Lesitóth Csaba versei

Julija Svetlova felvétele

A keringés tekintélyes fölgyorsulása

Ma, tizennégy óra huszonkilenc perckor
harmincéves néma lassulást követően
mint a függőlegesen fölrúgott játéklabda
néhány átmeneti napra megállt a Maros.
Felszíne tükörsima, kanyargós zöld tó
szeppent hordaléka tanácstalan figyel.
Hát nem sodor magával innentől senki?
Kíváncsian tekintget a szeleskedő habra
jobbra evezne, nem megy, vissza balra
valahogy csak megússza, túlél mindent.
Igen ám, de mostantól csak rajta múlik
halad-e valahová, vagy helyben dekkol
mélyre merül, vagy a színen levegőzget.
Maga se tudja, mit tegyen. Hátha kiderül
íveket rajzol és figyel, ma ki ül a partra
a terméskő milyen ízű gyümölcsöt érlel.

Egymás kezét fogva jön egy fiatal pár.
Fűre terítik pokrócukat, hengergőznek
kacarásznak. A lány egyszer csak felül
pajkos mosolyában hadvezértekintet.
Döntenünk kell, mi legyen. Mit akarsz.
A fiú nem szól, csupán válla rebben,
két lekötözött madárszárny sóhaja.
Figyelj, ez most fontos kettőnk között.
Nem tudom, még nem vagyok felnőtt.
Se lakás, se kereset. Nincs semmink
csak téged szeretlek, ez nem kérdés.
Mégis, mi hogyan nevelhetnénk fel.
Akkor miért nem vigyáztál rám jobban.
Bevettem utána. Tudod, min rágódom?
Azt akarom tudni, számíthatok-e rád.
Persze, mindenben, de ez most más.
Fölvettek Magyarországon egyetemre.
Szeptemberben kezdek, van szállás
hogy gondolod, maradjak itt inkább?
Az is igaz, én nem mehetek veled.
Van más lehetőség is. Oldjam meg?
Téged is biztos fölvesznek jövőre.
Csillagász akarsz lenni, megnyerted
a fizikaversenyt, ne add föl az álmod.
Milyen álmot baszki. Az ambíciómért?
Ezt akarod, tényleg? Hogy élhetnék
ezzel. Túl korán van, pár év múlva
vállalnám, most nincs rá megoldás.
A lány fölpattan és elrohan, a fiú ül
tovább, a perchez tapadva, szemét
törli, zsebkendőjét a Marosba hajítja.
Most veszi észre, nem viszi sehova.
Hirtelen szedelődzködik és lelécel.

A partra telepedik egy férfi és egy nő.
Kábé ötvenesek. Cigarettára gyújtanak.
Mennyire vagyok fontos? Kérdezi a nő.
A pasi kifüstöl szájrésén egy nagyont.
Akkor miért nem veszed föl a telefont
és vissza se hívsz teljes két hónapig.
Apa vagyok, családom van, értsd meg.
Jó hát én meg anya vagyok, amikor
családom volt, sose offoltalak. Na hát
azért az egyetem alatt eleget vártalak,
jól otthagytál az albérletben. Két éven
át azt hittem, dobtál a fakezű gitáros
csávó miatt. Ja, de utána visszajöttem.
Persze, mikor már útban volt a gyerek.
Mégis, mit vártál tőlem. Hát azt ígérted
beszélsz vele és átköltözöl hozzám.
Erre most nem alkalmas a helyzet.
Befizettünk egy mauritiusi nyaralásra
három hét az egész családdal. Erre
még elmegyek, utána megbeszéljük.
Ezt mondtad tavaly is. Na jó, menjünk.

Úgy tűnik, a déli ebédidő kimarad ezen
a száguldozó napon. Érkezik egy férfi
horpadt arcán olyan beteg ábrázattal
mintha az életre még átmenetileg se
volna joga. Keskeny száján kibuggyan
egy-egy sóhaj vagy mondatfoszlány.
Jól bevált. Minek kellett! Még imát se.
Ravasz, alattomos, irigy. Nézze magát.
Szilágyi, mostantól Balogh és szabad.
Hogy nem volt elég. Hány lap hiányzik.
Tépett körmökkel a borítón. Mocskok!
Örülhetek, hogy különben. Szégyen.
Ki hívta ide. Az biztos. Álgyökerek.
Tapétaajtó, kedves kortárs. Milyen
bizalmába? Ugyan már őrnagyjankó.
Még lovad sincsen. Jön a napszállta.
És ki éri meg? Inkább szemből, halál.
Felnyög a férfi, de megtorpan némileg.
Nem érti mi lett a Maros örvényeivel
ahova tán veszejteni tervezte életét.
Megáll a víz. Mire jutottunk kozák.

Bukik a nap, földre dobja sátrát az éj
teleszkóp lábait igazgatja a fövenyen
Ariadné, a csillagásznő. Magyarázat
után kutat, mi okozhatja a vén folyó
nem folyását, miért pont most dacol.
Fölnéz és alig hisz szemének. Mintha
a Maros örvényei odafönt magasan
keringőznének, csak a sarkcsillag áll
medve, bika, kígyó, Jóbnak szekere
e szédületbe forgató égi ringlispílen
rója neonpöttyökkel kivilágított köreit.
Ámulatában kihullik kezéből kulacsa
forró tea ömlik ferde kőre, s a telefon
rávilágít a lejtőn vastagodó tükörre
és mint Heurékát kiáltó Archimédesz
a megértés mantrázása visszhangzik.
Hisz a Föld forgása gyorsult annyira
kipörgeti hátáról, amik folynak azon
és a galaktikus védőmágnes máris
továbblendít e többórás holtponton.
Lódul egy nagyot a felszín és róla
ettől minden élő és élettelen lassan
elemelkedik, visszazuhan és újabb
ívet véve egyre magasabbra lendül
mígnem valamennyi földi hordalék
sötét szemétként bolyong az űrben.

Vadkerti tettek

Elvadult kertünkben cigánymeggyfa,
soraink rendbetétele várólistán,
Az ágyon megvetett lábam pihen,
tölthetek még egy pohárral? Pistám,
milyen alkalomra is iszunk ma?
Ünnepeinket folyton elfelejtem,
bivalyerős a rövidtávú memóriám,
de pár perc után semmi emlék,
csak az ölembe morzsáló kétszersült.
Nyomozzunk, hogy jutottunk ide.
Pista, szólhatnál már te is valamit.
Látod, benőtte szobánkat a gaz,
de követhetjük fotelünk nyomait.
Jelentős szerzők olvasása
a jelentéktelenség homályából kaland
előtetőn fütyül a huzat és a lapszél
visszafúj egészen a sorok elejére.
Darazsak és dongók járőröznek közben
eleven ez a rovarzene, mint a patak
az áttelelt aranyeső is megered
hányszor laktunk jól buja őszibarack
foszladozó bordó héjtakarója alatt
vörösessárga húsos test kalandjaiban
könyvünk lapjától magban válunk,
hosszan csöppent illaternyő alatt
micsoda lányokkal kergetőztünk,
mielőtt martak rovarok csáprágói
lassan – adhatok még egy szalvétát? –
fölfalnak, ha nem vigyázunk barátom
aranysárga mézzé emésztenek
fogságunk keserűfű mártásai után
a szabadulás gyümölcsét élvezzük
még töretlen hintázunk dióágon
azt mondod, tovább kell jutnunk innen
a csalánosra sújtasz és kettéválik
a termékenység földje még messze
a mi generációnk meg sem éri
panelcéltól a vágyott cseresznyésig,
hogy kiderüljön mennyire fölösleges
fülünk mellett zúgnak el a seregélyek
falják tőkénkről a lédús fürtöket
oltjuk a reményt, amit palántáztunk
késve hajt virágot a lenyesett faág
termése nem lesz, csak elhalóban
kínálja beporzóknak apadt illatát.
Felszínre forgatva éveink gyökereit
tollakat hagytunk a sorközben
kifogyva, szorultan, korrodáltan.
Azt mondd meg, drága mesterem,
bocsánatot nyerünk-e férget ölten.
Talán. Na Isten éltessen komám.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/1-es lapszámában.

Lesitóth Csaba (1970, Kalocsa)

költő