Bányai Éva: Köztes-Európa tömegsírjának grendeli átirata

(tanulmány)

„Már régen arra a meggyőződésre jutottam,
hogy mindenkinek igaza van,
s aki az igazságot magán kívül keresi,
csak téveszmékhez juthat el.”1

A kilencvenes évek végétől, kétezres évek elejétől számos olyan irodalmi és filmes, fikciós műalkotás jelent meg Kelet-Közép-Európa szerte, amely a jelzett térség kommunizmus alatti és utáni politikai, társadalmi, kulturális, szociológiai és antropológiai helyzetét kívánta újraalkotni, újabb és változatos nézőpontokból bemutatni, más perspektívából megképezni.

Az utóbbi pár évben több olyan kortárs magyar prózaszöveggel foglalkoztam, amely valamilyen szinten az átmenetet, a romániai rendszerváltást konstruálja meg,2 az általam ide sorolt regény- vagy novelláskötetek (egyik) fő jellemzője, hogy a múlt század nyolcvanas-kilencvenes évei romániai történelmi/társadalmi fordulatának, az ún. „forradalomnak” a történéseit próbálják meg nyelvileg megragadhatóvá, leírhatóvá, elmondhatóvá tenni, az átmenetet narrációvá formálni. Ide sorolom pl. Dragomán György, Láng Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Tompa Andrea, Vida Gábor stb. kiváló regényeit, amelyek értelmezésekor kihangsúlyoztam a formálás tendenciáját, ugyanis a különböző írások szerkezetét, megformáltságát is gyakran befolyásolja a történelemhez, az emlékezethez, a múlthoz és ennek feltáratlanságához való viszony.

És itt „jön képbe” Grendel Lajos írásművészete is, ugyanis az állandó átmenet(ek)ben, tranzíciós folyamatokban létező térségek elbeszélése válik kiemelt szemponttá, nem tévesztve szem elől, hogy határterületekről beszélünk: Nyugat-Európa és a Balkán közötti terekről van szó, s e térség narratív lenyomata igencsak termékeny az elbeszélőirodalom terén. „Ha a közelmúlt közép-európai regénypoétikáit kutatjuk, kiemelkedő helyet kell biztosítanunk a történelem problémájának, annak, hogyan nyúl a regény az elmúlt időhöz, az elmúlt időnek a közösség kulturális tereiben, a történettudományban, a közösségi emlékezetben, a politikában már megformált alakzataihoz. Hogyan termékenyült meg a Linda Hutcheon által historiográfiai metafikciónak nevezett regényirányzat a közép-európai térségben, és vált a történelmi regény a kortárs és közel kortárs változatokban olyan domináns regénytípussá, amivel nemcsak az irodalomkritika és irodalomtörténet, hanem a történettudomány, a történetelmélet, a filozófia és más tudományágak is foglalkoznak”3 – írja Ladányi István a kortárs közép-európai regényeket vizsgáló tanulmányában, s kiegészítem azzal, hogy mindez nemcsak az előbb általam kiemelt magyar prózaírók szövegeire érvényes, hanem kiváló kortárs román regények esetében is figyelemre méltó, pl. Cristian Teodorescu, Filip Florian, Dan Lungu, Radu Pavel Gheo stb. regényei köztes terének, valamint Románia mint kulturális- történelmi-nyelvi formáció köztes térképzetének, határidentitásának értelmezésekor is fontos szerepet kap. Ladányi jelzett tanulmányában kiterjeszti Köztes-Európa határait, és azt vizsgálja, hogyan vált kiemelt szemponttá a nemzeti múltról szóló ideologikus fikciós narráció mellett „a történelmi traumák diskurzusának, a személyes és a közösségi emlékezet érvényességének s egyáltalán mindezek elbeszélhetőségének problémaköre”,4 valamint a téma helyett a narráció milyenségére helyezi a hangsúlyt: „Nem tematikus kérdések ezek tehát, hanem az elbeszélésmódot érintők, amelyek az aktuálisan hiteles elbeszélői megszólalás, az érvényes színrevitel problémájára reflektálnak, az elbeszélői eljárások használatában egymással is párbeszédben lévő művekkel.”5 Görözdi Judit szintén közép-európai regények összehasonlító vizsgálata során jegyzi meg, a fogalom – a közép- európaiság – recepciójának taglalásakor, hogy „[a] meghatározások nagy részében dominál a földrajzi szempont, de jelen van a nagyhatalmi erőviszonyoknak való történelmi kiszolgáltatottság, illetve a kisnemzeti önazonosság és belső kulturális fejlődés ennek való kitettsége.”6

Pierre Nora írja az Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája c. írásában, hogy az emlékezet helyeinek7 képzése, kutatása, az archiválás kényszere, mulaszthatatlan és pótolhatatlan feladatnak tűnik, a „saját” történelem újjáélesztése révén az identitás is újradefiniálódik. A nyomok rögzítése, a muzealizáció révén a múlt teresül. „Az emlékezet kötelessége mindenkit önmaga történészévé tesz”8 – írja Nora, és ezt az idézetet minden általam vizsgált „múltfeltáró” szépirodalmi szöveg esetében használtam: Tompa Andrea, Vida Gábor, Papp Sándor Zsigmond, Láng Zsolt, Demény Péter, Selyem Zsuzsa, és újabban Visky András regénye esetében, ugyanis a jelzett szerzők szövegében konkrét tétje volt a múltfeltárási viszonynak, Grendelnél viszont a Tömegsírban ennek épp a fordítottja érvényesül: az iszony nyer teret, ugyanis a névtelen narrátor, aki ráadásul történész, egyetemi docens, az elmesélt történet kezdetén mániákusan hárít és menekül a történészi feladatok és a múltfeltárás elől. A Tömegsír narrátora az elején csak a szószerinti problematikát, a Nora-féle helyből adódó problémát látja: egy megörökölt falusi portán a várt idilli nyugalom és béke helyett egy tömegsír kerül a felszínre. A Grendel-regény alapsztorija ugyanis krimibe illő: egy örökség révén, kútásás által, kéretlenül/váratlanul előkerült csontok zavarják meg az örökös és egy kis falu „normális” életvitelét. Ám a múlt homályába vesző történelmi események, valamint a csontok eredetének kiderítését inkább mindenki elkenné, hárítaná, vagy a saját, illetve a falu vélt céljára fordítaná.

Névtelen narrátorunk épp annyit árul el magáról, amennyit a látencián alapuló szövegközlés megenged: „Barátomnak, természetesen, tisztességes polgári neve is volt, de fölösleges lenne elárulnom, mert a történet szempontjából, amelyet elbeszélni készülök, irreleváns” 9 – hangzik el a regény elején, miközben bornírt lazasággal beszél a meg nem nevezett barátja temetéséről. „Ezek után, gondolom, nekem sem kell bemutatkoznom, mindenki tudja, hogy én a barátom barátja vagyok.”10 Miközben időközben, vagy a szöveg olvasása közben, úgy tűnik, vagy úgy tűnhet, hogy egyidejű a történétmesélés, a keret, valamint a regényvég némileg eligazít abban, hogy utóidejű, de főként vegyes narrációval van dolgunk.11 Inkább a folyamatos látencia érvényesül, a kronotopikus koordinátákat illetően is: egy Pozsony– Besztercebánya–Alsórakonca–Kassa–Rimaszombat–Losonc térségi, Isten háta mögötti fiktív, T. rövidítésű falu képezi meg az elbeszélt történet látens központi terét,12 tehát a meg nem nevezett T. faluban kerülnek felszínre a múlt elásott relikviái valamikor az 1990- es évek első felében.

Ennek a – történelmi, földrajzi, geopolitikai és geopoétikai közöttiségben, folyamatos tranzíciókban megformálódott, köztes-európai – térségnek irodalmi lenyomata képződik meg Bodor Ádám Az érsek látogatása13 c. regényében, valamint Andrzej Stasiuk Útban Babadagba című útikönyvében is.14 Bodor regényében – amely ráadásul ugyanabban az évben jelent meg és ugyancsak az elvont átmenetnarratívák sorát bővíti – az ősei, pontosabban az apja csontjaiért érkező Gábriel Ventuza Bogdanski Dolina-i ténykedése kavarja meg az állóvizet. A tranzícióban levő Bogdanski Dolinán a temetőt ki akarják üríteni a térváltások következtében létrejött hatalomváltások miatt, és az Érsekben is egy névtelen, korlátozott tudású narrátor révén szerzünk tudomást az örök átmenetben lévő térség hatalmi viszonyairól.

Stasiuk útikönyvének megfontolásai latba vethetők Grendel Tömegsírjának köztes-európai közegben való értelmezésekor is: az esszéregény alapfelütése a cél megjelölése és a keresés okainak feltárása: „Igen, ez csak a félelem – ezek a kutatások, nyomok, történetek, amelyeknek el kellene feledniük a látóhatár elérhetetlen vonalát.”15 A tér lenyomatát keresi Stasiuk is, s közben absztrahálja a keresés nyomán felszínre kerülteket, imagológiai összegzést nyújtva: „A segédországok, másodvonalbeli nemzetek, tartalékos népek specialitása ez. Ez a csillámlás, megkettőzött, megháromszorozódott fikció, görbe tükör, varázslámpás, délibáb, fantasztikum és ábrándkép, amely kegyesen becsúszik aközé, ahogy van, és ahogy lennie kellene. Ez az önirónia, amely lehetővé teszi, hogy játsszunk saját sorsunkkal, csúfot űzzünk belőle, kifigurázzuk, a kudarcból hősi-komikus legendát csináljunk, a fikcióból meg valamiféle megváltást.”16 Az irónia, az önirónia, a délibáb, görbe tükör Grendel Tömegsírjának is alapkarakterisztikuma (de sok más regény is ebből építkezik), amely nemcsak a párbeszédekben és a frivol megjegyzésekben, hanem az elbeszélői perspektívában is megmutatkozik, folyamatos reflexiókkal tarkítva jelzi véleményét e világról, a múlt-olvasásról, a közegről és saját magáról.

A Tömegsír az átmenetnarratíva és az emlékezetpróza „alműfajába”, vagy inkább álműfajába sorolható, a társadalmi, történelmi, kulturális emlékezet egy olyan darabja e regény, amelyet a nagy nekifeszülések, (ál)forradalmi tettek, nyilvános háborgások helyett a csendes beletörődés, a változás elfogadása jellemzi. Történik mindez a 20. század közepi traumatikus események felidézése révén (egy éjszaka alatt teherautóra rakták a fél falut, majd valamennyiüket, vagy egy részüket, vagy kit tudja, kiket, halomra lőttek és tömegsírba dobtak), amelynek hatásai ma is jelen vannak úgy a társadalmi, mint közösségi és egyéni szinten. Egy tér, egy faluközösség álmemoárja íródik meg, amelyből kibontakozik a látens magántörténelem mellett az azt behálózó történelmi, társadalmi, kulturális hagyomány: az eltolás, az elhallgatás, a másítás hagyománya, ezzel teret engedve Stasiuk e térre vonatkozó elmélkedéseinek: „Ez a specialitása a világ ezen részének, ez a gyarapodással vegyes, állandó eltűnés, ez a furfangos látszatfejlődés, amely szinte mindent halogat, ez az ódzkodás a saját szervezetünkön végzett kísérletektől, ez az örökös félgőz, amely lehetővé teszi, hogy az idő árjából a partra ugorjunk, és cselekvés helyett bölcselkedjünk. Itt minden, ami új, másolat, s csak amikor elöregedik, megkopik, szétmállik és szétporlad, nyer valamiféle jelentést.”17

Erre utal Németh Zoltán Tömegsírt elemző tanulmánya is: „Új, poszt-posztmodern, hiperrealista retorika teremti meg a Tömegsír nyelvét: a posztmoderntől megfosztott referencialitás valóságot »másoló« alakzatai. Olyan »neorealista« stílus adja a Tömegsír nyelvét, amely látensen Grendel eddigi regényeiben is tetten érhető volt (mint a már említett referenciális pluszjelentés hordozója), most azonban egyedül hordja a jelentés és az esztétikum terhét. A Tömegsír azonban mindezeken túl mégiscsak a sajátosan grendeli megoldások regénye. Már a regény felütése is: azzal a mégcsak nem is durva, hanem cinikusságával méginkább megdöbbentő monológgal, ahogyan barátja halálát és temetését tematizálja, a profán nyersesség és az egzisztencialista közöny retorikájával már megteremti a belépőt egy többé-kevésbé ismert regényvilágba.”18

A nyitómondat ugyanis szinte a Sorstalanságéhoz mérhető: „Mozgalmas napom volt.”19, amely mondat bevezet egy bornírtan, cinikusan sorstalan világba, ahol a közöny, a cinkos elfogadás, a kisebb-nagyobb korrupciós ügyek természetesek és elfogadottak. „Ebben a regényben mindenki a saját, perszonális, kicsinyes és korlátolt szempontjai felől foglalkozik a történelemmel. Kiaknázni a történelmet olyan célokra, amelyek megvalósulása újra csak a történelem ikonját hozza létre: a tömegsírt. Ez a folytonos körkörös mozgás azonban nem tud megvalósulni: valójában senki sem tudja megvalósítani kicsinyes álmait, elképzeléseit, mint ahogy függetlenségük látszatát sem tudják fenntartani”20 – írja Németh Zoltán.

Köztes-Európa tere tele van feltárt és fel nem tárt tömegsírokkal, ha e regény kapcsán szóba kerül(het) a transzkulturalizmus, akkor ezt jelen esetben a jelzett tömegsír tere képezi meg. A regény elbeszélt idejében ugyanis még az egykori hatalmasságok nemzetisége is jelöletlen (szemben például a romániai átmenetnarratívákkal, ahol azért jelentősége van annak, ha egy szekus vagy pártfunkcionárius magyar volt, vagy legalább a nevek szintjén volt érezhető egyfajta különbözőség), a Tömegsírban „ezek” és főleg „azok” vannak, akik nem ugyanazok az „egykori azokkal”. A regényszövegben folyamatos a meg nem nevezett, abszurdba hajló megkülönböztetés, vagy inkább elkülönböződés, a megszólalók a (nyelvi) abszurditásig viszik a valamitől való elhatárolódás (ön)igazolását: „Mi nem vagyunk azok – mondta. Akik azok voltak, ma már nem azok. Nagyot fordult a világ – mondta – kereke. Én azelőtt is az voltam. Most is az vagyok, de a mostani azom nem ugyanaz az az, ami a régi azom volt. Azelőtt mi ellenségként állhattunk volna szemben egymással, de most ez megfordult. Most barátok vagyunk, segítünk egymásnak és egymáson. Közös a vektorunk – mondta még. – Az azunk többé nem ugyanaz az az. Tudja, én másvalaki voltam tegnap, és egészen biztosan másvalaki leszek holnap, noha ugyanaz vagyok, az orrom például nem lesz se nagyobb, se kisebb, de ez mind nem számít”21 – mondja T. falu polgármestere a csontok előkerülését követően a narrátornak, akinek korábban saját magával is meggyűlik a baja, amikor önmaga szimulákrumát véli felfedezni a múlt- és saját telkének kútásásának nyomán: „Lívia kezdett úgy vizsgálni, mintha valamit rajtam túl, mögöttem akarna megragadni, mintha én valahol a hátam mögött lennék láthatatlanul, […] Valahol magam mögött, amint éppen súgok valamit a testemnek, aki nem én vagyok, hanem csupán a látszata magamnak. […] Ilyenkor néha én is elhittem, hogy magam mögött vagyok valahol.”22 A legabszurdabb ál-valóságos diskurzus az egykori, szovjetek által elhurcolt hadifogoly, ennélfogva kissé háborodott Almásival zajlik, aki előbb sallangmentesen beszél a háborús történetekről, ráirányítva a figyelmet a második világháború idején az egykori falustársak hirtelen eltűnésére és az idegenek ugyanolyan hirtelen beköltözésére, másrészt az egészet áttolja egy érthetetlen, és ennélfogva „fifikás” szövegmezőbe az álpartizánokról való okoskodással. „Na és honnan tudta a maga apja, hogy azok a partizánok álpartizánok voltak, és nem valódiak? […] / Onnan, hogy olyanok voltak, mint a valódi partizánok. / – Mégis? Hogyan lehet megkülönböztetni a valódit a nem valóditól? – Úgy, hogy az álpartizán a megszólalásig hasonlít a valódihoz. Tökéletesen álcázza magát. Ha nem álcázná, mindenki azonnal tudná, hogy álpartizán. / – De ha olyan jól álcázza magát, akkor lehetetlen megkülönböztetni egyiket a másikától! / – Persze, hogy lehetetlen! Ez benne a fifika.”23 Ebben a múltfeltáró-múlteltaszító köztes-európai köztes térben nemcsak az etikai, morális sík válik ingoványossá,24 az értelem- és értelmezéskeresők tudati szintje is megkérdőjeleződik.

A névtelen narrátor Decebál szövegbe emelésével tágítja kelet-közép-európaivá a tömegsírt, az egykori dák király részbeni domesztikálásával25 és megszemélyesítésével a talált tárgy, a kiásott csont mitikus, sőt misztikus dimenziókat kapott, egyben az eredettörténet hiteltelenítésére való rájátszással is: a transznacionális csontok hálózata egy elhallgatott, eltemetett csontvázhálózat tudatos elkenésre tett kísérletként is értelmezhető.

Abban a közegben, a t.-i Ilonkák és a vezetőséget képviselő fontoskodó némberek közegében látszólag nincs jelentősége az élő emberek etnikumának (csak az esti levesfogyasztással kapcsolatban lesz etnikai jellege a tiltakozásnak, s talán ekkor értelmezhetjük úgy, hogy a rendőrkapitány lehet más is, mint magyar, ugyanis kijelenti, hogy a szlovákok se eszik este a levest; illetve a pozsonyi panelszomszédokat Jarábekéknek hívják, de ezen kívül nincs szövegbeli utalás arra vonatkozóan, hogy T. és a kitágított szövegtér egy többnyelvű kulturális tér lenne), a decebáli csontok a kelet-közép-európai transznacionális hálózat megteremtését biztosítják, sőt, a „másféle” csontok beemelésével ki is tágítják: „Bizony, bizony, mondta a tekintete és a mosolya, a dolog úgy kezdődik, hogy ásunk egy kutat, és a végén ásatás lesz belőle. A munkafolyamatban minőségi ugrás következik be. És útközben a cél is megváltozik. Nem elhamarkodott dolog arra következtetni, hogy tömegsír feltárása van folyamatban azon a földdarabon, amely a birtokom. Ma még nem deríthető ki egyértelműen, hogy a föltárt csontok mikor kerültek oda, s azt sem tudni, hogy zsidó, német, orosz, szlovák, magyar vagy cigány csontok porladnak-e a nevezett helyen. Ha hihetünk a tudománynak és a saját szemünknek, akkor megállapítható, mondta, hogy még a négerek csontja is fehér. Közbevetésemre, hogy a csontoknak nincs nemzetiségük, a polgármester elkomorodott, s határozottan más véleményt képviselt. Halálával az ember nemzetisége (az etnicitása, ahogy mondta) nem szűnik meg, mert bár mulandó, a szellem halhatatlan. A szellemnek nemzeti komponense is van, ennélfogva történelmi mélysége, hossz- és keresztmetszete is megállapítható.”26 A regényvég egy duplacsavarral kioltja, kiiktatja az emlékezet és múltfeltárás terhét. A Tömegsír névtelen narrátora (hiába) menekül az emlékezet terhe és a falu elöljáróinak mindinkább agresszív kérése elől, miszerint írja meg/át az emlékezetpolitika kurrens képzetei és a falu vélt igényei szerint a tömegsír történetét, tesze-toszaságának, határozatlanságának, lomhaságának és idétlenségének következtében részben a rettegett, apokaliptikus önsorsát teljesíti be: „Az a perspektíva, hogy az Isten háta mögött egy tömegsíron gubbasztva szaros pelenkák mosásával foglalkozzak életem hátralevő részében, és díszpolgárrá infantilizálva gyászbeszédeket mondjak hótt idegen aggastyánok sírja fölött, a földi pokol olyan rémes látomását égette belém, amely szinte az apokalipszissel vetemedett.”27 Ugyan korábban is voltak szövegbeli utalások arra vonatkozóan, hogy a narrátort nem tekinthetjük (teljesen) hiteles, megbízható elbeszélőnek, noha a szöveg „felszíne” arra ad olvasói utasítást, hogy az elbeszélői tudat korlátozott, csak a folyamatos jelenben történő eseményekre reflektál, és – a regény eleji félmondat ellenére: „a történet szempontjából, amelyet elbeszélni készülök”28 – az elbeszélőnek nincs rálátása a későbbi eseményekre, több szöveghely is arról tanúskodik, hogy vegyes narrációval van dolgunk. Egyrészt a narrátor „megjósolja”, hogy „Líviát is hamar el fogom felejteni, ha egyszer elhagy”29 – ami be is következik: noha a narrátor élettársának számottevő szerepe van a tömegsír előbukkanásának és következményeinek a „menedzselésében”, a távozását követően valóban a jótékony felejtés30 tárgya lesz; illetve a narrátor a regény végén a falu lejegyzőjévé válik, a falu jegyzőjéhez hasonlatosan, akit így jellemzett egy korábbi T.-ben tett látogatásakor: „A falu jegyzője is fölvette a legnyájasabb ábrázatát, hogy az ember azt gondolta volna, ez nem is jegyző, hanem egy híres regionális író inkognitóban, aki tapasztalatokat és népi bölcsességeket gyűjt éppen”31 – nincs kizárva, hogy az elbeszélt történet végén regényíróként visszatérő névtelen narrátor önmagának egyik hasonmását leplezi le a múlt- és kútásás során. Bár nem úgy, és nem azt, ahogy kérik és elvárják tőle T. elöljárói, de végül mégis megírja, reflektáltan szépirodalmi fikcióként, a tömegsír történetét – s ez a megírt történet, mint az „appendixből” kiderül, időnként a páncélszekrényben landol, nehogy valaki változtatni akarjon rajta. A narrátor életében bekövetkezik, amit a szociopata Andrea, a narrátor unokatestvére-beavatója korábban lakonikusan megállapít: „Nem inkább benned van a hiba, hogy nem tudsz olvasni ebből a nagy könyvből? […] „Az összes ősöd [vagy]. Egy két lábon járó tömegsír vagy.”32

A „Nagy, penetráns szélcsend az egész világon.”33-zárómondat vetekedik a nyitómondattal. A Tömegsír egyike azoknak a kortárs regényeknek, amelyek Kelet-Közép-Európa átmeneti történelmi, kulturális, társadalmi, szociológiai és antropológiai helyzetére reflektálva közvetíti az elmesélhetetlen, de a megírás elodázhatatlanságát tematizáló történetét. A múltfeltárás elől menekülő, történész „hivatású” névtelen narrátor nem menekülhet a sorsa elől, önmaga történészeként regénnyé formálja az örökölt telkén talált tömegsír történetét, amely ezáltal saját,34 valamint szűkebb-tágabb térsége/ térségünk metaforájává válik.

—

1 GRENDEL Lajos, Tömegsír. Regény, Pozsony, Kalligram, 1999, 8.

2 Lásd részletesen: BÁNYAI Éva, Fordulat-próza. Átmenetnarratívák a kortárs magyar irodalomban, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2016.

3 LADÁNYI István, „…valamilyen »közép-európai poétika«”? Történelemreprezentációk és identitáskérdések kortárs közép-európai regényekben (Danilo Kiš, Dragan Velikić, Nedjeljko Fabrio, Olga Tokarczuk), Irodalmi Szemle, 2019/3, 23.

4 Uo.

5 Uo.

6 GÖRÖZDI Judit, Közép-Európára tekintve – Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása és Pavel Vilikovský Kutya az úton című esszéregénye alapján, Irodalmi Szemle, 2019/3, 57.

7 Pierre NORA, Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája, ford. K. HORVÁTH Zsolt, Múlt és Jövő, 2003/4, 3.

8 Uo.

9 Tömegsír, 8.

10 Uo.

11 Ezt az írásom végén fejtem ki.

12 (A Tömegsír tobzódik a humoros, rájátszó intertextuális utalásokban, Eötvös-, Vörösmarty-, Petőfi-, Kosztolányi- stb. reminiszcenciákban, T.-ről a tömegsír, tömeggyilkosság rövidítésén kívül Kármán T-ai Józsija is eszünkbe juthat, aki vélhetően szintén környékbeli fiatalemberként került be a Fanni hagyományaiba és a magyar irodalmi köztudatba.)

13 BODOR Ádám, Az érsek látogatása, Budapest, Magvető, 1999.

14 Andrzej STASIUK, Útban Babadagba, ford. KÖRNER Gábor, Budapest, Magvető, 2006.

15 Uo., 7.

16 Uo., 20. (Kiemelés tőlem, B. É.)

17 STASIUK, i. m., 241.

18 NÉMETH Zoltán, És eljön a tömegsírok országa…, Irodalmi Szemle, 1999/11–12, 129.

19 Tömegsír, 7.

20 NÉMETH, i. m., 131.

21 Tömegsír, 20. (Kiemelés a regényben.)

22 Uo., 14.

23 Uo., 31.

24 Lásd például azt a jelenetet, amikor a taxisofőr is gödörbe lövetné az összes ex-pártfunkcionárius kommunista őskövületet. Tömegsír, 128.

25 Decebal nevét részben magyarosítja az elbeszélő az ékezet használatával, de a c-t nem írja át csvé, ahogyan románul ejtik a nevet.

26 Tömegsír, 20–21.

27 Uo., 134.

28 Uo., 8.

29 Uo.

30 „A felejtés képessége a legnagyobb ajándék, amit a Teremtőtől kaptam, mert megóv a melankóliától és az önsajnálattól.” Uo., 8–9.

31 Uo., 93.

32 Uo., 115.

33 Uo., 159.

34 Lásd: „Az összes ősöd [vagy]. Egy két lábon járó tömegsír vagy.” Uo., 115.