Szirák Péter: Grendel „prózafordulata” / Még egyszer az Éleslövészetről

(tanulmány)

Grendel Lajos első regénye, az Éleslövészet (1981) uralkodó hangnemét tekintve ironikus, szövegalkotási módjait és kompozicionális rendjét nézve meglehetősen heterogén mű. A ’70-es évek értelmiségi közérzetregényeinek témája és tónusa ötvöződik benne az ún. prózafordulat történelmi „nyomozásaival” (Lengyel Péter Cseréptörésétől Esterházy Péter Harmonia caelestiséig) és elbeszéléstechnikai fogásaival,2 mint amilyen a folytonosság megszakítása, az idézetmontázs vagy a metanarratív önértelmezés. Ha a Sinistra körzetnek a „hangnem, látvány és prozódia poétikai konfigurációja tekintetében nincs hazai (vagy egyáltalán magyar irodalmi – megj. SZP) előzménye”,3 akkor az Éleslövészetről viszont megállapítható, hogy abból a prózapoétikai megújulásból „jön”, amelyet a ’70-es években döntően Mészöly Miklós és Esterházy Péter hajtott végre. A mű középpontjában egy fiatalember (az „elbeszélő”) áll, aki az 1970-es években egy csehszlovákiai kisvárosban él, és megkísérel számot vetni családjának és tágabb környezetének, a magyar kisebbségnek a sorsával. Ám a kommunikatív emlékezet csődöt mond: a körülötte élők vélhetően félelmükben hallgatnak a múltról, az elbeszélő apjától és nagyapjától is csak töredékes megállapításokat, homályos utalásokat, legfönnebb néhány anekdotát hall. Az elbeszélő, amikor szülővárosa történetét megpróbálja egyéb forrásokból rekonstruálni, a történelmi folytonosság megszakadásának, a múltról való tudás ellehetetlenülésének tapasztalatát (ezt jeleníti meg a díszkard degradálása,4 valamint a levelek, a régi világ rekvizítumainak elége tése5) a történelemhez való textuális hozzáférés bonyolult feltételrendszerének kiaknázásával kapcsolja össze. Olvassa és idézi az Olsavszky-ház padlásán talált titokzatos tekercseket, amelyek a török hódoltság idejéről, illetve a katolikusok és protestánsok 17–18. századi ellenségeskedéseiről tudósítanak. Az Első leszámolás (történelmi) című kötetnyitó részben „mind a narráció metanarratív önértelmezése, mind a narrátor, illetve a főhős tudatának konfigurációi az olvasás aktusára épülnek, vagyis: a narratív szituáció az olvasás metaforájaként fogható fel.”6 Ez a színre vitt olvasás többfajta – többé-kevésbé távoli – konnexiót is felvethet: az Iskola a határontól a Száz év magányon át Az utolsó világig, a közelebbi példák pedig Mészöly Miklós művei lehetnek, aki a hetvenes évek közepén az Annoban (Albumkép a régi időkből, 1975) és a Filmben (1976) is alkalmazta a beidézett szövegrészletek olvasásának/kommentárjának effektusát. A történeti szövegek montázstechnikáját és az elbeszélő önkommentáló szerepét ötvözte Mészöly a nyolcvanas években is, például a Fakó foszlányok nagy esők évadján, a Pannon töredék, vagy a Sutting ezredes tündöklése című műveiben. A példázatosság hangsúlyai eközben egyre jobban elhalványodtak, vagyis nem annyira a történet példaértékének szociális- etikai aktualizálása, hanem a történelemhez mint hangsúlyozottan szövegek szövevényéhez való hozzáférés, vagyis a történelmi tapasztalatok nyelvi közvetítődésének mikéntje került alkotásainak középpontjába. (A kanadai irodalmár, Linda Hutcheon „historiográfiai metafikció”-ról beszél, s e fogalommal azt hangsúlyozza, hogy minden történeti világ nyelv által megkonstruált, s így minden történeti tapasztalathoz csakis nyelvi közvetítés révén férünk hozzá!) Az Éleslövészethez képest utóidejű, leginkább rokonítható mintázat, a Fakó foszlányok nagy esők évadján (1983) Wesselényi István Sanyarú világ (1703–1708) című naplójának részleteit írja újra, a múlt virtualitásának (valamennyire mindig képzeletbeli, azaz fiktív szövegiségének) érzetét a kronotopikus rend (a valószerű téridő-szerkezet) rombolásával, vagyis a mű által reprezentált világ, a megidézett történeti kor mimetikus (valóságos világként való) elgondolhatóságát anakronizmusokkal, vagyis a történeti rekvizitumok keverésével, a korba nem illő „időszerűtlenségek” (tárgyak, szokások, szavak) szerepeltetésével téve lehetetlenné.

Az Éleslövészet „olvasási gyakorlata” erősen kommentált, például ahogyan az „elbeszélő” mindjárt az elején keretezi a megfejtésre váró szövegeket:

Az itt egybegyűjtött eseményekről titokzatoskodva fogunk szólni, hogy magunknak is szerezzünk némi örömöt (kárörömöt), s nem csupán azért, mivel azok cseppet sem napfényesek. Amiről szó lesz, az Olsavszky-házban talált tekercsek nehezebben értelmezhető szövegrészei. Talpnyalás és irónia fedik át bennük egymást megtévesztő-tökéletesen, s az elbeszélő nem tudja eldönteni, hogy ami hajbókolásnak látszik bennük, nem irónia-e, illetve ami ma pamfletként olvasódik, valójában nem talpnyalás-e. Az elbeszélő nincs könnyű helyzetben, a szövegeket csupán tapasztalatainak ösztönös kontrolljával és egy történelmi csőd keserű fintorával egészítheti ki. (…) Az elbeszélő mégis megküzdött a szövegekkel, csak hogy földerítse belső összefüggéseiket (a titkos ajtókat), a valóság viszont újból szamárfület mutat neki. Tehát előreláthatóan semmi sem tisztázódik majd. (11.)

A befejezés kivihetetlenségét megelőlegező, egyszerre programos, ironikus és melankolikus kommentár szerint az egyetlen kontrollinstancia, a tapasztalat, s vele a jelenbéli távlat (a „történelmi csőd keserű fintora” – mint majd látjuk – a hallgatásra ítélt kisvárosi közösség, mi több: az egész kisebbségi magyarság megrekedt, elnyomott identitásának groteszk kifejeződése,7 diszpozíciója, „hangoltsága”), ám ez nem ad biztos alapot a tekercsek modalitásának, s így példaértéküknek a megfejtésére. A mérce egyébként a hatalomhoz/kiszolgáltatottsághoz való viszony (talpnyalás/hajbókolás vs. irónia) kipuhatolása, ami szükségképpen – az egész Éleslövészetet, sőt az életmű más darabjait átjáró – moralizálás távlatát erősíti: „Elfogadható-e a fönnmaradásért vállalt megalkuvás, a békésebb idők kivárása?”8 Kommentár és szöveg különbségét hangsúlyozza a passzus eleje, ahol a „(kár)öröm” feltétele a „titokzatoskodás”, vagyis az olvasás szcénájának egy olyan alakítása, amely maga is titkokat termel, vagyis tükrösen elismétli az olvasott szövegek rejtélyességét vagy akár modális mozgásait. Ehhez kapcsolódik a „titkos ajtók”-ra való utalás, ami a tekercsek szövegét egyfajta nehezen bejárható, mi több a bejárást tiltásokkal nehezítő épületként metaforizálja, miközben a Kékszakállú herceg vára című Charles Perrault-mesére, illetve Balázs Béla misztériumjátékára is alludál. Ugyanakkor a passzus azt is állítja, hogy a szövegek „elbeszélő” általi kifürkészése/értelmezése a „valóság” ellenállásába ütközik („a valóság viszont újból szamárfület mutat neki”9), s erre az oppozícióra – a Mészöly- illetve az Esterházy-konnexió vonatkozásában – érdemes lesz még kitérnünk.

A tekercsek beidézett szövegei maguk is idézetek/másolatok: a tekercsek írója függelékként hozzáillesztette saját írásához Somogyi Juhász Péter pamfletjét (14.); utóbbi pedig Kenéz Borbála naplójára hivatkozik (17.); illetve hosszú részleteket idéz a holland követ írásából (18.), mi több: P. Sándor református lelkész pamfletjéből (18.). A másola tok másolatainak láncolatában, lett légyen szó a várost elfoglaló törökök, vagy az őket kiverő osztrák-spanyol-magyar hadsereg, majd a császáriak „rémuralmát” megszüntető kurucok bevonulásáról, vagy a katolikusoknak a reformátusokon való rajtaütéséről, vagy akár a bajor telepesek beköltöztetéséről, toposzok és klisék ismétlődnek: az erőszak, a kiűzés, a bosszú és a behódolás mozzanatai/szerepei10 változatlanok, csak ironikus- szatirikus módon előjelet váltanak.

A már említett Mészöly-féle alakítottsággal szemben Grendelnél nincsenek a múlt képzeletbeliségének, fiktív szövegszerűségének érzetét erősítő anakróniák, van viszont csodás elem (akár mint a váratlanság előállításának egyfajta mágikus realista vagy egyszerűen csak mesei fogása, l. még a fantasztikum különlegesen kiterjedt szerepét Grendel későbbi műveiben!), Bolygó alakja, kinek groteszk pendant-ja a második részben a Vilma nénit kísértő szellem (75–76.), s aki a nekropolisz csőszeként, a történelmi ismétlődés, de egyszersmind a történelmi kiengesztelődés allegóriájaként bukkan elő újra és újra:

Csak amikor minden síron meggyújtották már a gyertyákat, akkor merészkedik elő. Sorba járja a sírokat, és elfújja a még lobogó gyertyákat. Esernyője nyelével megkopogtatja a sírboltokat, megvizsgálja rozsdásodó zárjukat, a friss sírhalmokon megigazítja a félrecsúszott koszorúkat. Kétszáz évvel a halála után senki sem fél tőle, csupán azt találgatják, ki is lehet ő tulajdonképpen. (27.)

Bolygó – kiről nem tudják, hogy Tallós Istvánnak az 1752-ben meggyilkolt református papnak a kísértete-e, vagy Jakab mesteré, a félelmében elbujdosott sekrestyésé – rendben tartja a város temetőjét, elrendezi az emlékezés jelképeit és elfújja a még lobogó gyertyákat, ezzel gátat vet a kísértő tűzvész veszélyének, mintegy elodázza11 azt. A tűz – a bosszú, az elégtétel tüze, de akár a tisztító tűz jelképies értelmében is – motivikus láncolatot alkot a regényben: a 18. század derekán a katolikusok felgyújtják a református templomot (32–33.), 1944 telén az elbeszélő apja felgyújtja a Csalogány utcai nyilasházat (29.); a kubai válság idején kigyullad a termelőszövetkezet magtára (76.); s mint ahogy említettük már: a leveleket és a hivatalos iratokat az apa és a nagyapa elégetik (84.). Nem mellesleg, Bolygó, aki szivarozik, az 1858-as évkönyv tanúsága szerint egy színielőadáson teszi tiszteletét, ahol összetévesztik a pesti társulat komédiásaival. (35–36.) Az ő alakja ellentétező relációba kerül Szomolányi úréval, a temetésrendezőével (kinek foglalkozása utalás Czifra Jánosra Krúdy: Asszonyságok díja című regényében), aki a Végső leszámolás (végső) 5. fejezetében bukkan föl, 1944 őszén, amikor az amerikaiak által szétbombázott vasútállomás romjai alól előhúzott halottak temetésén a koporsók között futkos, hogy újra és újra meggyújtsa a szél és az eső által eloltott gyertyákat, mígnem egy „vaskos, goromba hang” (miféle titokzatos rendező?) föl nem szólítja arra, hogy maga is feküdjék be egy koporsóba. A regény zárlatában az „elbeszélő” apja konstatálja a véget („S tényleg akkor értettem meg, hogy tényleg vége… Hogy bármi jön is ezután, az már csak ráadás lehet.”), s a könyv utolsó mondata szerint az elbeszélő ezt a vallomást találja megfelelő kiindulópontnak regénye megalkotásához. A vég és a kezdet eme összekapcsolása körkörösséget sugall, a „ráadás” kitétel pedig az egész szövegnek egyfajta appendix- vagy pótlás-jelleget.

Mint ebből is látjuk, az Éleslövészetben az „elbeszélő” nem csak egyedül „olvas”: egy helyütt például kiderül, hogy a tekercsek egy (voltaképpen hiányzó) részletét másként érti a nagyapa- apa-unoka hármasa:

A régi református templom 1752. szeptember 9-én ég le. Az eseményekről hiteles adatok maradtak fenn, s a családi legendát a hittanórákon is megemlítik. Mindenki igazat mond, s az elbeszélőt nem zavarja, hogy mind másképpen mondják. Sőt, ez a körülmény arra biztatja inkább, hogy másképpen mondja el ő is, hiszen az igazság őt is kötelezi. A lángoló templom az, amit lát – okfejtések helyett kép. A bolthajtásos ablakokon kicsapó füst, a lángoló tető. A gerendák rettenetes ropogása: mintha csontokat törnének valami visszhangos, óriási kriptában. A füst fojtó szaga, a cikázó tűznyelvek. A rendíthetetlen harangtorony a tűztenger fölött, amint ablakréseivel a semmibe mered, s mégis, ez a törhetetlen nyugalom mintha üzenet volna. Tallós István református lelkészt az utcán koncolják fel. (…) Valaki kendőt nyújt oda a megkötözött lánynak, hogy elfödje vele az ágyékát. Ugyanabban a pillanatban fordul be a városháza elé Lángh Imrének, a megye alispánjának a hintója. A fölfordulás láttán az alispán kiszáll a hintóból, s egyetlen erélyes szava elég ahhoz, hogy a tömeg szétoszoljon, de még előtte a lányt átadja neki. Ezt a jelenetet nem ábrázolja rajz, s a történetírás sem említi meg. A szájhagyomány azonban annál inkább kiszínezte. Valóban egyáltalán nem nehéz elképzelni azt a komoran ünnepélyes pillanatot, amikor Lángh Imre megesküszik, hogy felelősségre vonja a gyújtogatókat, megbünteti a református pap gyilkosait, s a lányává fogadja Tallós Rozáliát. Persze a hangsúlyt mindenki más mozzanatra teszi. Az elbeszélő nagyapja a külsőségekre, apja inkább a puszta tényekre. Nagyapja túlhangsúlyozza a pillanat pátoszát, következetesen Emericus Lánghot emleget, s az elbeszélő ilyenkor az apjával titokban összenéz. (…) Az elbeszélő apja viszont nem hajlandó a záporesőről tudni. Az ő szemében Lángh Imre számító, agyafúrt politikus, akinek az eset csak arra jó, hogy politikai tőkét kovácsoljon belőle. Pár év múlva az alispán hozzáadja az időközben katolikus hitre tért Tallós Rozáliát legidősebb fiához, Lászlóhoz. (32–33.)

Az „adatok” és legendák, az írott és a szóban terjedő, a megismerhető és az elképzelhető kezdettől összekeverednek, s az, amit itt az „elbeszélő” a szavaival rekonstruál, nem szövegforrás, hanem „okfejtések helyett kép”! A leírása érzékletek, kvázi érzéki tapasztalatok összegyűjtése révén történik, s ez a kitalált, antropomorfizált látvány az, ami valami titkos jelentést hordoz: a „rendíthetetlen harangtorony a tűztenger fölött, amint ablakréseivel a semmibe mered, s mégis, ez a törhetetlen nyugalom mintha üzenet volna.” Ugyanígy az alispán megszabadító megérkezése is a közösségi fantázia móduszában van: nincs róla rajz, nincs róla írás, a szájhagyomány az, ami „kiszínezi”. (Noha „névtana”, groteszk humort keltő szójátéka – mintegy grendelizmusként – az írottsághoz/beíródáshoz kapcsolódik: az égő templom helyszínére megmentőként éppen Lángh alispán érkezik!) S az elképzelt szcéna értelme ily módon végképp ki van szolgáltatva az értelmező diszpozíciónak: a kommunikatív emlékezet távlatát is megidézve a nagyapa a pátoszt, a szenvedés és megszabadulás jelenetének nagyszerűségét látja benne, a lehangolt apa viszont szemfényvesztő cinizmust.

Mindez az olvasás/értelmezés végső megalapozhatatlanságának és önkényének mise en abymja, miközben látomásszerűségében szoros kötésben van a leégett templom korábban és később felbukkanó képével:

Az elbeszélő legelőbb is a református templom üszkös falait látja, a kihűlt köveket, a széljárta templomhajót, ahová most beesik a hó, a harangláb tetejére hágó holdat. Földönfutókat, akiknek egy részét elnyelte a mocsár. Sikolyokat hall, mezítlábasok lépteit a letaposott hóban. (26.) Az elbeszélő helyett úgyis a kép dönt majd. A lángoló-füstölgő templom látványa, a csöppet sem romantikus események. Akár visszafelé nyomoz az időben, akár előre, újra meg újra ugyanaz a kép tárul elé. (50.)

Az „elbeszélőt” folyton kísértő kép amolyan belső kép: nem a láthatónak, hanem az elképzelhetőnek a leírása: az egykori („ahová most beesik a hó”) hallucinatíve láthatóvá („üszkös falait látja”) és hallhatóvá („Sikolyokat hall, mezítlábasok lépteit”) tett képe. Ráadásul mindezt az elbeszélői értékelő gesztus a dokumentált történetmondás és a kommentár fölébe helyezi: „Az elbeszélő helyett úgyis a kép dönt majd.” Ez különösen erős példaérték-formáló mozzanat, amely egyszerre nyilvánvaló és ugyanakkor titokteljes konnexióban áll a mottóval: „Mint harangtornyot fürkésző égzengés, / parancsot adok: tüzeljetek pontosan a képre.” Az idézet Velemir Hlebnyikov (1885- 1922) orosz avantgárd költő Csönddel borotválom című versének Rába György fordításában ol vasható részlete.12 Minthogy az orosz eredetit kellő kompetencia hiányában nem tudom érdemben kommentálni, ezért a regény és a (magyarul olvasott) paratextus relációjáról csak néhány óvatos megjegyzést kockáztatok meg. A leégett templom elképzelt képének leírásával jelentéstani kapcsolatot teremt az „Isten palotái” és a „harangtorony” (az Éleslövészetben: „harangláb”, illetve a „rendíthetetlen harangtorony a tűztenger fölött”) motívuma. Vajon a képpel (s milyen képpel? szentképpel? Isten képmásával?) szembeni düh, pusztító ellenségesség itt a tiltakozó hang felmagasztalásának („az én igém / isten”) jele? Ha így volna, az a kép vs. hang/beszéd/ kommentár vonatkozásában éppen az „elbeszélő”-ével ellentétes viszonyulás. Hlebnyikov versének a „szolgalelkek”-re átkot szóró, parancsoló hangja13 modális vonatkozásban egyébként is növeli a távolságot a két szövegvilág között. Azzal a nem mellékes jellegzetességgel együtt, hogy a szitok, az átok, a parancs kimondása az orosz költő versében folytonosan akadályokba ütközik: a megidézett Rázin – mint egy fogvatartott, tán megkínzott áldozat dacos erőfeszítéseként – „fogakat köp” a szidalmazottak szemei közé, s a lírai én igéjét egy fogvatartott (animális attribútumokat sejtető) istennel azonosítja: „az én igém / isten, aki ketrecében üvöltésre zendít”. Vagyis a hang modulációja szorosan összefügg akadályoztatottságával: minél kevésbé szabad a megszólaltatása, annál hangosabb. S ezen a ponton mégiscsak van egy fontos „egybehangzás” Hlebnyikov verse és az Éleslövészet között: a kimondás szabadsága/szabadságtalansága és az emóciók szabadjára engedése, illetve megfékezése, korlátozása tekintetében.14 Arról a latenciáról van szó, a korabeli csehszlovákiai magyar közösség tilalmakkal megtépázott emlékezeti kultúrájáról, erősen korlátozott identitás-alakításáról, ami miatt éppenhogy nem lehet „éles” a „lövészet”, ami miatt a regény inkább a (körülírt) hallgatásról, semmint a (hangos) kimondásról szóló példázat. E tekintetben beszédes az első rész utolsó, szintén mottószerű megnyilatkozása, az „elbeszélő” anyjának szavai: „– Édes fiam, mi elrontottunk mindent.” (51.) Az önmaguk fölötti metsző ítélkezés voltaképpen minden lényegest elhallgat: ki az a mi? s mi az a minden? Hasonlóan szűkszavú, bár rébuszokban, s kérdés formájában mégis egyfajta választ fogalmaz meg a második rész mottója: „Hát ne éljen (Alvinczi) Eduárd?” (55.) A klasszikus szövegeken iskolázott magyar olvasó azonnal felismeri A walesi bárdokból vett idézetet, illetve annak A vörös postakocsi-allúzióval kevert változatát. Nincs itt mód az Arany-citátum szemantikai és modális bonyodalmainak kifejtésére, csak arra utalnék, hogy a 19. század közepén keletkezett vers a behódolás, az önkény dicsőítésének mártíromságot is vállaló hősi elutasítását, a hallgatás lázadását beszéli el, egy olyan példázatot, amely legalább annyira konstatálta a Bach-rendszerrel szembeni ellenállást, mint amennyire meg is teremtette, s így morális mércévé avatta annak heroikus képét. Az idézet egy olyan baljós kérdés, amely az uralom alá hajtott néma tartományt megszemlélő királytól származik, s álcázott fenyegetéssel, majd nyílt erőszakkal igyekszik kicsikarni a méltatást, vagyis a velszi bárdok árulását/önfeladását. A mottó így egyfelől a kisebbségi sorban élő művész-értelmiségi képviseleti-erkölcsi dilemmáira utal, másfelől mindennek ironikus akcentust kölcsönözve megidézi Krúdy egyik jól ismert regényhősét, aki egy „dúsgazdag, különc, lóversenyeken triumfáló, előkelő bordélyházakat látogató, magát a múlt tárgyi rekvizitumaival körülvevő nagyúr (…), aki őseit a honfoglaló magyarokig vezeti vissza, s mintegy jelképe a letűnő 19. századi Magyarországnak.” 15 Az így összebarkácsolt kérdés az eltűnt történelmi Magyarország Krúdy-féle legendájának keserűen nosztalgikus felemlegetésére irányul, s nem mellesleg egybeolvasható a regény – szintén a 19. század auráját idéző – adomázó betéttörténeteivel.

A mottókon túl hasonlóképpen kicsinyítő tükörként funkcionál a tekercsekben olvasott példázat a főváros (vagyis metaforikus-metanarratív szinten: a középpont, a centráló elv) megszűnéséről (41–48.). Az „elbeszélő” azonban nem csak olvasva idéz, már az első részben is a tekercsekből vett citátumok közé iktat anekdotikus-életképszerű jeleneteket, ilyen például a 3. fejezet végén az „elbeszélő” és az édesapja örkényi egypercest idéző párbeszéde a „török disznó”-ról (példaértékét tekintve az infantilizálásról, vö. 15–16.), vagy maga a 6. fejezet az Őrhegy utcai nyúlvadászatok teátrális-rituális és groteszk ismétlődéséről (21–23.). De említhetnénk a 14. fejezetet is: Szoszó nagybácsi kalandos élettörténetét (36–40.), amely meg mintha Hrabal mesélőkedvére, groteszk-picaro tónusára emlékeztetne, felerősítve a célelvűség nélküli ismétlés és sodoródás képzeteit.

Noha az első részből sem hiányzik az önreflexív-metafikciós elem, a Második leszámolás (irodalmi) című részben az elképzelt regény és az elképzelt regényíró-szerep középpontba állítása révén fölerősödik az önfolyamat-téma, amely a Termelési-regény egyfajta pastiche-a, vagy inkább radikálisan ironikus, ám ugyanakkor leegyszerűsítő palinódiája. A szövegalakítás egyszerre irányul az önreferencialitásra: pl. az elbeszélői funkció mint virtualitás („Ha az elbeszélő regényíró volna”,16 55. ) és a nem referencializálható dátum („július 32.”, 56., 59.) által, illetve a szövegközi utalások (pl. a szintén a Termelési-regényt idéző Egri csillagok-allúzió), mi több: a műfaji mintázat önironikus elutasítása („Az elbeszélő azonban gyűlöli a regényeket, mert minden soruk, minden mondatuk, minden lélegzetvételük17 hamis.”, 71.) révén, s ugyanakkor egy mimetikusan elképzelhető és példázatosan olvasható világot épít a szerkesztőség munkahelyi légkörének, intrikáinak, illetve a kisváros múltjának/jelenének anekdotikus,18 vagy az Akadémia kávéház életképének kaleidoszkópszerű, s egyszersmind szatirikus ábrázolásával. Utalásokban fontos időindexek is megjelennek, így Trianon, a ’47- es békeszerződés és 1968 is:

Volt idő persze, amikor az elbeszélő is sokat komolykodott dolgokon, amelyeken az idő remekmívű munkát végzett, de most már hosszú időre változtathatatlanok, miként egy békeszerződés, vagy a mindig ravaszul tökéletlen törvények szent paragrafusai, amelyeknek sérthetetlenségét páncélozott járművek és gumibotok légiói védik. (67.) A Termelési-regény ösztönző hatása megmutatkozik abban is, hogy mindkét író olyan részekből építette föl a regényét, amelyek „első tekintetre nem függnek össze egymással”,19 s a második rész nyitánya a „Ha az elbeszélő regényíró volna” módosított ismételgetésével ugyanúgy Weöresnek az ötvenes években írt, Ha a világ rigó lenne kezdetű gyerekversére játszik rá, mint a Termelési-regény első felének „ha én főnök lennék” kezdetű V. fejezete. S említhetnénk pl. a hátravetett harmadik személyű névmás mondattani reminiszcenciáját, de főként a nyelvi hangoltság, az ironikus modalitás meghatározó szerepét. Ugyanakkor az Esterházynál megfigyelhető, dialógusokra, replikákra, konverzációkra, nyelvi világok ütkö zésére, beszédeseményekre építő szcenika rendkívül komplex szemantikai és modális játékával szemben Grendelnél a textuális mozgások – így az anekdotikus, vagyis tömbszerűen történetelvű, példázatos jelentésképzés és az önreflexió is – szöveg és rajta túli, szöveg és „valóság” relációjára futnak ki:

Az elbeszélő különösen azokat a regényeket gyűlöli, amelyekben történik valami, azt a látszatot keltve, mintha a valóságban is történnék valami, holott minden megtörtént már, s ami ebből újra megtörténik, az már csak a megtörténtek paródiájaként viselhető el ideig-óráig. (71.)

S ez a voltaképpeni logikai-empirikus, s egyszersmind történeti érdeklődés inkább Mészöly Miklóshoz köti az Éleslövészetet író Grendelt, aki nagyon sokat tanult mesterének a célelvűséget és az egészelvűséget távoztató írásmódjából.20 Eszerint az erőszak és a szenvedés ismétlődik, de a világnak nincs változatlan lényege, mert az egymást követő létformák nem függenek össze egymással: „Nincs előrehaladás; a bűnt nem lehet intézményekkel vagy erkölcsi hadjárattal megszüntetni. Általában semmiféle teljes igényű világmagyarázatnak nem lehet csorbítatlan hitele, mert az ilyen átfogó létértelmezés óhatatlanul is utópisztikus lenne abban az értelemben, hogy a jövőre vonatkozó föltevést foglalna magában, a történelem eddigi menete pedig azt sejteti, hogy a jóslatok nem válnak be. Röviden, a történelem megértése a jövő ismeretét tételezné föl, ez pedig aligha lehetséges. (…) kétséges a történelem folytonossága. Minden kor igyekszik nyomot hagyni, ám a jövő egymásnak ellentmondó fikciókat gyárt ezekből az emlékekből. (…) nem vonható le végkövetkeztetés a múltból. (…) Múlt nincsen, inkább csak múltak vannak, fikciók, mert többé-kevésbé minden értelmezés fikció, s csakis akkor beszélhető el, ha már azzá lett.”21 Szegedy-Maszák Mihálynak a történelem használatba vehető tanulságát kétségbe vonó soraival egybehangzik az Éleslövészet „elbeszélő”-jének önreflexiója: Éppen ezért ahhoz (is) tartjuk magunkat, hogy csupán a legprimitívebb észelvűség alapján tételezhető fel olyan illúzió, miszerint a történelmi események elemzése, leírása, térbe és időbe helyezése megszelídítheti a jövőt vagy tanulságul szolgálhat a következményeket, a folytatást illetően, netán valamiféle preventív védelmet nyújthat. (85.)

Az Éleslövészetben egy közösség sorsa megföllebbezhetetlen romlásba vezet, s e romlásra, kudarcra, kilátástalanságra, elveszettségre nincs egyértelmű történelmi magyarázat. Grendel első regénye „egymással összeegyeztethetetlennek mutatja a történelmet és az igazságszolgáltatás (vagy igazságtétel – megj. SZP) bármely formáját. E komor végkicsengéssel nehéz annak vitatkozni, aki a kisebbségi sorsot csak kívülről ismeri.”22 Az Éleslövészet Grendel kettős „prózafordulatának” műve: nyitánya és máris zárlata is saját korszakának. A következő regénytől, a Galeritől kezdve a szövegalakítás jóval homogénebbé válik: fölerősödik az anekdotikus elbeszélésszervezés, a generációs távlat, a szatirikus hangnem és a nyilvánvaló példázatosság, mi több: a tételszerűség, a tanító célzatosság. Hogy ez az újabb fordulat vajon mennyiben függ össze a korabeli szlovákiai magyar és a szlovák irodalmi ízléssel (Grendelt kezdettől fordították szlovákra és igen ismert íróvá vált a szlovák olvasók körében is23), azt ennek a kérdésnek a szakértői kísérelhetik meg megválaszolni.

—

1 A tanulmány a Biopoétika a 20–21. századi magyar irodalomban című NKFIH-pályázat (K 13092) támogatásával készült.

2 „Grendel Lajos Éleslövészet című, 1981-es, első regénye egyike azoknak az alkotásoknak, amelyek a kvázi szlovákiai magyar irodalomban a leginkább magukon viselik a prózafordulat elbeszéléstechnikai és szövegszerkesztést jellemző sajátosságait.” Mizser Attila: Apokalipszis poszt. Az apokaliptikus hagyomány a huszadik század második felének magyar prózairodalmában, NAP Kiadó, Dunaszerdahely, 2014, 53.

3 Kulcsár Szabó Ernő: Honnan jön a Sinistra? A poétikai eredetiség kérdéséhez I. rész, Alföld, 2023/10, 56.

4 „Az elbeszélő apja viszont korábban kapitulált már. Gödröt ásott a kamra mellett, beleszúrta a gödör aljába a kardpengét, s arra földelte le a tévéantennát. Ezt a fegyverletételt az elbeszélő nagyapja sohasem bocsátotta meg neki.” Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek, Madách, Bratislava, 1986, 82. (A továbbiakban a főszövegben a lapszámokkal erre a kiadásra fogok hivatkozni.)

5 „Az elbeszélő apja és nagyapja sem politizálnak már, hanem leveleket és megsárgult hivatalos iratokat égetnek. (…) Ládikókat, öreg göncöket, papucsokat, nadrágszíjakat égettek el, egy hét alatt gyakorlatilag mindent, ami elhamvasztható volt a bútorokon és ruhaneműn kívül. Módszeres és céltudatos pusztítást vittek véghez.” Éleslövészet, 84.

6 Kulcsár-Szabó Zoltán: Kommentár helyett „hymen”? A metatextualitás felszámolása Christoph Ransmayr Die letzte Welt című művében = Uő: Hermeneutikai szakadékok, Debrecen, Csokonai, 2005, 175.

7 A csőd és a fintor is megismétlődik: „A családi címer komolyan veszi magát, a részletre vásárolt televíziókészülék fölött függ a falon. Folytonosságot sugall. Vagy már csak annak csődjét. Az önmagába záruló kör narcisztikus, önelégült fintora.” (29.) A gúnyt, lekicsinylést, megvetést, undort kifejező, s önimádatot sejtető grimasz tükrös kivetítése (antropomorfizációja) összekapcsolódik a körkörösség képzetével, ami az olvasott szövegek és az olvasó, a szemlélt környezet és a szemlélő interpenetrációját, egymást átható határolhatatlanságát és a történelem örök ismétlődését sejteti.

8 Szegedy-Maszák Mihály: Tanulságától megfosztott történelem (Grendel Lajos: Éleslövészet), Mozgó Világ, 1981/2, 127.

9 L. még a 2. fejezet elején a Termelési-regényre tett utalást tartalmazó önkommentárt: „Ki vagyunk szolgáltatva a »nem várt« események vaskos naturalizmusának, a valóság lépten-nyomon helyesbít vagy kiegészít bennünket. Amiről szó lesz, annyira irreális, hogy szinte valósághű már.” (12.)

10 S ezeket nem nehéz a 20. századi impériumváltásokra, 1918–19-re, vagy 1938–44-re vonatkoztatni: „De talán éppen ez a cél. Föláldozni mindent: becsületet, vallást, nemzetiséget, átállni a másik oldalra, s közben menteni, ami menthető még. (Egy belső hang: azért pofa kell hozzá, apukám!”) (25.)

11 „Ha nem a víz vagy a láp, hát tűz emészti majd el egy napon a várost, mondogatják. Ez a nap azonban kétszáznegyven éve késik már.” (28.)

12 A teljes költemény magyar szövege:

Csönddel borotválom
Csönddel borotválom le hajamat, szavakra tincset növesztek
Isten palotáit bérbe adom a szavaknak.
Minden szavam egy Rázin legyen, aki fogakat
köp a szemetek közé: „Nesztek, átkozott szolgalelkek!”
Mint harangtornyot fürkésző égzengés,
parancsot adok: tüzeljetek a képre.
Nem értettétek meg, hogy az én igém
isten, aki ketrecében üvöltésre zendít?

ford. Rába György, in Rába György: Idegen ünnepek. Huszadik századi

külföldi versek, Magvető, Budapest, 1974, 70–71.

13 Az átok és a parancs versbéli performatív ereje a szavak felnövesztett erejével hozható kapcsolatba: „szavakra tincset növesztek / Isten palotáit bérbe adom a szavaknak. / Minden szavam egy Rázin legyen, aki fogakat / köp a szemetek közé”; „az én igém / isten”. A versben szerepel Sztyenka Rázin, doni kozák atamán, az orosz irodalomban a féktelen, vad indulatok jelképe, pl. Puskinnál, Cvetajevánál, Suksinnál. (Köszönöm Goretity József filológiai segítségét!)

14 Ez a dinamika, az avantgárd indulat és a kételyekkel teli önironikus visszafogottság ütközése jelenik meg a fejezetcímek – „Első leszámolás (történelmi”; „Második leszámolás (irodalmi”; „Végső leszámolás (végső)” – és a szöveg példaértékének ellentmondásosságában is, amennyiben éppen a radikális gesztus, a „leszámolás” halasztódik folyton el. E mozgás elbizonytalanítja az Éleslövészet irodalomtörténeti besorolhatóságát, vagyis hogy neoavantgárd vagy inkább posztmodern műnek tekinthetjük-e.

15 Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története. Magyar líra és epika a 20. században, Kalligram, Pozsony, 2010, 133.

16 Vö. „Ha én főnök volnék, kötényem is honnan volna.”, illetve „Ha én főnök lennék”, Esterházy Péter: Termelési-regény, Magvető, Budapest, 1979, 43., ill. 45–56.

17 Az antropomorfizáció révén a kitétel mégis visszaköti a szöveget a szerzőjéhez!

18 Például amikor a nagyapa egy emlékezetközösségre apellálva kalauzolja a szlovák vendéget, de az nem kíváncsi Görgeyre, mert egy rossz hírű nőt keres (80–81.).

19 Szegedy-Maszák: Tanulságától megfosztott történelem, i. m. 126.

20 Fontos hatás és párhuzam, hogy mindkét író erősen kételkedik a célelvűségben, ugyanakkor történetmondó tevékenységük önmagában is föltételezi a cél tudatát, s egyikőjük sem mond le arról, hogy részvétet keltsen a kiszolgáltatottak iránt, és hogy a hiteles erkölcsi magatartás mibenlétét fürkéssze. Még akkor is, ha a morális igény és az esztétikai érzék ütközik egymással (l. pl. ízlés és részvét szembenállását az Áttételekben!). A humoros hatásra törekvés ugyanakkor Grendelt elválasztja Mészölytől, akinél a humor igen ritka vendég.

21 Szegedy-Maszák Mihály: A múlás elpusztíthatatlansága (Mészöly Miklós: Merre a csillag jár), Kortárs, 1986/4, 147.

22 Szegedy-Maszák Mihály: Tanulságától megfosztott történelem, i. m. 128.

23 Ennek nyitányaként 1985-ben a trilógia Karol Wlachovský tolmácsolásában Odtienené oblomky (Árnyalt töredékek) címmel jelent meg. 1986-ban Grendel megkapta a Szlovák Írószövetség prózai díját.