Szilágyi Zsófia: Tanügyek. Kisvárosi tanárok Grendel Lajos novelláiban
(tanulmány)
Milyen jó lett volna, ha rá tudok mutatni néhány megállapításra Grendel Lajos irodalomtörténetében, demonstrálva, mennyire fontosnak tartotta a kisvárosi tanár figuráját, amely neki különösen kedves regényekben, novellákban bukkan fel. Persze, tudtam, hogy ez az elvárásom feltehetőleg illúzió, hiszen az előszóban is elolvashatjuk, hogy a kötet nem hőstípusok vagy szeretett művek mentén szerveződött: „A beszédmód változásai és alakulásai foglalkoztattak ennek a munkának az írásakor, az életműveken belül, illetve az adott korszak irodalmi kontextusa és nem utolsósorban a jelen felől nézve.”1 Azért még abba belekapaszkodtam kicsit, hátha felsorol és vizsgál olyan műveket Grendel a szerinte a felejtésbe hullottak között, amelyekben, mondhatnám mellesleg, ilyen szereplők állnak a középpontban – írhatott volna, például, Juhász Gyula Orbán lelke című regényéről, amelyet a kisvárost tematizáló regények közül talán a legközelebb érzek Grendelnek azokhoz a novelláihoz, amelyekben a kisvárost elhagyni nem képes tanárokat látunk.2 Az 1925- ben folytatásokban, majd 1929-ben kötetben megjelent kisregény jó lelkiismerettel beilleszthető lett volna olyan művek közé, amelyeket, ahogy Grendel fogalmaz, elhanyagolt „az ilyen vagy amolyan okból hálátlan utókor”.3 Az Orbán lelke ráadásul épp Grendel vidékére visz el minket, ha nem is mernénk ma már, Juhász Gyula életrajzának ismeretében sem, olyan egyértelműséggel kijelenteni ezt, mint Szalatnai Rezső, az 1963-as kiadáshoz készült utószóban: „Végvár: természetesen Szakolca, a koronázó város jelzőjéről pedig köztudomású, hogy Pozsonyé.”4
Mielőtt belekeverednék egy olyan, értelmetlen töprengésbe, amely akörül forog, mi és ki miért nincs benne Grendel irodalomtörténetében, meg is állok ezen a ponton: különösen azért, mert nem tehetek úgy, mintha egészen kívülről beszélnék, hiszen a könyvnek én voltam a felelős szerkesztője, több alkalmat végigbeszélgettünk a szöveg kapcsán, de mindvégig tisztában voltam vele, nem feladatom, hogy koncepcionálisan beleszóljak ebbe a munkába. Bármennyire is ott voltam tehát az alakulás utolsó fázisánál, még meg is találtam a gépemben azt a verziót, amelyben a megjegyzéseim, javaslataim vannak, mégis a kisvárosi tanárokra és iskolákra kíváncsi olvasóként vettem most kézbe az irodalomtörténetet, és konstatáltam, hogy Grendel írt az Aranysárkányról, a Tímár Virgil fiáról, az Iskola a határonról: egyik sem meglepő választás.5 És Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regénye kapcsán tárgyalta a kisvárost mint a huszadik századi magyar irodalom egyik kiemelten fontos terét olyan módon, hogy Jajdont egy hagyományvonalba is beillesztette: „A provinciális, bezápult kisváros több 20. századi magyar regénynek is színtere (Móricz Ilosvája, Kosztolányi Sárszege), s ezt a helyszínt Szilágyi [István] egy szociográfus alaposságával írja le.”6 1995-ös kismonográfiájában, A hely mint hagyomány alfejezetben Szirák Péter is megrajzol egy hagyományvonalat: „Grendel írásaiban erős kritika éri a vidéki, kisvárosi provincializmust, annak szabadságszűkítő, kisszerű viszonyrendszereit, s ebben a tekintetben egy nagy hagyomány folytatója, «újraírója», gondoljunk csak Krúdy, Török Gyula, Kosztolányi műveire, vagy akár Móricz Az Isten háta mögöttjére.”7 És a már emlegetett Orbán lelke Szalatnai- féle utószavában is kapunk felsorolást arról, milyen szerzők és művek mellé érdemes helyeznünk Juhász Gyula kisregényét: „A XX. század első negyedében legjobb íróink egész sora foglalkozik a kisváros megjelenítésével. Húsz év alatt Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Török Gyula, Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső mutat rá a magyar kisvárosra, mint egy zárt szigetvilágra. […] Az Isten háta mögött (1911), a Színek és évek (1912), aztán A porban (1917) s Az útitárs (1919), végül pedig a Pacsirta (1924) az állapot és igény ihletéből kerekedik borús felhőjű, szívszorító olvasmánnyá.”8 Persze, miközben a huszadik század második felében, kisvárosokban játszódó magyar művek kapcsán előképként azonnal, szinte automatikusan Móriczot, Kosztolányit, Krúdyt emlegetjük, érdemes Grendelre odafigyelnünk, aki a Kő hull apadó kútba elemzésekor Faulknert idézi fel: „Szilágyi István regényének stílusa, ennek megfelelően, erőteljesen metaforizált, s jóval inkább emlékeztet William Faulkner szövegvilágára, mint Németh Lászlóéra. Jajdonban is áll az idő, mint Faulkner Isten háta mögötti kisvárosaiban. Jajdonban is olyan megkövesedett, rég idejét múlt erkölcsi normák és szokások béklyózzák az ott lakók életét, mint Faulkner Jeffersonában. Ám ezek inkább felszíni, külsődleges analógiák. Jajdon nem Jefferson, hanem egy hamisítatlan magyarországi kisváros a századfordulón, a nagy történelmi vihar előtti csöndben, tele az értékváltás előtti lappangó feszültségekkel.”9 Szirák Péter egy 1987-es interjúból idéz fel egy ugyancsak Faulkner Grendelre gyakorolt hatásáról szóló részletet: „Egyetemista koromban hosszú ideig Faulkner prózája bűvölt el, vagy inkább meg. Az a történelemből kisiklott, fülledt, indulatokkal, előítéletekkel, gyűlölködésekkel és acsarkodásokkal teli, vidéki közeg, amelyben a Faulkner-regények játszódnak, egyben-másban nagyon hasonlít a szlovákiai magyar kisvárosok világához. Abban mindenképpen, hogy milyen konzervatív világ mind a kettő, tele különös figurákkal. Nagyon bizarrul fog hangzani, és talán lesznek, akik megköveznek érte, de én Faulkneren keresztül értettem meg a kisvárost, ahol születtem és felnőttem. Igazán nem én tehetek róla… A megvertségnek, a deklasszálódásnak a különféle stációi és mítosza – ez valahogy megint csak hasonló. Én ezt az élményt a csehszlovákiai magyar prózában nem találtam meg, de még a magyarországiban sem, talán csak Krúdynál, de persze távolról sem úgy, kiélezve, nem abban a drámai előadásmódban.”10
Azt, hogy Grendel kisváros-képét Faulkner-regényeivel együttolvasva is érdemes lenne elemezni, ehelyett mi kizárólag a magyar előképeket keressük, hasonlónak érzem ahhoz az ellentmondáshoz, ami Oravecz Imre A rög gyermekei trilógiája kapcsán fedezhető fel: ott a kritikusok többsége a parasztregény-olvasat kapcsán a „móriczi hagyományt”, a Puszták népe-párhuzamokat emlegette folyton,11 miközben a szerző maga többször próbálta elmondani, hogy rá ebben a vonatkozásban John Steinbeck regényei voltak a legnagyobb hatással.12 Még ha tudjuk is, hogy az értelmezésben nem kell feltétlenül elfogadnunk, hogy a szerző maga merre vezetne minket, azért az effajta süketség igen tanulságos: mintha azt képzelnénk, hogy a magyar alkotások, különösen, ha olyan „magyaros” jelenségek szerepelnek bennük, mint a paraszt vagy a kisváros, kizárólag magyar előképekkel lennének kapcsolatba hozhatók. Érdekes, hogy Grendel is úgy fogalmaz az imént idézett részletben, hogy lesznek, akik „megkövezik” azért, amit mond. Ezúttal mégsem faulkneri párhuzamokat fogok felmutatni azokban a Grendel-novellákban, amelyekben kisvárosi tanárok szerepelnek (bár érdekes lenne egyszer egy effajta összevetés is), és amilyen a Tantörténet és a Tanügy a Hűtlenek című 1979-es, pályakezdő novelláskötetből, az Egy ponyvaregény vége az 1987- es Bőröndök tartalmából, és a kötetbe végül nem került, 1978-ban az Irodalmi Szemlében megjelent Volt egy ház.13 Számomra az fontosabb ezúttal, hogy Grendel a saját kisváros-tapasztalatáról irodalmi kisvárosokat elemezve tudott beszélni akkor is, ha interjút adott.14 Ugyanis a novellákban is ott van ez a fajta megelőzöttség, egyes szereplők is tudatában vannak annak, hogy a kisvárosok, ahova megérkeznek, vagy ahol élni kénytelenek, mintha az irodalomban léteznének csak.
Az Egy ponyvaregény végében a T. nevű kisvárosba ellátogató író-főhős, miközben azt regisztrálja, hogy erről a településről semmilyen emléke nincs, a térképen sem találja, mégis azonnal ismerősnek érzi a helyet, amint odaérkezik: „A t.-i vasútállomáson elébem táruló képről is mindjárt az jutott eszembe, hogy az akár egy novella kezdése is lehetne. Mert hiába nem jártam még sosem ebben a városban, ismerős világba csöppentem. […] Eljátszottam a gondolattal, hogy abból a valóságos kisvárosból, ahová felolvasóestre hívtak, akármikor átléphetek egy lehetséges kisvárosba, amely csak könyvlapon, nyomtatott szövegben létezik, s az olvasó képzeletére bízom, milyennek alkotja meg.”15 Ez az ismerősségérzés egyszerre következhet abból, hogy az író-főhős az elmúlt tizenöt évben az ország szinte valamennyi kisvárosában megfordult, meg abból, hogy az olvasmányaiból és a saját maga által megírt művekből ismeri a kisvárost mint irodalmi teret.
Ez a novella a következő mondattal indul: „Milyen szerencse, mondhatnám, hogy a valóság és fikció határán nincs útlevél-ellenőrzés, se vámvizsgálat.”16 Ez a kezdet az 1980-as években nyilván azt is jelentette, hogy a valóságból a fikcióba, illetve onnan vissza könnyebb az átjárás, mint Magyarország és Csehszlovákia közt: én most azért idéztem fel, mert ahogy a kisvárosi tapasztalatunk a kisvárosról olvasott műveken szűrődik át, és nem volt ez másképp akkor sem, amikor Grendel elkezdte írni a kisvárosokban játszódó novelláit, úgy az iskoláról kialakult képünk is egyszerre formálódik a személyes tapasztalatainkon, illetve az irodalmon, és egyre inkább a filmeken, sorozatokon keresztül. A magyar irodalom tanáralakjaira összpontosító tanulmányában Bengi László hívja fel erre a figyelmünket: „ekként – mindenekelőtt a kötelező olvasmányokon keresztül – az irodalom nemcsak tükrözi, hanem lényege szerint elő is állítja azt a kulturális hagyományt és sémarendszert, amely az oktatás szereplőiben iskoláról és tanításról, tanárról és diákról kialakul.”17 Az Egy ponyvaregény végében egy író-olvasó találkozóra érkezik meg az az író, akinek a pontos nevét is tudjuk, a városéval ellentétben: Polónyi Lászlónak hívják, és van egy vázlatban maradt regénye. Ez a regény egy ambiciózus, fiatal tanárról szólt volna, akit egy kisvárosba helyeztek, majd ott benősült egy helyi hatalmasság családjába, és hamarosan iskolaigazgató lett belőle, a kinevezését pedig az előző, kegyvesztetté vált, a csinos diáklányokhoz vonzódó igazgató öngyilkossága előzte meg. Ezt a lehetséges tanárregényt húzza elő aztán válaszként, amikor a beszélgetés végén megkapja az ilyen alkalmakkor szokásos kérdést, min is dolgozik most: közben ugyanis észleli, hogy a saját, megírt művébe érkezett meg, és ott ül vele szemben, kiközösítve, az egykori iskolaigazgató özvegye. Ebben a novellában a „helyi gimnázium fiatal igazgatója” elmenekül, amikor észleli, hogy az a bizonyos özvegy, az író-olvasó találkozó után, leszúrta az ő apósát egy tőrrel, de csak abból a helyiségből szalad ki, ahol a gyilkosság történt, nem a kisvárost hagyja el. A Volt egy ház című novellában a kisváros lakói nem hiszik el kezdetben, hogy a Pozsonyból hozzájuk érkezett fiatal fizikatanár egy-két évnél többet bír ki náluk, aztán marad mégis, bár vasárnaponként, mintha Kosztolányi Sárszegén élne, kijár a vasútállomásra a pozsonyi gyorshoz, de végül nem száll föl rá. És a kisváros mintha csak a nagyvároshoz, Pozsonyhoz viszonyítva létezne,18 hiszen az lesz a be nem teljesült boldogság örök ígérete, a város közvéleményét közvetítő mondat legalábbis ezt sugallja: „Szegénykém, milyen magasra ívelhetett volna a pályája, ha otthon marad Pozsonyban, de ő csak úgy lemondott a dicsőségről, a hírnévről […].”19 Papp Ágnes Klára állapítja meg Móricz, Kaffka Margit, Kosztolányi regényeinek kisváros-képe kapcsán, hogy ezekben a művekben a kisváros mindig a távoli, sokszor csak az álmokban, az ábrándokban megjelenő nagyvároshoz képest létezik: „Ennek a kisvárosi térnek, és ez adja igazi újszerűségét a korábbi kisvárosábrázolásokkal szemben, konstitutív része a valahol, a sokszor mitikussá növekedő távolban lévő nagyváros léte. Hangsúlyozottan a léte, és nem képe, mivel nem feltétlenül szükséges, hogy ez a nagyváros valódi helyszín, a cselekmény tere legyen: elég, ha a szereplők álmaiban bukkan fel (mint Bovaryné, illetve a Három nővér hőseinek vágyaiban), vagy egyszerűen csak kimondatlanul is mindig a szavak mögött bujkáló viszonyítási pontként van jelen (Az Isten háta mögöttben vagy Kosztolányi regényeiben). Sőt épp azok a legnyilvánvalóbb, legteljesebb képei ezeknek a kisvárosoknak, ahol a nagyváros egyáltalán nem játszik szerepet a konkrét cselekményben.” 20 Bár Juhász Gyula ebben az elemzésben nem kerül elő, az Orbán lelkében is ehhez egészen hasonló kisváros-nagyváros viszonyt látunk. A főhős hiába jut el a nagyvárosba egy kis időre, Végvár lakosainak leginkább álom marad a távoli nagyvilág, ami annyira elérhetetlen, hogy még vágynak sem nevezhető: „A nagyvilág olyan messze van innen, hogy ők néha már álomnak gondolták az egészet. Itt csak az életnek az a szenzációja maradt számukra, hogy a nap fölkel és lenyugszik, a nyárra ősz jön, a napok lassan múlnak, az évek gyorsan.”21 Ha a magyar irodalom elvágyódással, a nagyváros utáni sóhajtozással áthatott irodalmi tereit végignézzük, behelyezhetjük ugyan Grendel novelláit és regényeit egy hagyományvonalba, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy már egyes hősei felismerik, mennyire nevetséges azt képzelni: egy távoli metropoliszban jobb lenne minden. A 2001-es Nálunk, New Hontban Kálmán bácsija már erősen ironizál az elvágyódáson, holott ifjúkorában még ő is küzdött ezzel az érzéssel. Mintha ezzel Grendel az őt megelőző, huszadik század eleji irodalom elvágyódás-képleteire is utalna: „Fiatalabb korában sokszor elvágyódott a városból, s ez a vágy olykor búskomorságba döntötte. Végül is mindig csupán a lustasága marasztalta New Hontba. Sosem merte vállalni a kockázatot, hogy másutt kezdjen új életet, irtózott a bizonytalanságtól, s azzal vigasztalta magát, hogy az élet úgyis mindenütt egyforma. Betegségek, szerencsétlenségek vagy a halál elől úgysem bujdoshat el, London, Párizs, Berlin vagy Bécs csupán mítosz, s nem elképzelhetetlen, hogy a párizsiak ugyanúgy unják Párizst, mint ő New Hontot. Akkor meg minek fejetlenül, cél nélkül futkosni a nagyvilágban?”22
A Tanügy című novellában a fiatal matematikatanárt azzal bízza meg az igazgatója, nyomozza ki, mi is történt, vajon ki ejtette teherbe a tanár osztályába járó gimnazista lányt. Leginkább azt várja el tőle, hogy bizonyítsa rá az egyik diákjukra, ő a bűnös – miközben a kisvárosban mindenki azt beszéli, éppen az igazgató a gyerek apja. Grendelnél egyébként szinte mindig felbukkan a tanár mellett az igazgató, mint a tanári karra nyomást gyakorló, ugyanakkor pedig a fölötte álló hatalom nyomásától szenvedő figura.23 A tanár azonnal észleli, mennyire visszás helyzet ez, és gyorsan menekülőre fogná: „Rosszul érzem magamat a városban. Annyira rosszul érzem itt magamat, hogy most, ebben a pillanatban elmennék az ország legeldugottabb, legelmaradottabb falujába. csak innen el. El, minél előbb! Kiver a veríték a gondolatra, hogy ebben a városban kelljen leélnem az életemet.”24 Itt már nem is arról ábrándozik a novella főhőse, hogy a fővárosba szeretne költözni, csak arról, hogy ezt a várost kellene elhagynia, bármi áron, de hamar rájön, hogy ez is illúzió: „Eltökéltem, hogy búcsút veszek a várostól. Egészen belelovaltam magamat a nagy elhatározásba, pedig a lelkem mélyén éreztem, hogy merő ábránd az egész. Ugyan milyen kádervéleménnyel bocsátanának el innen, ha egyáltalán elengednének.”25 Juhász Gyulánál a Végvárra helyezett Orbán Gergelynek van ugyan egy kiugrási kísérlete, fölszáll a vonatra, és a nagyvárosba utazik, de két nap után visszatér Pozsonyból. És bár még arról is álmodik, hogy menekül, álmában kispap újra, és menne vissza az életbe, végül mégis visszatér Végvárra is, az iskolába is. Egy hasonlat jelzi, hogy a lakhelye már úgy hozzánőtt, a halálát jelentené, ha elhagyná. Hiszen a csiga is elpusztul, ha a házától elválasztják: „Mint a csiga a házában, megint biztonságban érezte magát.”26 Grendelnél a kisváros nem ad feltétlenül otthonosság- és biztonságérzetet a tanárhősöknek, még abban a nyomasztó értelemben sem, ahogy Juhász Gyulánál látjuk. A Tanügy főhőse ezt állapítja meg: „Ez a ronda, érelmeszesedésben szenvedő kisváros pedig idegenebb volt nekem, mint az első napokban, amikor senkit sem ismertem még.”27
Az Orbán lelkében már igen korán megmutatkozik egy párbeszédben, amelyet a főhős egyik kollégájával, Szimák Zoltánnal folytat, hogy a menekülés mennyire nevetséges elképzelés – a tanárok elfutnának az iskolából is, a kisvárosból is, de aligha valószínű, hogy eljutnak Tahitibe, ha már Pozsonyig sem sokszor sikerül nekik: „[…] minden város és minden falu szép volna, ha nem laknának bennük emberek. Azért szeretek én, pajtás, erdők és hegyek között csatangolni és azért volna legjobb kivándorolni az Újvilágba, prerik és pampák szűz földjére, vagy Tahitiba, vagy Samoára, ahol még nincsen tanterv és főigazgató.”28 Háy János A gyerek című regényének főhőse időlegesen ki tud lépni a falujából, hiszen középiskolába, majd főiskolára kerül, végül visszazuhan oda, ahonnan elindult, előbb tanár lesz, majd igazgató, de legalább annyira az alkohol, mint a falu és az iskola foglya. Budapest helyett nem marad más neki, csak az iskola és a kocsma, a pesti úton pedig csak jönni lehet, menni nem: „Kiűztek onnét, gondolta, s a kiűzetésre bejött neki egy mesés kép arról a helyről, ahonnét kiűzték. Mint az első ember, aki sóvárogva gondol vissza az édenkertre s gyűlöli azokat, akik ottmaradtak, hiszen az ő helyén vannak. A tollas és pikkelyes állatokat, a lombhullató és örökzöld fákat, mindenkit, aki ottmaradhatott a haláltudat előtti térben. Mért lehetnek ők ott, ahol nekem kéne lennem, gondolta, hazafelé botorkálva az úton, ráadásul, milyen hülye dolog ez, hogy ezt az utcát, ahol ő lakott, éppen Pesti útnak hívják, mert valóban ez volt a pesti út, amin Pestről lehetett érkezni, a pesti út, amin soha nem lehet Pestre jutni, csak a kocsmába, legfeljebb, vagy azon túl pár száz méterre: az iskolába.”29
Grendel kisvárosi tanárai tehát abban, hogy képtelenek elmenekülni onnan, ahova helyezik őket, hasonlítanak náluk korábbi és későbbi, kisvárosi tanárokra a magyar irodalomból – és más kisvárosi szereplőket is meghatároz Grendelnél az, hogy elköltözni vágynak ugyan, de ezt nem képesek megvalósítani. Ahogy Szirák Péter fogalmaz: „Műveinek «földrajzi» és az életviszonyokat tekintve – sokszor az értékszerkezetét is meghatározza a helyváltoztatás a kisvárosból a nagyvárosba, vagy onnan vissza. A Volt egy ház (1978) című novellában a szereplők életét alapvetően befolyásolja a kisvárosi élet «vállalása» és a nagyvárosba való visszavágyódás.” 30 Azt nem állítanám, hogy Grendel novelláiban feltűnően gyakran találnánk tanárszereplőket: 31 annyi viszont biztos, hogy ezek a figurák egyszerre vannak bezárva a kisvárosba és az iskolába, így a kettőből egyszerre vágynának menekülni.
Ráadásul az iskola sokszor szabályok és tilalmak által meghatározott közeg a magyar irodalomban, ahogy ezt Bengi László is megjegyzi: „A tanintézmény nem egyszer szinte önálló világot alkotó, zárt, erősen szabályozott közegként jelenik meg.”32 A kisvárosi tanárok az iskolán kívül sem tehetik le a tanárszerepüket, ez Grendelnél sincs másként – a Tanügy-beli tanár ezért megy legszívesebben vasárnap tíz és dél közt az utcára, mert akkor elnéptelenedik a kisváros: „Ilyentájt zavartalanul sétálhatok az utcákon, nem kell unos-untalan köszöngetnem, nem állít le senki, nem kérdezősködnek a gyerekekről.”33 A Tantörténetben a diákok tapasztalják meg, hogy hiába engedik el őket az iskolából, hiába nincs aznap tanítás, a szabadságot az utcákon kóborolva sem találják meg: „Ma már biztosan tudom, mi hiányzott ott nekünk. Mert valami hiányzott. Szerettem volna örülni az ajándékba kapott szabadságnak – és nem tudtam neki örülni. […] Hiába a szabadság, céltalanul lődörögtünk csak az utcákon.”34 Ebben a novellában a távoli, elérhetetlen nagyvilág már nem is az álmokban vagy a beteljesületlen vágyakban jelenik meg, csak a földrajzórán, a kifüggesztett térképen: „Besütött az osztályba a nap, egy napfénykocka az Afrika partjait nyaldosó óceán egyenlítői vizeit és szigetvilágát aranyozta be a térképen.”35
A Tanügy ugyan azzal zárul, hogy a tanár esélyt lát a döntésre, de szó sincs itt valódi választásról, ahogy Szirák Péter írja: „Idomulás a helyi hatalmassághoz vagy erkölcsi győzelem, amelynek viszont egzisztenciális ellehetetlenülés az ára.”36 Igaz, a Hűtlenekről szóló egyik 1979-es kritikában Lacza Tihamér ezt a tanárt a grendeli hősöktől eltérő, öntudatos és magabiztos alakként értelmezte, aligha sugallja azt a Tanügy, hogy az igazság diadalmas kiderítése megtörténhet a novella világában: „A tanár tisztában van az őt fenyegető veszéllyel, már-már úgy dönt, hogy felhagy a reménytelennek látszó nyomozással, illetve úgy tálalja a tényeket, ahogy kívánják tőle, végül mégis felülkerekedik benne az önérzet és az igazságszeretet, s az olvasó akkor vesz tőle búcsút, amikor felismeri: csupán rajta múlik, hogyan fog cselekedni. // Alig van már Grendel-hős, akinek sikerült idáig: az öntudatnak és a magabiztosságnak erre a szintjére eljutnia.”37 Az „igazság” csak abban a regényben győzedelmeske dik, amelyet az Egy ponyvaregény végében nem ír meg a novellahős – és még ez az igazság is véres és mocskos, a győzelem pedig erősen relatív és ironikus lesz, hiszen egy nem létező műben történik meg: „Az igazság tehát győz, de az igazság bajnokainak indítéka és az igazság győzelméhez vezető út legalább olyan véres és mocskos, mint Péter András elődjének karrierje.”38 És végezetül visszakanyarodnék oda, ahonnan elindultam: bár Grendel Lajos nem emelte ki hangsúlyosan a magyar irodalom történetéből a kisvárosi tanárokat középpontba állító műveket, már az „irodalmi időszámítása” előtti korszakában, azaz az Éleslövészetet megelőző pályaszakaszban beleírta magát azoknak a magyar íróknak a nem is olyan kicsi csapatába, akik a kulturális központoktól távoli településeken a menekülésről álmodozó, a vonatokra soha fel nem szálló tanárfigurákat alkottak meg. Később pedig, már Grendel regényeiben, ezeknek a korán, novellákban megformált tanároknak az újabb változatait látjuk, akik már a „kis nagyvárosban”, Pozsonyban élnek ugyan, de tilos és titkos álmaik azért még vannak. Grendel tanárfigurái, bármennyire kapcsolódnak is Kosztolányi, Móricz vagy Juhász Gyula kisvárosi tanáralakjaihoz, már csak azért is egyediek, mert nekik a hatvanas-hetvenes évek Csehszlovákiájában kell élniük. Azért sem álmodoznak tehát, mert abban bíznak, hogy békén hagyják őket. Még azzal is lehet őket zsarolni, hogy, amennyiben felszínre hoznak bármiféle visszás ügyet, hozzájárulnak a magyar közösség további zsugorodásához. A Tanügyben a nyomozásba kezdő tanárt azzal zsarolja meg az igazgatója finoman, hogy egyre kevesebb a magyar diák a városban, nem hiányzik az újabb botrány – igaz, előtte meg azt is belengeti neki, igazgatóhelyettes lehet belőle, ha meghozza a megfelelő döntést. A Grendel-életmű utolsó szakaszában pedig olyan tanárfigurát is látunk, aki már a számára lehetséges centrumban van, vagyis Pozsonyban él és elit gimnáziumban tanít, tehát nem kell már azon töprengenie, felszáll-e a vonatra, hogy elmeneküljön, arra viszont vigyáznia kell, hogy ne lépje át a „valóság” határait. Hiszen akár az álmok, akár a fikció felé hagyjuk el ezt a „valóságot”, az csak veszélyes lehet – már az Egy ponyvaregény végében megírta Grendel, hogy senki sem lépheti át büntetlenül a valóság és a fikció határát: „Akinek nem voltak titkos álmai, aki nem szegte meg a kötelező típusviselkedés szabályait, azt hagyták élni, s ha tehetséges volt és legalább egy kicsit ügyes, még vihette is valamire. De a felszín alatt még sokáig ott parázslottak a tilos álmok is. A megvalósíthatatlanok, a már fogantatásuk pillanatában halálra ítélt álmok. A veszélyes álmok. Veszélyt azonban akkor jelentettek csak, ha az ember egy óvatlan pillanatban, részegen, vagy felindultságában, vagy megsebzett igazságérzetében elvesztette a «valóságérzékét». A józan mértéktartásnak, az álomtalanított életnek soha annyi vakbuzgó híve nem támadt, mint hatvannyolc után ebben a porig alázott, velejéig képmutató országban. Ő pedig nagyon vigyázott arra, hogy a józan mértéktartás határait ne lépje át. Szerencsés embernek mondhatta magát. Pozsony egyik elit gimnáziumában tanított matematikát és fizikát, folyékonyan és akcentus nélkül beszélt szlovákul, kollégái nem zaklatták, nem áskálódtak ellene, ellenségei nem voltak, azt pedig mindenki tudta, hogy ki a besúgó a tantestületben.”39
—
1 Grendel Lajos, A modern magyar irodalom története. Magyar líra és epika a 20. században, Budapest, Pesti Kalligram, 2010, 8.
2 Tanárhősökkel találkozhatunk Grendel-regényekben is: gondolhatunk, többek közt, a Négy hét az élet szereplőjére, Sanyira, aki egykor gimnáziumigazgató volt, vagy a Nálunk, New Hontban egyik emlékezetes mellékszereplőjére, Klárikára, a szép orosztanárnőre. Klárika szerelembe esik a tanítványával, Ivánnal, és, bár kettejük történetét elég hézagosan ismerik meg a kisváros lakói, velük együtt pedig a regény olvasói is, annyi biztos, hogy az elvágyódást meglátják benne a többiek egy idő után („Ettől a naptól fogva Klárika egyre zavarosabban viselkedett, mintha nem találná a helyét New Hontban, elvágyódna innen, vagy valami szomorúságot rejtegetne magában.”), amikor pedig Iván befejezi a gimnáziumot, egyetemre megy és szakít a tanárnővel, az asszony el is menekül a kisvárosból: „Klárika bejelentette, hogy felmond, s úgy itt hagyja ezt a sok tahó parasztot, mint Szent Pál az oláhokat.” Grendel Lajos, Nálunk, New Hontban, Pozsony, Madách-Posonium, 2011, 41–42.
3 Az egész mondat így hangzik: „Azt is meghökkenve látja, milyen sok kiváló szerzőt hanyagol el ilyen vagy amolyan okból a többnyire hálátlan utókor, holott természetesen lenne helyük a kánonban.” Grendel, A modern magyar irodalom története, 7.
4 Szalatnai Rezső, Utószó = Juhász Gyula, Orbán lelke, Budapest, Szépirodalmi, 1963, 126.
5 És Grendelt egyik mű esetében sem érdekelte különösebben, hogy tanárok szerepelnek bennük, legalábbis egyáltalán nem a témát vagy a hőstípust látta a legfőbb elemzési szempontnak: Novák Antal esetében azt hangsúlyozta, hogy nem típust képvisel, hanem öntörvényű figura; a Tímár Virgil fia legfőbb értékének nem a témát vagy a történetet tartotta, hanem a feldolgozás „spirituális mélységét” és az előadásmód „elégikus hangszerelését”; az Iskola a határon esetében többek közt a nevelődésregény műfaját, a belső szabadság és függetlenség, az iskola mint zárt tér kérdését emelte ki. Grendel, A modern magyar irodalom története, 143., 154., illetve 420.
6 Grendel, A modern magyar irodalom története, 422.
7 Szirák Péter, Grendel Lajos, Tegnap és Ma sorozat, Pozsony, Kalligram, 1995, 21–22.
8 Szalatnai, Utószó, 122–123.
9 Grendel, A modern magyar irodalom története, 422–423.
10 Szirák, Grendel Lajos, 22–23.
11 A „móriczi hagyomány” emlegetésének átgondolatlanságáról lásd: Szilágyi Zsófia, „[…] meningélt továbbság, népies irányban”. Mi az a „móriczi hagyomány”? = A magyar falu poétikái, szerk. Korpa Tamás, Pataki Viktor, Porczió Veronika, Budapest, FISZ, 2018, 155–169. Az Ondrok gödre recepciójáról állapítja meg Pataki Viktor, hogy „a «kivándorlásregény», «fejlődésregény» és «karrierregény» műfaji mintáit, a «parasztregény» meglehetősen flexibilis fogalmán keresztül, a magyar irodalmi szociográfia hagyományából származtatja – tévesen.” Pataki Viktor, Az idegenség és az emlékezet formái az Ondrok gödrében = Mészáros Márton – Pataki Viktor, Az álom anyaga, Balatonfüred, Tempevölgy könyvek, 2023, 11.
12 Most már van olyan elemzés, amelyik ezt a párhuzamot vizsgálja. Lásd: „A dolgozat azt a kérdést veti fel, hogy miként lehet túllépni azokon a meglátásokon, amelyek már-már kötelező érvénnyel bukkannak fel a magyar kritikai diskurzusban, ha egy mű a falut és a paraszti életet állítja középpontba. Amellett, hogy sok esetben nem vitatható a bevett, döntően magyar irodalmi referenciák létjogosultsága, Oravecz Imre háromkötetes munkája, A rög gyermekei példáján keresztül azt szeretném megmutatni, hogy mi történik akkor, ha egy hasonló tárgyú mű nem elsősorban a magyar nyelvű szépirodalmi hagyományból táplálkozik.” Szántai Márk, Reymonton túl: az Oravecz-próza világirodalmi kontextusa (Steinbeck, Zola, Kafka, Dos Passos), Kalligram, 2021/9, 91.; illetve Szántai Márk, Steinbeck és Oravecz, https://1749.hu/fuggo/essze/steinbecktol-keletre-steinbeck-es-oravecz.html#_ftn1
13 A Tantörténet voltaképpen ki is lóg ebből a sorból, hiszen ott a tanárokat csak a diákok nézőpontjából látjuk, és a cselekmény kezdetén nem új tanár, hanem új diák érkezik a kisvárosba. Bár látunk itt is keserű, kisvárosi tanárfigurát, de ahogy a fiúk nem tudják meg, mi az ő története, úgy az olvasó sem: „A soron lévő órára Irénke, az osztályfőnökünk jött be. Irénke gyermektelen özvegyasszony volt, földrajzot tanított. Arcát összevissza szabdalták a harag ráncai. Azt azonban sohasem árulta el, hogy valójában miért gyűlöl annyira bennünket.” Grendel Lajos, Összegyűjtött elbeszélések, Budapest, MMA, 2023, 7.
14 Ahogy Szirák Péter idézi, egy 1982-es interjúban Mészöly Miklósra hivatkozott a saját kisváros-képe kapcsán Grendel: „Abból a kisszámú, kisvárosi polgári-értelmiségi rétegből származom, amely valahogy megúszta a kitelepítést, és nem cserélte föl a nemzetiségét egy másikra. De ennek is van handicapje. Hogy milyen volt az önszemlélete ennek a rétegnek, arról egyik esszéjében nagyon pontos diagnózist készített Mészöly Miklós. Azt írja: Valahogy az egész olyan pudvás. Valamiféle öntudatlansággal pudvás… Amiről folyamatosan szó volt: egy rangosan érzékeny és jó képességű értelmiség – és leendő értelmiségiek – méltatlan elfuserálódása. Holdkóros tehetetlenség… És ha nem is korszerű formában, de korrekt nemzeti érzéssel rendelkezett… Szóval volt ennek a városnak andaxinja a sorsa és a történelme ellen. Aki nem szedte, fulladt bele a kesergésbe, tépelődésbe, borba.” Lásd Szirák, Grendel Lajos, 22.
15 Grendel, Összegyűjtött elbeszélések, 180.
16 Grendel, Összegyűjtött elbeszélések, 178.
17 Bengi László, A tanár alakja a magyar irodalom történetében, Opus et Educatio, 4. évfolyam 1. szám, 36. http://real.mtak.hu/50183/1/Bengi_Opus_et_Education_2017_1.pdf
18 Pozsony nagyváros-voltát még az is ironikussá teszi, hogy jelenleg a szlovák főváros legfőbb turisztikai szlogenje a „the little big city”. Lásd pl. a tripadvisoron, de ezen kívül még sok-sok idegenforgalmi oldalon.
19 Grendel, Összegyűjtött elbeszélések, 567.
20 Papp Ágnes Klára, A tér poétikája – a poétika tere. A századfordulós kisvárostól az ezredfordulós terekig a magyar irodalomban, Budapest, KRE–L’ Harmattan, 2017, 32.
21 Juhász Gyula, Orbán lelke, 5.
22 Grendel, Nálunk, New Hontban, 78. A regény kisváros-képét az ehhez a kiadáshoz készült utószóban is elemeztem, lásd: Szilágyi Zsófia, New Hont a térképen = Grendel, Nálunk, New Hontban, 163–172.
23 És az igazgató, a hatalom meghosszabbított kezeként, lehet ellenszenvesebb a tanároknál, mégis, legalábbis a Tanügyben, műveltségben magasan fölöttük áll – és éppen emiatt lesz még nehezebb a tanárnak azt eldönteni, védje-e a felettesét, vagy megkísérelje őt leleplezni: „A meglapuló, sunyító tanári kar az unalmas, privát ügyeikkel, a görcsös félelemmel, ahogy a maguk kis poros, parlagi szellemi háza táját védelmezik ebben a civilizációtól elrugaszkodott kisvárosban, a képzelt kiváltságaikat meg mindent. Undorító. Hozzájuk képest a Parnasszuson érezheti magát az ember az igazgató lakásán és társaságában.” Grendel, Összegyűjtött elbeszélések, 105.
24 Grendel, Összegyűjtött elbeszélések, 104.
25 Grendel, Összegyűjtött elbeszélések, 98.
26 Juhász Gyula, Orbán lelke, 103.
27 Grendel, Összegyűjtött elbeszélések, 98.
28 Juhász Gyula, Orbán lelke, 23.
29 Háy János, A gyerek, Budapest, Palatinus, 2007, 207–208.
30 Szirák, Grendel Lajos, 19.
31 Vö. a következővel: „Alighanem túlzás lenne azt állítani, hogy a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeinek magyar szépirodalmában gyakrabban bukkannak föl tanár szereplők, mint más foglalkozási vagy társadalmi csoporthoz tartozó alakok. Az irodalmi hagyományban mégis viszonylag hangsúlyosnak bizonyultak a tanítás és tanárság kérdéseit – ha nem is kizárólagosan, de – előtérbe állító művek. Ennek okát részben magának az (irodalom)oktatásnak a rendszerszintű és tartalmi kiformálódásában lehet keresni.” Bengi, A tanár alakja…, 36.
32 Bengi, A tanár alakja…, 37.
33 Grendel, Összegyűjtött elbeszélések, 103.
34 Grendel, Összegyűjtött elbeszélések, 26.
35 Grendel, Összegyűjtött elbeszélések, 9.
36 Szirák, Grendel Lajos, 38. Grendel másik monográfusa, Elek Tibor a számomra ebben a gondolatmenetben érdekes novellák közül egyedül a Tanügyre tér ki egy mondat erejéig, egy Grendelnél gyakran felbukkanó téma megvalósulását látva benne: „Az író fontos témájának látszik a megtartó erkölcs és a lezüllesztő erkölcstelenség, illetve az öntörvényű, szabad cselekvés esélyeinek bemutatása (Tanügy).” Elek Tibor, Grendel Lajos, Budapest, MMA, 2018, 18.
37 Lacza Tihamér, Hősök nagyítólencse alatt (Grendel Lajos: Hűtlenek), A Hét, 1979/2, 14.
38 Grendel, Összegyűjtött elbeszélések, 181.
39 Grendel Lajos, Négy hét az élet, Pozsony, Kalligram, 2011, 81.