Bódi Péter: Belgrádi emlékek

Anyám egy vasárnap délelőttöt választ életem legnyomasztóbb telefonbeszélgetésének lefolytatására. Alig néhány órát aludtam, leszedálva állok a függőfolyosón egy cigivel és egy kávéval a bal, a telefonommal a jobb kezemben, és miközben anya arról magyaráz, hogy apám két hete nem volt otthon, én azon gondolkodom, hogyan tudnék úgy beleszívni a cigibe, hogy közben ne öntsem magamra a kávét. Végül sikerül. Óvatosan visszahelyezem a csészét a korlátra, majd kifújom a füstöt.

– De hová ment?

– Nem tudom, éppen ez az.

– Valamit csak mondott.

– Sokat veszekszünk mostanában. Egyszerűen elment.

– És van tipped?

– Nem tudom. De szerintem megint jár Belgrádba.

– Belgrádba…?

– Belgrádba.

– Biztos?

– Nem. De szerintem igen.

– Mióta?

– Nem tudom.

Úgy érzem magam, mint mikor a filmekben valami váratlan esemény hatására régi sebek szakadnak fel, és az elnyomott emlékek előtörnek. Nem mintha lett volna okom elnyomni az emlékeket – egyszerűen csak érdektelenek voltak eddig –, de azzal, hogy anyám szóba hozta ezt a tabunak számító témát, mintha új megvilágításba is helyezte volna a dolgot, mintha csak most adta volna értésemre, hogy ő is tud az apámmal való közös titkunkról, titkainkról.

– De ezt a Belgrád-dolgot… a rendőrségnek nem mondtam.

Ahogy kimondja a rendőrség szót, beugrik, hogy mi van, ha lehallgatnak minket. Pedig dehogy hallgatnak, nem vagyunk mi olyan fontosak.

– A rendőrségnek, anya…?

– Mondom, két hete nem volt itthon.

– De anya… korábban szóltál a rendőrségnek, mint nekem?

– Eleinte nem akartalak zavarni, feleslegesen nem. Aztán meg bepánikoltam.

– Anya…

– Talán ők megtalálják. Én már mindenkit körbekérdeztem.

– Engem nem.

– …

– Miért?

– Mindenkit, aki tudhatja, hol van.

Nem mintha lennének konkrét emlékeim Belgrádról. Az rémlik, ahogy apámat kérdezgetem, ott vagyunk-e már, mert korábban még sosem ültem annyit autóban, mint akkor, meg az, ahogy arról magyaráz, hogy ne beszéljek a határőrökkel, ha nem kérdeznek, de ha mégis, csak azt mondjam, amit ő is. Aztán valami raktár, a városból szinte semmi, csak a nagy panelek, amik nem sokban különböztek a Miskolcon vagy Budapesten lévőktől, csak valahogy itt minden nagyobb volt. Érthetetlen nyelv – apám vajdasági, valószínűleg szerbül pofázhattak –, bőrdzsekis, kopasz vagy tréningruhás férfiak, ahogy szétszedik a kocsink csomagtartóját és a hátsó ülést, néhány ugató kutya. Az egyikkel sokat játszottam. Őt meg is kaptuk, Artúr volt a neve. Nem tudom, mi neveztük-e el, vagy már a szerbek is így hívták. Másfél évvel később megdöglött, valaki szögekkel fűszerezett virslivel vette fel a versenyt a lakótelepi kutyaszar elleni egyszemélyes hadjáratában. Nem csak Artúrt hozhattam haza Belgrádból, de egy szupermarketben mindig be is vásároltunk, ahol kábé annyi édességet tehettem be a kosarunkba, amennyit akartam, sőt, néha, még McDonald’sba is elmentünk – és ezt anya előtt mindig titkolni kellett. Itthon sosem vittek volna gyorsétterembe, de a szerb happy meal menü ugyanaz volt, mint a magyar. És ez nekem akkor sokat számított, szinte minden osztálytársam gyűjtögette a játékokat. Végre nem kellett azt a szégyent éreznem, amit korábban, mikor magyarázkodnom kellett, hogy mi miért nem járunk McDonald’sba.

Sosem kérdeztem rá apámnál erre a Belgrád-dologra. Egyfelől örültem az édességeknek és a Mekinek – már akkor is korrupt voltam –, másfelől, hiába tudtam, hogy nem rokonokhoz megyünk, gyerekként az ember képes elhinni, hogy ha valaminek nincs értelme, azt szimplán nem látja még át, valami furcsa, kettős gondolkodás burkolja be a hétköznapokat, egyszerre hisszük el azt, amit a szüleink mondanak, és azt, amit látunk, a kettő hiába nem egyezik néha.

– Anya, apa fegyvereket, cigit vagy valami drogot csempészett Szerbiából?

Anyát meglepi a váratlan nyíltságom. De nem érdekel. Szinte már felnőtt vagyok, minek köntörfalazzak.

– Hát, cigit, azt nem. Azt mondta, abból nem fér be annyi abba a kis autóba, hogy megérje.

A csomagokat sosem láttam, vagy legalábbis nem emlékszem rájuk. Akkortájt a kutyák még jobban érdekeltek, mint a drogok. Mióta láttam Artúr haláltusáját, ahogy hörögve köpi a vért miközben nyöszörög, elképzelni sem tudom, hogy újra legyen háziállatom. Nem okoznak akkora örömöt, amekkora fájdalmat az elvesztésük okoz.

– Hm. Szóval apa fegyverés drogcsempész volt, és engem használt fel, hogy ne tűnjön gyanúsnak.

Nincs válasz.

És te mindezt tudtad és elfogadtad, mondanám még, de nem akarom bátani anyát.

Én ezt így még sosem mondtam ki, sőt, az is lehet, hogy sosem gondoltam végig, hiába tudtam. Vannak ilyen dolgok, amiket tudunk, mégsem tudatosítjuk őket. Mint például az, hogy miből volt pénzünk a folytonos, albérletes panelból albérletes panelba való költözést követően kényelmes, kertvárosi társasházban megtelepedni. Arra sem emlékszem, mikor állt össze a kép.

Lehet, hogy nem is volt egy határozott pillanat, de az évek alatt mintha a tudatalattim magától rakta volna össze a mozaikot, olyannyira, hogy még a vágy is megfogalmazódjon bennem, hogy egyszer megkérdezzem apámtól, mi volt ez az egész, egy tipikus apa-fia pillanat során, de valójában nekünk nem volt ilyen pillanatunk a belgrádi Mekizéseink óta. Arra viszont biztos, hogy csak most jövök rá, hogy miközben sajtburgert zabáltunk, fater nem azért volt olyan laza és kedves, mert örült, hogy velem van, hanem azért, mert ekkor érezte az út során először biztonságban

magát. Én csak épp ott voltam.

– És megint csinálja?

– Hát, nem pontosan ugyanazt, de igen.

Visszakérdeznék, de ekkor beugrik: mostanában kisbusszal mászkált. Elvileg egy haverjának segített be a vállalkozásába, filmforgatásokon melózott, kellékeket és eszközöket szállított. Mindig azt mondta, ebbe szállt be. Ekkor leesik, hogy Belgrád csak egy metafora.

– Áh, a kisbusz. Ki nem találtam volna.

– Elfér benne vagy tizenöt ember – teszi hozzá anyám halkan.

Vagy lehet, hogy ő úgy gondolja, hogy az embercsempészek Belgrádból hozzák fel az embereket, kisbusszal?

Mire visszamegyek a lakásba, már Réka is ébren van. Épp egy cigit kocogtat le az ablakpárkányon.

– Kávét innál? Nemrég főztem le – kérdem.

– Már meg is ittam.

– Király.

– Fasza kis buli volt – mondja, majd krákog egyet, amin elnevetjük magunkat. Ledőlök mellé az ágyra, majd ösztönösen belebámulok a telefonom képernyőjébe.

– Mi újság, kivel beszéltél?

– Én? Ja, telón? Anyámmal.

Ahogy görgetek, látom, hogy Jeff Mills épp Európában turnézik. Budapestre persze nem jön, de most még csak Zágrábba sem, ahol Rékával láttuk. Életünk egyik legjobb bulija volt. Mutatnám is neki a képernyőt, de annyira fáradt vagyok a tegnaptól, hogy szimplán lusta vagyok hozzá. Ahogy nézem a turné állomásait, látom, hogy Belgrádba is jön, két hét múlva.

– Jól van?

– Anya? Öhm, jah.

A belgrádi emlékek úgy összezavartak, hogy egy pillanatra el is felejtettem, anyám miért hívott.

– De fater eltűnt.

– Hogy érted?

– Eltűnt.

– De hogyhogy eltűnt?

– Hát, épp ez a lényeg. Hogy nem tudjuk.

– De megvannak a cuccai, és úgy, vagy összepakolt, és elment?

Ezt eszembe sem jutott megkérdezni anyámtól. Legalább lesz okom felhívni, mikor már bűntudatom van amiatt, hogy nem hívtam egy ideje. Ekkor hirtelen megéhezem. Lehúzom a kávémat, erőt gyűjtök.

– Nem harapnál valamit? – kérdem.

– De, de nincs itthon semmi. Leugrunk boltba?

– Hm. Nem. Gyújtsd meg azt a cigit, aztán öltözz fel, meghívlak egy Mekire.

– Mekire?

– Mekire.

– De mi sosem járunk McDonald’sba.

– A változatosság gyönyörködtet.

Réka fura grimaszt vág, olyat, amivel egyszerre akarja kifejezni a rosszallását, és azt is, hogy csak viccel.

– Legalábbis gasztronómiai szempontból – mondom, mire Réka elmosolyodik, és apró, hosszúkás gödröcskék jelennek meg az arcán.

Réka beleharap a csirkeburgerébe, majd belemártja a sültkrumpliját a ketchupba. Teli szájjal szólal meg:

– Miért nem rendeltél Big Macet, ha már ennyi sajtburgert megeszel?

Egy darabig nem válaszolok, csak Rékát nézem. Hogy lehet valaki ilyen gyönyörű, másnapo-

san, teli szájjal, kócosan?

– Ehhez volt kedvem – mondom, majd kibontom a negyedik sajtburger csomagolását is.

A lapsajt ráolvadt a papírra, ujjal lekaparom, először azt eszem meg, majd én is beleharapok a burgerembe. Ekkor két, látszólag egymáshoz nem illő gondolattöredék összecsúszik az elmém-

ben, és onnantól kezdve szét sem tudom őket választani.

– Figyelj, tegnap volt ott az a srác. A volt osztálytársad, aki külföldön tanul.

– Hát, van néhány.

– Az, amelyik mondta, hogy még a hétvégén megy is vissza Szerbiába, és még az ünnepekre sem jön haza.

– Bandi? Ő Belgrádban tanul, szerbiai magyar.

– Igen, ő lesz az. Emlékszel, milyen jót buliztunk tavalyelőtt, a Boogaloo-ban?

– Jeff Millsre, Zágrábban. Persze. Miért?

– Bandi adta azt a szürke Dom Perignont. Amiből bevettünk egyet, és elég volt egész estére.

Réka nagyot nyel, majd leteszi a csirkeburger maradékát a szalvétájára. Általában három lasztiig meg sem állunk.

– És?

– Hát, tudod. Mondta, hogy kár, hogy ilyet itthon nem lehet. És lesz megint Jeff Mills, de most

Belgrádban, és arra gondoltam, hogy esetleg… a kellemeset a hasznossal.

– A kellemes részét már értem… de erre most nincs pénzünk.

– Igen. Hát, ha már arra járunk, eltehetnénk néhány száz tabit, és…

– Néhány százat…?

– Aham. Ha ketten megyünk, vonattal, senki sem fog gyanakodni ránk. És tegnap beszéltük, hogy munkát kéne keresnünk.

– Hát, ha meg akarjuk tartani az albit.

– Így viszont jobban ráérnénk azzal a kereséssel.

– Hm.

– Hm.

– Csak azon múlik, mennyiért adják a lasztit, ha veszünk pár százat.

Réka nem válaszol, a csirkeburgerét nézi, miközben a szájával oldalra csücsörít. Mindig ezt

csinálja, amikor elgondolkodik valamin. Miután a szája visszacsúszik középre, megszólal:

– Nem szeretném, ha dealerkednél.

– Én sem.

– Akkor?

– Van emberem, aki átvenné egyben.

– Ismerem?

– Nem.

– Hm.

– Megvan Bandi száma?

– Meg.

***

Szűk két hét múlva, péntek délután érkeztünk meg Belgrádba. Először Bandival találkoztunk. A bulin teljesen máshogy nézett ki, mint akkor. Mikor először láttam, szakadt gatyát és egy elhordott Adidas melegítőt viselt, most sportzakót és inget, akkor összevissza állt a haja, most hátrafelé volt fésülve. Autóval jött ki elénk, egy jólszituált Peugeot-val, és az egész megjelenésében volt valami felnőttes. Még Réka is meglepődött rajta. Megittunk vele egy sört – halálra untatott minket a mérnöki karról szóló sztorijaival –, majd elsétáltunk a dealeréhez, Dušanhoz, egy koraharmincas, kiégett partiarchoz. Magas, vékony srác volt, két, színben egymáshoz nem passzoló, kötött Zara pulcsit viselt kabátként, alatta Hawaii inggel, ami még így, a csípős őszi hidegben is bepillantást engedett a széttetovált mellkasára. A haja a rövidsége ellenére nagyon göndör volt, a szemét pedig nem láttuk, mert hatalmas, fekete napszemüveget viselt, amit egy percre sem vett le. A lakásán találkoztunk, egy szinte teljesen üres, csupán néhány IKEA-bútorral berendezett tágas, tetőtéri albérletben, majd egy néhány perces smalltalkot követően a nappali dohányzóasztala megtelt kisebb-nagyobb csomagokkal, bennük különböző színű és formájú tablettákkal. A legkisebb csomag szürke volt, és az a Dom Perignon logós ecstasy volt benne, amiért jöttünk. De már ránézésre is látszott, hogy alig lehet benne száz tabletta. Mint kiderült, annyi sem volt. Dušan magyarázkodni kezdett, valami haverja volt itt, neki is az kellett, de a többiből vihetünk, amennyit akarunk. Bandi nem szólt semmit, de érződött, hogy Dušan megígérte neki, hogy félreteszi nekünk a Dom Perignonokat. Nem tudtunk mit csinálni, odaadtam minden félretett pénzünket, elraktuk a Perignonokat, és vettünk hozzá pár százat a többiből is, majd elmentünk a szállásunkra – bár Bandi felajánlotta, hogy alhatunk nála, valahogy jobbnak láttuk, ha a csomagunkkal inkább szállodába megyünk, bár itt is eléggé be voltunk szarva: mi lesz, ha egyszerűen csak eltűnnek a tabletták a szobánkból? Mit tudnánk tenni?

Jeff Mills Belgrádba is legalább akkora szettet hozott, mint néhány éve Zágrábba. Átbuliztuk az éjszakát, mindössze másfél tablettával fejenként – bár nagy volt a csábítás, hogy kipróbáljunk valami újat, biztosra akartunk menni, így Perignont vettünk be. Bandi is velünk tartott, rendesen ki is volt, ami nem is csoda, mert húsz tablettával lett gazdagabb aznap este a közvetítésért. Természetesen a Dom Perignonból kért.

Másnap még egy kis városnézés is belefért, bár sok értelme nem volt: olyan fáradtak voltunk, hogy már most alig emlékszem bármire, amit láttunk, de az biztos, hogy van ennek a városnak egy sajátos hangulata.

Aztán Rékával abba a Mekibe is elmentünk, ahova gyerekként még fater vitt el. Ahogy evés közben az embereket bámultam, arra jöttem rá, hogy apámat keresem.

Vasárnap reggel is, mikor az állomáson kávéztunk, folyamatosan azon kaptam magam, hogy a peronokat bámulom. Nem hiszek a véletlenekben, de Belgrád nem az a város, amiről minden nap hallok, hiába van a szomszédban és hiába főváros. Mégis annyi minden mutatott ide, hogy valahogy törvényszerűnek tűnt, hogy mindez okkal történik. Hiába nem hittem benne, valamiért mégis biztos voltam benne, hogy meg fogom találni apámat, pedig még csak nem is akartam megtalálni.

Apám, persze, nem volt sehol.

Délelőtt, mikor elértük a szerb–magyar határt, rendesen izgultunk: ez volt az utolsó akadály, amit le kellett küzdenünk. De itt sem történt semmi. Két nagydarab, kopasz szerb határőr ránézett a papírjainkra – de csak azokra –, majd mentek tovább. Ugyanez a magyar kollégákkal, és ennyi. Hazafelé végig azon agyaltam, hogy a lebukástól féltem, és ezért koncentráltam annyit apámra, vagy épp fordítva, apám eltűnése zavar valahol mélyen, és ezt próbáltam leplezni a lebukástól való félelemmel. Egyedül azt érzem, hogy valamit éreznem kéne.

Egyenesen az emberemhez mentünk, Henrikhez. Ő az egyetlen összeszedettnek mondható dealer ismerősöm – tényleg üzletként tekint a kábítószer-kereskedelemre, részéről nem utolsó lehetőség, hanem tudatos döntés volt az iparágba való beszállás, és eszerint is éli a mindennapjait: hajnalban kel, a nagyobb csomagokat kisebbekre osztja, mindent leellenőriz, ami átmegy a kezén, sosem adna el szart senkinek. Megbízható figura, és meg is dolgozik ezért az imidzsért.

A lépcsőház előtt állva hívom fel, mire szimplán kinyom – finom jelzés: épp vannak nála. Leülünk egy padra, várunk. Rékán látom, hogy izgul. Szokatlanul csendes, bár igaz, fáradt is. Ilyenkor, amikor csak úgy bámul, mindig összeszűkül a szeme, mintha nagyon koncentrálna valamire, és ettől csak még aranyosabb az arca. Mégsem őt nézem, hanem egy hajléktalannak tűnő fazont a tér túloldalán. Az apám az, legalábbis egy pillanatra azt hiszem. Aztán rájövök, hogy nem ő az.

Valahogy érzem: soha többé nem fogom látni apámat.

És ez nem zavar, az viszont igen, hogy nem zavar. Zavarnia kéne.

Kábé tíz perccel később egy vékony, szőke srác jelenik meg a kapuban, és egyből kiszúrom, hogy ő lehetett Henriknél – pontosan így néz körbe az, akinek nemrég a táskájába került egy többszáz grammos csomag, illegális tartalommal. Ismerős a srác arca, majd beugrik: Bencének hívják, kiskoromban néhány évig a szomszéd lakótelepen lakott. Nem köszönök rá, valszeg amúgy sem ismerne meg. Miután felül egy zöld Vespára és elhajt, megszólal a telefonom: mehetünk.

Bemutatom Rékát Henriknek, és a barátnőmön látom, hogy meglepődik: egy közönéges dealerre számított, nem egy piperkőcre Hugo Boss öltönyben, Bugatti cipőben, elegáns, fazonírozott szakállal.

Ezúttal mi pakolunk tele egy dohányzóasztalt: alig harminc szürke Dom Perignon, nagyjából százötven vörös oroszlánfej, száz sárga dollárjeles és nagyjából még egyszer ennyi kék békafejes tabletta. Henrik előbb egyenként megnézi a csomagokat, majd elővesz egy cipősdobozt. Különböző típusú tesztek vannak benne.

– Foglaljatok helyet, ez egy darabig el fog tartani – mondja, majd kibontja az egyik csomagot.

Szótlanul nézzük végig, úgysem láttunk még ilyet: Henrik gumikesztyűt húz, majd kirak négy hosszúkás tálat az asztalra. Mindegyikre kirak egy-egy tablettát, elfelezi őket, a félbevágott darabokat egy kis fémlappal porrá zúzza, majd a port apró halmokba rendezi. Ezt követően a cipősdobozokból apró fiolákat vesz elő, különböző címkékkel, majd minden kis halomra csepegtet egyet-egyet a különböző fiolákból. Az apró kis halmok különböző színeket vesznek fel, és mi nem tudjuk, melyik jelent jót és melyik rosszat. Henrik pókerarccal csinálja végig a folyamatot, majd, mikor végez, hátradől a kanapén, és sóhajt egyet.

– Bárcsak jó híreim lennének, srácok.

A Dom Perignonon kívül az egyik fajta tabletta sem rendes MDMA, illetve a békafej az, de abban is alig lehet 80 milligramm, bár ez már tipp – nem volt elég erős az elszíneződés, de ahhoz, hogy a tartalom pontos mértékét megállapítsuk, precízebb tesztek kellenének. A dollárosba egy 2C-B nevű szert kevertek, ami hasonlít is az MDMA-ra, de mégsem az, ráadásul metamfetaminnal ütötték fel, és így Henrik nem akarja átvenni – túlságosan kiszámíthatatlan –, a vörös oroszlánfejes pedig szimplán valami designer lehet, Henrik szerint azzal járunk a legjobban, ha kidobjuk a csomagot. Azt a kevés Perignont, amink volt, eladtuk neki a békafejekkel, amiket kábé szánalomból vett meg, aprópénzért, úgyhogy végül nagyjából annyi pénzt kereshettünk, amiből a hétvégi utunkat tudtuk fedezni, ha a bulit nem számoljuk bele. A félretett pénzünknek pedig lőttek.

A Westend tetején ülünk, a Ferdinánd hidat bámuljuk percek óta, csendben. Réka arcán nem látok érzelmeket, pedig keresem őket, és fura, de én sem vagyok ideges. Talán egy kicsit csalódottnak mondanám magam, de valamiért inkább érzem úgy, hogy még olcsón megúsztuk. Henrik kimért profizmusa mintha kijózanított volna, elvégre lementünk egy idegen ország teljesen idegen dealeréhez, és vettünk tőle többszáz ekit, amit aztán behoztunk az országba. Nem véletlen, hogy Bandi annak ellenére sem hozna be két-három tablettánál többet, hogy kézenfekvő volna számára. Mondjuk, a megjelenése alapján rá sem szorul. Ráadásul még bulizni is elmentünk közben, konkrétan még járt az állkapcsom, mikor felszálltunk a vonatra, mert azt talán mondanom sem kell, hogy az egész belgrádi tartózkodásunk alatt végig a tablettákon voltunk, bár csak a Perignonon – arról tudtuk egyedül biztosan, hogy kevés is elég lesz belőle, arra pedig nem készültünk fel, hogy Henrik le fogja ellenőrizni a többit. Bár, azzal se lennénk előrébb, ha tartoznánk, mivel gyenge szart adtunk el neki… ezt mindenhogy én basztam el. Még Dušanra sem tudnék úgy igazán haragudni, talán azt sem tudta, mit ad el. És ha mégis? Én is ezt tettem volna vele, pontosan ugyanezt.

– Kinézek néhány bulit jövő hétre, elmegyek, eladom olcsón ezt a 2C-B-s szart, a többit meg kitaláljuk – mondom Rékának, aki csak bólint egyet.

– És az oroszlános?

– Nem tudom. Azt előbb ki kéne próbálni. A 2C-B-ről legalább tudom, hogy micsoda.

– Mert, micsoda?

– Hasonlít az MDMA-ra, csak kicsit halusabb. Meg gyorsabban jön elő és múlik el a hatása, kábé ennyi a különbség. Asszem.

– És ez van felütve spurival?

– Aha.

– Beveszünk egyet?

– Persze.

– Holnap meg megnézhetjük az oroszlánosat.

– Jó.

Finoman kibontom a csomagot, előveszek két tablettát, majd az egyiket Rékának adom.

Van egy kevés ásványvize, azzal nyeljük le, majd újabb csendben töltött percek következ-

nek, és én közben végig a hídon sétáló járókelőket nézem, hátha meglátom köztük apám,

hogy legalább ennyi értelme legyen ennek az egésznek.