségi lét, a multinacionális jellegű berendezkedés elfogadását, illetve egyúttal németországi ipari területekre való költözést (pl. Duisburgban, Erlangenben vagy Berlin környékén). Emellett természetesen nemcsak az idegen vidék, hanem az idegen nagyvárosi életvitel is kihívások elé állították a bevándorlókat.

Ezeket az élményeket az ’50-es, ’60-as években kivándorolt első migrációs hullám szerzői leginkább anyanyelvükön fogalmazták meg – tehát törökül, olaszul, görögül stb. Érvényesnek mondható, hogy a szociális integráció eme legkorábbi szakaszában a bevándorlók leginkább saját kultúrájuk és hagyományaik megőrzésére törekedtek, s inkább konfliktuskerülő beilleszkedésről, mint a fogadó ország kultúrájához való bárminemű közeledésről beszélhetünk. Ugyanakkor lassanként hatályba léptek a német kormány asszimilációt szorgalmazó intézkedései, s mivel az egymáshoz való közeledés fix és rugalmatlan szabályrendszerre hasonlított leginkább, amelyet a bevándorlók nem tudtak értelmezni, egyfajta elidegenedés és egymástól való elszigetelődés jellemezte az első generációt, ami természetesen az irodalmi művek tematikájában is lecsapódott (Kuruyazıcı, 2006, 61).

A ’60-as, ’70-es évek tematikáját tehát a hontalanság, a hátrahagyott élet nosztalgikus felértékelése és az idegenben töltött időszak naplószerű leírása jellemzi. A szerzők felismerték, hogy idegenségük által képesek jobban reflektálni saját identitásukra, illetve megkérdőjelezték ennek az újonnan felismert identitásnak a valószerűségét. Az önmaguktól való elidegenedés által pedig „új hazát”, új egzisztenciát kezdtek keresni maguknak. Ezt voltaképpen az irodalom felé fordulva kezdték el megvalósítani, amely egyfajta (kommunikációs) kiutat jelentett az önmagukba zárkózott, de onnan kitörni vágyó, s új lehetőségeket kereső szerzők számára. Volt, aki saját magában, volt, aki az anyanyelvében, más megint az idegen ország nyelvében kereste a megoldást. Az írók és költők egyfajta híd-szerepkörbe helyezték saját magukat, akik két kultúra között tolmácsolják a lényeges megbeszélni valót.

1.2.  A második  generáció  szerzői  (’80-as  évek)

A ’80-as évek elején alakult ki egy újfajta irodalom, amely önmagával és a társadalommal szemben kritikus volt és egy új, kettős identitást tudhatott magáénak. Jellemzői a „közöttiség”, a bi-kulturalitás és a kétnyelvűség:

A Német Szövetségi Köztársaság (BRD) török kisebbségi irodalma ebben az időszakban egyrészt arra törekedett, hogy az egyén eredeti kultúráját és saját irodalmi hagyományait a fogadó ország irodalmi véráramába beépítse, másrészt, hogy a fogadó ország kultúráját is valamilyen szinten elsajátítsa, megértse. A ’80-as évek szerzői nagyrészt német nyelven születő témaés formagazdag irodalmi alkotásokat hoztak létre, amelyekben ugyan legfőképpen még mindig az idegenség, gyökértelenség, az elidegenedés és hontalanság problémakörét járták körül, ám a művek keletkezésének motivációs háttere időközben változáson ment át:

a) nem az érintettség érzése, hanem leginkább a bikulturális nevelés problémái kerültek előtérbe

b) jellemzőnek mondható a két kultúra különbségeinek kiemelése (otthon, az iskolában, a mindennapokban),

c) valamint az idegenség élményének túlzott jelenléte a művekben (erősen kifejlett/előrehaladott közlési szándékkal kísérve).

Két fő csoport különböztethető meg:

azok a szerzők, akik szüleikkel, gyermekként kerültek Németországba (BRD) pl., Zehra Çırak, Zafer Şenocak, Akif Pirinçci, Kemal Kurt

azok a szerzők, akik későbbi életkorban, tanulmányaik végett érkeztek Németországba

pl. Alev Tekinay, Ertunç Barın, Gültekin Emre, Dursun Akçam és Özdemir Başarga

Műveikre jellemző: a „közöttiség / köztesség” élménye – s annak ellenére, hogy Németországban nőttek fel, itt jártak iskolába, otthon a családban török hagyományok szerinti nevelésben részesültek, s így kérdésessé vált egzisztenciájukban a két kultúra közötti átjárhatóság, amelyhez hovatartozásuk bizonytalanságának érzése társult.

1.3.  A harmadik  generáció  szerzői  (’90-es  évek)

A ’90-es években kiterjedtebbé vált az irodalmi infrastruktúra (például német–török könyvkiadók alapítása által), és a kisebbség öntudata valamiképpen megerősödött (Sölçün, 2000,

141 in: Bilan, 2010). Megállapítható, hogy a ’70-es években kezdődő vendégmunkás-irodalom (Gastarbeiterliteratur), illetve a ’80-as években a hovatartozási krízis, a gyökértelenség, a gyökerek elfeledése, a híd és a gyökértelen fa motívumokkal jellemezhető a németországi török irodalom (Kuruyazıcı, 2006, 36–38). A ’90-es évektől számítva ezek a témák és motívumok már nem mérvadóak, a múltat hátrahagyva a szerzők új utakat keresnek.

Olyan szerzők lépnek színre, mint például Emine Sevgi Özdamar, Renan Demirkan, Zafer Şenocak, akik egyrészt saját tapasztalataikat írják le autobiográfiai művekben, másrészt – s ezt jellemző módon egy újfajta nyelvezet alkalmazásával teszik – eltávolítják az olvasót a vendégmunkás-irodalomban megszokott témáktól. Műveik manapság már nemzetközi szinten elismert irodalmi alkotások, amelyeket a német irodalom kétségkívül magáénak tekint, a török irodalom pedig figyelemmel követi ezen művek, illetve szerzőik életútját, s jegyzi azokat.

A bátor és szókimondó szerzők felhívják magukra az olvasók figyelmét, akiket aztán egy másfajta élet, egy alternatív életstílus, többek között gettók látogatására invitálnak. Másnak lenni, akarva-akaratlanul más helyzetben találni magunkat, sem idegennek, sem pedig a nemzeti többséghez tartozónak nem lenni, Törökországban „alamancı”-nak (ún. „németes”-nek), Németországban „töröknek” számítani…

Az idő elmúltával a negatív töltetű hontalanság és hazátlanság egy másféle perspektívát nyitott meg: A Németországban élő törökök csoportja sem nem teljesen német, sem nem teljesen török. Kulturális szempontból többféle hovatartozást mutat, hiszen legfőbb ismérvei közé a soknyelvűség, a kultúraköziség (interkulturalitás), a kevertség és a szórtság (transzkulturalitás) tartozik. Ezekből kiindulva egy különleges és új szociológiai csoport kialakulásáról beszélhetünk (Esselborn, 2004, 14).

Természetesen sok megoldatlan kérdés van még ezzel kapcsolatban, de az irányvonal a világ népeinek lassú, de biztos keveredése. Úgy tűnik, a fenntartható értékek között immár a nemzetieskedésen túllépve a nyelv, a kultúra és a művészet tekintetében új dolgok létrehozásában keresendő, valamint abban, hogy az egyén egy nemzetek feletti (transznacionális) társadalom részeként működhessen (Esselborn, 2004).

A 2000-es  évektől  napjainkig

Az ezredforduló óta kritikai hangvételű beszámolók és humorisztikus rövid történetek nyújtanak betekintést a német–török témákba. Necla Kelek beszámolóiban például kényszerházasságokról és integrációs problémákról van szó populáris irodalmi formában tálalva. Dilek Güngör tárcaszerű miniatűr-írásokban írja le az interkulturális együttélést. Más szerzők, például Feridun Zaimoğlu azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy kritikus hangnemben tárgyalják a bevándorlókat érintő diszkriminációt és az intergráció folyamatát. A problémák az elmúlt évtizedek alatt alapvetően nem változtak. Ennek két legfőbb oka az adott problémára való állandó személyes rákapcsolódás és a problémás helyzetekbe való belehelyezkedés, illetve a kitaszítottság-érzés folyamatos jelenléte (Bilan, 2010).

Természetesen mindezen negatívumok és nehézségek között kikristályosodik egyegy valóban figyelemre méltó szerzői életpálya, amely kitüntetésre érdemes. S itt szeretném megemlíteni, hogy a 2022-es Georg Büchner-Preist a föntebb már említett második generációs szerző, a ’70-es ill. ’80-as években Nyugat-Berlinbe kivándorolt színészés írónő, Emine Sevgi Özdamar vehette át Ein von Schatten begrenzter Raum c. regényéért.

Méltatásából3 néhány mondatot kiemelve szeretném befejezni tanulmányomat: Emine Sevgi Özdamar egy különleges szerző, akinek a német nyelv és a német irodalom új látóhatárt, új témákat és egy erősen lirizált hangnemet köszönhet. Többnézőpontú szövegeit szokatlan irodalmi stíluseszközök és a török nyelv sajátosságainak használata által inspirált beszédmód jellemzi, amelyek intim, személyes tapasztalatok mellett széles körű betekintést nyújtanak a német és a török történelembe – az első világháborútól a hatvanas és hetvenes évek forradalmi hangulatán át egészen napjainkig. Emine Sevgi Özdamar munkássága egy intellektuális-poétikus párbeszédet nyit meg különböző nyelvek, kultúrák és világnézetek között, amelyben mi, olvasók szintén részt vehetünk.

Zárszó

Ha csak a 20. századot tekintjük, az első világháború és a népek önmeghatározáshoz való joga (amely magában foglalta az etnikai homogenitás képzetét) és  a többnemzetiségű birodalmak felbomlása

– t. k. ezek okozták az európai kisebbségek nagymértékű migrációját (l. Szovjetunió felbomlása, Jugoszlávia felbomlása). A második világháború egyik következménye is az elvándorlás és a menekülés lett, valamint a kelet–nyugat ellentétének kiéleződése. Ehhez számítandóak továbbá a kelet–európai térség háborús menekültjei és a jobb megélhetést kereső dél-, ill. dél-kelet-európai kivándorlók, vendégmunkások. A vándorlások szabad áramának a ’70-es évek recessziója (olajválság) vetett gátat. A ’80-as éveket pedig már a közgazdaság globalizációja jellemzi, amelynek következtében a gazdaság átszervezésére és az információs technológiák forradalmára került sor. Ez ismét nemzetközi migrációhoz, a népességszám gyors növekedéséhez és növekvő politikai instabilitáshoz vezetett. A szabad piac (a piacok liberalizációja), a tömegmobilitás, a globális medializáció és a globális hálózatok erőteljes és folyamatos jelenléte miatt mind nehezebb az elvándorlás ellenőrzése egy nemzetállamon belül, csakúgy mint nemzetközi szinten. A migráció folyamata tulajdonképpen a statikus nemzetállam fogalmát írja fölül. A lakosság elvándorlása bizonyos országokból több okra vezethető vissza. Ha csak a közelmúltat tekintjük, azonnal a 2015-ben indult menekültválságra kell gondolnunk, amely napjainkban is tart.  A 2022-ben megtámadott Ukrajna példája pedig azt mutatja, hogy a 21. század embere sem különbözik az előző történelmi korok emberétől – a gazdasági / politikai (röviden hatalmi) érdekek keresztülvitele sajnos felülír demokráciát, humánus társadalmi berendezkedést. A migráció ezért is marad mindig aktuális és befejezetlen – az egyetlen bizonyosság a változás maga. Ezt legkésőbb Nietzsche óta tudjuk, elméleti és tapasztalati szinten. A feladat, hogy alkalmazkodni is tudjunk a folyamatos változáshoz, hogy el tudjuk fogadni a másikat, s nem idegenként tekinteni egymásra.

Szakirodalom

ESSELBORN, Karl, Deutschsprachige  Minderheitenliteraturen  als Gegenstand einer kulturwissenschaftlich orientierten ’interkulturellen Literaturwissenschaft’. = DURZAK, Manfred – KURUYAZICI, Nilüfer, Hrsg., Die andere Deutsche Literatur, Istanbuler Vorträge. Würzburg: Verlag Königshausen & Neumann, 2004. KURUYAZICI, Nilüfer, Wahrnehmungen des Fremden. Istanbul: Multilingual,

2006.

ŞAHIN, Birsen, Almanya’daki Türkler. Misafir İşçilikten Ulusötesi (Transnasyonel) Bağların Oluşumuna Geçiş Süreci. Ankara: Phoenix Yayınevi, 2010.

SCHNELL, Ralph (Hrsg.), Metzler Lexikon Kultur der Gegenwart. Themen und Theorien, Formen und Institutionen seit 1945, Stuttgart – Weimar: Verlag J.B. Metzler, 2000, 231–232.

SCHÜHRER, Susanne, Türkeistämmige Personen in Deutschland. Erkenntnisse aus der Repräsentativuntersuchung „Ausgewählte Migrantengruppen in Deutschland 2015“ (RAM). Bundesamt für Migration und Flüchtlinge, 2018.

SÖLÇÜN, Sargut, Literatur der türkischen Minderheit. = Chiellino, Carmine (Hg.): Interkulturelle Literatur in Deutschland. Ein Handbuch. Stuttgart/Weimar, 2000. S. 141. = BILAN, Katharina Johanna, Die Inszenierung einer instabilen, einer beweglichen und einer Lifestyle-Identität in deutsch-türkischer Prosa. Schau ins Blau, Zeitschrift des interdisziplinären Zentrums für Literatur und Kultur der Gegenwart der Friedrich Alexander-Universität  Erlangen, 2010. http://www.schauinsblau.de, Utolsó megtekintés: 2023. 09. 15.

WELSCH, Wolfgang, Transculturality: The Puzzling Form of Cultures Today. = FEATHERSTONE, Mike – LASH, Scott (ed.): Spaces of Culture. City, Nation, World. London – Thousand Oaks – New Delhi: SAGE Publications Ltd., 1999.

—

Veres Erika (1986), költő, műfordító, jelenleg szabadúszó irodalmár. Tanulmányait a pozsonyi Comenius Egyetemen és az Isztambul Egyetemen végezte. Kutatási területe az  összehasonlító irodalomtudományon belül a modernitás költészete, valamint az interkulturális irodalom.

—

1     Mindenekelőtt a Német Kézműipar Hamburgi Központi Egyesülete (Hamburgischer Zentralverband des Deutschen Handwerks), illetve a Török Kézműiparosok és Művészek Konföderációja (Konföderation Türkischer Handwerker und Künstler) tartozik ide.

2   Forschungsinstitut zur Förderung für deutsch-türkische Wirtschaftsbeziehungen / Türk-Alman Ekonomik İlişkiler Araştırma Enstitüsü.

3     »Mit Emine Sevgi Özdamar zeichnet die Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung eine herausragende Autorin aus, der die deutsche Sprache und Literatur neue Horizonte, Themen und einen hochpoetischen  Sound verdankt. Einst aus der Türkei ins geteilte Berlin gekommen, bereichert Özdamar seit über drei Jahrzehnten die deutschsprachige Literaturszene mit ihren Romanen, Erzählungen und Theaterstücken, zuletzt mit dem Opus magnum

‚Ein von Schatten begrenzter Raum‘. Ungewohnte literarische Stilmittel und aus dem Türkischen inspirierte Sprechweisen prägen ihre multiperspektivischen Texte, die neben intimen persönlichen Erfahrungen ein breites Panorama deutsch-türkischer  Geschichte entfalten − vom Ersten Weltkrieg über die Aufbruchstimmung der sechziger und siebziger Jahre bis in unsere Gegenwart. Emine Sevgi Özdamars Werk eröffnet einen zugleich intellektuellen wie poetischen Dialog zwischen verschiedenen Sprachen, Kulturen und Weltanschauungen, an dem wir lesend teilhaben dürfen.« Forrás: https://www.deutscheakademie.de/de/akademie/presse/2022-08-09/buechner-preis-2022-an-emine-sevgi-oezdamar, Utolsó megtekintés 2023. 09. 15.