Forgács Péter: Kötelék

Sosem jártam még abban a városban. Legalábbis ezt hittem mindaddig, amíg az az idősebb nő oda nem lépett hozzám. Merően nézett, szinte szuggerált a tekintetével, és csak annyit mon­dott, Pucunka. Rángás futott végig a testemen, mint akit áramütés ért, valahonnan a szférák mögötti kietlenségből vagy talán egy feneketlen kútból visszhangzott felém a szó, ami valójá­ban egy név volt, derengett, hogy az én becenevem lehetett valamikor, több évtizeddel azelőtt,életemnek abban a szakaszában, amelyről egyetlen fénykép sem tanúskodik, és amit a szüleim sem emlegettek soha. Elém tette a könyvemet, hogy dedikáljam, közben engem figyelt, én meg őt. Látom, még emlékszel, mondta megkönnyebbült mosollyal az arcán. Mire kéne emlékez­nem, asszonyom, vontam kérdőre. Hát, azokra az időkre, amikor még… Milyen időkre, asszo­nyom, milyen időkre kellene emlékeznem, sürgettem, mert éreztem, hogy elindult bennem va­lami visszafordíthatatlan: az a név döngetni kezdte az emlékezet egyik bezárt kapuját. Azokraaz időkre, Péter, amikor még itt éltél ebben a városban. Én, itt, az kizárt. Pedig bizony éltél itt,harminc éve, a nevelőintézetben.

Amikor egy hónapja levelet kaptam az ottani nyugdíjas klubból, hogy a nemrég megjelent novelláskötetem kapcsán szívesen látnának egy kis beszélgetésre, még nem gondoltam, hogy ez az ártatlannak tűnő meghívás a feje tetejére állítja az addigi életem. Megkértem a hölgyet,várjon meg a bemutató után, szeretném vele tisztázni ezt a Pucunka-ügyet. Beültünk egy kö­zeli kávézóba, meg sem várta, amíg a pincér felveszi a rendelést, és már ömlött is belőle a szó.Hároméves korodig laktatok itt az otthonban, én voltam a dadusotok, Gita néni, nem emlék­szel, ugye, mindegy, mindaddig, amíg örökbe nem fogadtak benneteket. Hogyhogy bennün­ket, kérdeztem értetlenül. Hát téged és a fivéredet. Döbbenten hallgattam. Őrá sem emlékszel?Az ikertestvéredre. Micsoda? Az ikerte… Palika! Ugye, nem emlékszel rá, ez szomorú, pedigolyanok voltatok, mint két tojás, csak én tudtalak titeket megkülönböztetni egymástól. Alig hittem a fülemnek, rengeteg kérdés tolult fel bennem, de a nő nem hagyott szóhoz jutni. Óriásibotrány volt, amikor szétválasztottak benneteket. Palika későbbi nevelőszülei, tele kapcsola­tokkal és pénzzel, valahogy elintézték, hogy csak egyikőtöket vigyék haza. Palikára esett a vá­lasztásuk, fogalmam sincs, mi döntött mellette, talán csak a véletlen. Te meg, szegény Pucunka,ott maradtál velem, sokat sírtál, annyira sajnáltalak, el is döntöttem, hogy magamhoz veszlek,az enyém leszel, de röviddel ezután téged is örökbe fogadott egy végtelenül kedves házaspár.Akkor megnyugodtam, tudtam, hogy jó helyre kerülsz, de azért igyekeztem figyelemmel kísér­ni a sorsodat. Közben eltelt harminc év, te felnőttél, komoly író lett belőled, én meg nyugdíjbavonultam. Van saját gyermeke, kérdeztem, kihasználva a szusszanásnyi szünetet. Sajnos nincs,szegte le a fejét a nő, aztán újra felnézett, és már mosolygott. De az otthonban minden gyerek egy kicsit az enyém is volt, ahogy te is. Kíváncsi voltam rád és a könyvedre, ezért felvetettema klubban, nem hívunk-e meg. Hát, így kerültél ide, vissza.

Ahhoz képest, hogy egy órája még azt sem tudtam, hároméves koromig intézetben ne­velkedtem, és nem a vér szerinti szüleim neveltek föl, elég jól álltam a sarat. Gita néniből áradt felém a szeretet, jó anyám lett volna, ha úgy alakul. Az egész történetben mégis Palika kezdett érdekelni a legjobban. Vajon mi van vele, hogy alakult a sorsa? Elhatároztam, hogy felkutatom őt, éljen bárhol is.

A szüleimtől, vagyis hát, most már tudom, a nevelőszüleimtől nem vártam segítséget, jólbántak velem, felneveltek, iskoláztattak, nem akartam idős korukra felzaklatni őket a múlttal. A vér szerinti szüleim érdekes módon egyáltalán nem érdekeltek. Jó esetben megvolt rá azokuk, hogy csecsemő korunkban intézetbe adjanak, de hogy azóta sem érdeklődtek felőlünk,arra nincs mentség. Lemondtak rólunk. Én is róluk.

Gita néni sok hasznos információval látott el. Két hónapos utánajárással, levelezgetés­sel kiderítettem, hogy Pablo, vagyis Palika diplomata apjával és képzőművész anyjával méga nyolcvanas évek végén, nem sokkal az örökbefogadás után Spanyolországba települt. Mi­után elvégezte a madridi művészeti egyetemet, Barcelonába költözött, a tenger mellé, hogyzavartalanul kiélhesse festői ambícióit. Találtam a neten egy spanyol nyelvű recenziót a leg­újabb tárlatáról. A cikk írója izgalmasnak, sőt enigmatikusnak találta Pablo festményeit,amelyek mögött, szerinte, egy-egy szóban is elmesélhető történet búvik meg. Ezért olyan mozgalmasak, már-már túlzsúfoltak a képei. Minden egyes alak vagy tárgy különleges jelen­tőséggel bír, nélkülük nem fejthető meg a festmények mögöttes jelentése, nem göngyölíthető fel a vászonra vitt történet. Kár, hogy a szerző csupán általánosságban írt Pablo művészetéről,az elképzeléseit nem támasztotta alá konkrét művek elemzésével. Lehet, hogy neki sem sike­rült kibogozni a szálakat?

Régebben olvastam valahol, hogy az egypetéjű ikrek között létezik egyfajta lelki kötelék,mintha az énjeik összekapcsolódnának, és kölcsönösen érzik, ha a másikkal történik valami.Bevallom, amióta tudom, hogy Palika létezik, több olyan eset is eszembe jutott, amelyre ed­dig nem találtam magyarázatot. Előfordult, hogy keserves zokogásra riadtam fel éjszaka. Énsírtam, látszatra teljesen ok nélkül, hiszen nem volt lázálmom, és nap közben sem történt ve­lem semmi tragikus. De volt olyan is, hogy azt éreztem, valami külső erő írásra késztet, pedigakkor éppen semmilyen téma nem foglalkoztatott. Odaültem hát a laptopomhoz, és csak úgyszikráztak a billentyűk az ujjaim alatt, s mire felocsúdtam, ott lüktetett a képernyőn a szöveg, amihez az égvilágon semmi közöm nem volt. Csak lejegyeztem. Akkor nem tudtam mire vélniezeket a fura eseteket, de most már tudom, hogy Palika volt. Mintha egy telepatikus csatornánkeresztül mindig is kapcsolatban lettünk volna egymással. Talán vele is történtek hasonló dolgok.Oda kell utaznom, méghozzá titokban, határoztam el egy pillanat alatt, hadd legyen meglepetés.Biztos, hogy Pablo nem tud a létezésemről, ellenkező esetben már rég megkeresett volna.

Sikerült jegyet szereznem egy fapados Budapest–Barcelona járatra. Habár információim sze­rint Pablo valahol a város egyik külső kerületében élt, úgy gondoltam, először megnézem a tár­latát a katalán fővárosban, hogy úgymond „képben legyek”, ha majd találkozunk. A repülőgépen a kötetemet lapozgattam, mindig van nálam egy, talán babonából, talán hiúságból, de ezt a pél­dányt most neki szántam. Valami frappáns, személyhez szóló ajánláson törtem a fejem, közbenbeleolvastam a nyitó novellába, amelynek Mestermű a címe. Egy megszállott türelemüveg-épí­tőről szól, aki több hónapon át Kolumbusz Santa Mariájával bíbelődik, igyekszik belevarázsolni a hajó kicsinyített mását egy palackba, közben azonban teljesen megfeledkezik a vele együtt élőnőről. S amikor az végső elkeseredésében, és talán, hogy felhívja magára a figyelmet, felakasztja magát a padlásműhelyben, a férfi nem érti, miért tette. Viszont a palackba zárt hajón felfedez egy apró hiányosságot, ami még a gerendán himbálódzó élettelen testről is elvonja a figyelmét.Tudom, kissé morbid, vagy inkább abszurd a történet, de attól még valós párkapcsolati problé­mákat feszeget. A kötet első ciklusa ehhez hasonló, rögeszmés alakokról szól, van, aki az elemi boldogságra vadászik, és végül az ablaka előtt cikázó fecskék szabad röptében találja meg azt, ésa felfedezés mámorában kilép az ablakon. Van, aki annyira azonosul a saját mániájával, történe­tesen a horgászattal, hogy hallá szeretne változni, és egy napon egyszerűen belesétál a folyóba,míg el nem nyelik a habok. Egy másik szövegben szereplő kínai szerzetes élő Buddhaként kíván a nirvánába jutni, ezért háromezer napon át sanyargatja a saját testét, míg teljesen ki nem száradés el nem pusztul.

Közben megszületett a Pablónak szánt ajánlás szövege, ráfirkantottam hát a kötet címoldalá­ra, majd hátradőltem, és lehunyt szemmel élveztem a landolás pillanatait.

Taxival vitettem magam a neten megadott címre, a belváros egy csendes utcácskájában talál­ható galériához. A bejárat fölött nagy tábla hirdette a kiállítást, angolul is, gondolom az idetévedőturisták miatt: „Painted stories – pictures by Pablo Vargas (Megfestett történetek – Pablo Vargas képei)”. Döbbenten meredtem a plakátról rám mosolygó férfira: én voltam! Vagy legalábbis a tö­kéletes alteregóm, Pablo, az ikertestvérem. Mint két tojás, jutottak eszembe Gita néni szavai, s va­lóban, ijesztő volt a hasonlóság, főleg így, hogy nem voltam hozzászokva a gondolathoz, hogy élvalahol a világban egy tökéletes hasonmásom. A tekintete, a mosolya, de még a hajviselete is aztsugallta, hogy én vagyok a képen, vagy hogy az ott fönn nem is kép, hanem egy tükör.

Nyirkos tenyérrel, izgatottan léptem a tágasnak éppen nem mondható, de ügyesen megvilá­gított terembe. Körülnéztem, majd elindultam a falat borító festmények felé. Egy széken idősebb hölgy bóbiskolt, talán a teremőr, a lépteim zajára felhorkant, majd mosolyogva rám köszönt:Bienvenido, maestro! Riadtan biccentettem felé, igyekeztem leplezni az ámulatomat, amit csak fokozott az a kosztümös fiatal nő, aki kilépve egy oldalajtón, sietve elvonult előttem, közben csakúgy odabökte: Hola, Pablo! Hola, vágtam rá gépiesen, és igyekeztem egy oszlop takarásában mi­nél közelebb jutni a festményekhez, nehogy más is „felismerjen”.

A teremben csupán egy fiatal pár sétálgatott, műértő szenvedéllyel vizsgálgatták a képeket,közben halkan, gesztikulálva meg is beszélték a benyomásaikat. Odaléptem az első festményhez.Már a falhoz közeledve feltűnt, hogy a központi alakja egy ablakban álló fiatal férfi, egy fiú, de aztcsak a kép előtt állva vettem észre, hogy tekintete áhítattal követi két fecske könnyed cikázását azazúrkék égbolton. Zavartan pillantottam a kép címét feltüntető táblácskára: „Felicidad elemental

– Elementary happiness”. Hátrahőköltem a felismeréstől: de hiszen ez az Elemi boldogság! Igye­keztem aprólékosabban szemügyre venni a kép minden kis részletét. Bármennyire hihetetlennektűnt is, rá kellett jönnöm, hogy amit látok, az nem más, mint az egyik novellám vizuális megje­lenítése. A szöveg minden fontosabb rekvizituma ott volt a vásznon: a kinyitott laptop, amelyen a fiú tudományos precizitással osztályozta a boldogságra utaló elemi mozzanatokat, az ablak alatt tátongó hatemeletnyi mélység, és a kép sarkában gubbasztó, megtört anya, aki képtelen volt au­tizmusra hajlamos fiát kizökkenteni a rögeszméjéből. Szinte félve közelítettem meg a következőfestményt. Csak abban reménykedhettem, hogy egy fatális véletlen áldozata vagyok. De, amikor odasandítva megpillantottam a hálóinges nőt, ahogy a gerendáról lógva élettelen tekintetét az asztalon álló türelemüvegre szegezi, erőt vett rajtam a rémület. A palackban természetesen ott díszelgett Kolumbusz hajója, a Santa Maria, és mi más lehetett volna a kép címe, mint „Obra ma­estra – Masterpiece”, vagyis Mestermű. Szó szerint megszédített a megmagyarázhatatlannak tűnőmozzanatok sora, sürgősen le kellett ülnöm a legközelebbi zsámolyra. Mi ez, kérdeztem magam­tól, mi akar lenni ez a kísérteties egybeesés? Lopva körbefuttattam a tekintetemet a falon. Így,hogy tudtam, mire figyeljek, már messziről láttam, hogy a többi festmény is valamelyik novellám történetét ábrázolja. A sorban talán hetedik képen épp Csang Liu-csüan kérgesre aszott testéthelyezik el szerzetestársai a kicsiny kősírban, kezében az életjelt adó csengettyű szalagját szo­rongatva. A festmény címe: „Tres mil dias – Three thousand days”, vagyis Háromezer nap. Bingó!

Épp arra gondoltam, hogy sürgősen innom kellene egy sört, mert elszáradok, mint egy fale­vél, és háromezer nap helyett egy pillanat alatt az Élő Buddha sorsára jutok, amikor a terem hátsórészében kinyílt egy ajtó, és egy kisebb csoport közeledett felém. Spanyolul beszélgettek, nemügyeltek a hangerőre, gondoltam, talán bennfentesek lehetnek itt, azért. Megpróbáltam egy ki­csit összeszedni magam, felálltam és feléjük fordultam. Öten voltak. A középső alak éppakkor vett észre, amikor én is őt: Pablo volt az.

Néha megesik, hogy az ember összefut valakivel, aki zavarba ejtően hasonlít rá. Állí­tólag mindenkinek akad egy-két alteregója a nyolcmilliárdból, de csak igen ritkán fordulelő, hogy egymásba botlanak. Ráadásul az egypetéjű ikrek esetében a hasonlóságot fel­váltja a tökéletes egyezés. Pablo arcáról lerítt, hogy a könnyeivel küszködik, szóval tudottrólam, futott át az agyamon. Nem volt mire várnom, széttárt karral tettem felé egy lépést.Palika, kérdeztem elcsukló hangon, és szinte azonnal jött is a válasz, tökéletes magyarkiejtéssel: Petike! Na ekkor törött el mindkettőnknél a mécses, egymás nyakába borul­tunk, a többiek ugyan nem nagyon tudták mire vélni a történteket, talán csak sejthették,hogy egy váratlan családegyesítésbe csöppentek.

Három hónapja halt meg az apám, vágott bele Pablo a műterme felé hajtva a kocsijá­val. A halálos ágyán mondta el, talán, hogy könnyítsen a lelkén, hogy van egy ikertestvé­rem, Petike, akit szégyenszemre ott hagytak a gyermekotthonban. Állítólag azért tanított meg magyarul, mert mindig is tudta, hogy egyszer majd találkozunk. Ránéztem. Én is alig két hónapja tudom, hogy a világon vagy, Pablo, teljesen véletlenül derült ki. Majd elmeséled, fordult felém. Aztán szótlanul ültünk egymás mellett, némán kémleltük az utat, amíg meg nem érkeztünk.

Pablo bevezetett a műtermébe, amit a lakása egyik szobájából alakított ki. Hellyel kí­nált, aztán valahonnan előkerített egy konyakosüveget és két poharat. Öntött, majd ma­gasba emelte az italt: Arra, hogy ennyi év után újra együtt vagyunk! Koccintottunk, aztán előhalásztam a poggyászomból a könyvemet, amit ajándékba szántam neki. Letettem elé az asztalra. Ezt neked hoztam, Pablo. Amikor meglátta, szinte elsápadt. Szuperhold – ezt te írtad? Meglepődve néztem rá. Igen, én, hebegtem zavartan, de gondolom, már ol­vastad, hiszen láttam a festményeidet, és hát… Nem, nem olvastam, vágott a szavamba még mindig izgatott hangon. Nem? Na de akkor hogyhogy… Viszont apám halála után festettem neked egy képet. Hátoldalával nyújtotta felém. Írtam egy ajánlást a hátoldalára,bíztam benne, hogy egyszer majd elolvashatod. „Bárhol is vagy, ugyanaz a hold süt rád is, rám is.” Úgy éreztem, nyomban lefordulok a székről. Némán toltam elé a kötetemet a dedikációnál nyitva. Szinte szóról szóra ugyanaz a mondat. Pablo hitetlenkedve ingat­ta a fejét: ez nem lehet igaz. Közben megfordítottam a festményt. Teljesen megegyezett a Szuperhold borítójával.