Katri Talaskivi: A nyelv vagy a kifejezés védőőre az irodalom? (Dávidné Balázs Renáta fordítása)

A finn irodalom többnyelvűsége számos kulturális vitát váltott ki az elmúlt évtizedben. A nem finnül vagy svédül alkotó szerzők vágya arra, hogy szakmailag elismerjék őket, rendre gyors ellenreakcióba ütközött: „Hiszen a finn is egyike a veszélyeztetett nyelveknek, ezért meg kell védenünk!”1

E védekező reakció ellenére a finn irodalom többnyelvűsége valójában korántsem újkeletű jelenség, csupán az elmúlt húsz évben jobban előtérbe került. Ez idő alatt ugyanis egyre több hivatásos író költözött Finnországba, és ők hátterüket tekintve már jóval sokrétűbb társaságot alkotnak. A nem finnül vagy svédül író szerzőkről nincsenek ugyan átfogó statisztikák, de nem áll messze a valóságtól, ha számukat bő százra becsüljük.

A finn irodalmi mező kereteit erőteljes intézményi definíció jelöli ki: ennek alapján az irodalom olyan írásos termék, amelyet az irodalom kapuőrei, vagyis a kiadók, az ösztöndíjakat odaítélő bizottságok, a Taike,2  a szakmai írószervezetek stb. irodalomként fogadnak el. Történelmi okokból a finn irodalmi mező két részre, finn és svéd nyelvű irodalomra oszlik. Ha ehhez hozzáadjuk a finn íróról alkotott intézményesült képet, kevés tér marad a más nyelveken írott irodalomnak, de remélhetőleg ez a tér a kisebbségi nyelvű szerzők kitartó, sok esetben finn és svéd nyelvű kollégáikkal közösen végzett munkája eredményeképpen növekedni fog lassan. Ennek halvány jelei már most megmutatkoznak, például a magányalapítványok vagy a Taike által odaítélt alkotói támogatásokról készült statisztikák szerint.

Ha a finn vagy svéd nyelven való írás jelenti a finn irodalomba vezető egyenes utat, akkor miért ír olyan sok szerző továbbra is más nyelveken? Egy 2017ben általam készített felmérés alapján ennek leggyakrabban szubjektív oka van: az anyanyelv vagy olykor akár egy másik, gyermekkorban elsajátított nyelv az a munkaeszköz, amelyik az önkifejezés szabadságát a leginkább lehetővé teszi.

Nem ritka az sem, hogy a Finnországban kisebbséginek számító nyelvnek az államhatárokon túl merőben más státusa van. Ez a helyzet például a spanyolul vagy angolul írók esetében, és bár az arab nyelvű irodalom infrastruktúrája instabil és írói szempontból előnytelen, a transznacionális irodalom szempontjából az arabul írt próza vagy líra potenciálisan sokkal nagyobb közönségre tarthat számot, mint bármely másik északi nyelven írt irodalom.

Az anyanyelven való írás eszközként szolgálhat arra, hogy az írók úgy érezzék, általa egy nyelvi közösséghez tartoznak. Ez azonban több értelemben egy elképzelt közösséget jelent, amelyet a világon szerteágazó virtuális kapcsolatok tartanak össze. Az internet, az e-könyvek és az egyéb digitális publikációs formák könnyű és költséghatékony terjedése az egyik oka annak, hogy az online közlés népszerűségnek örvend a Finnországban élő külföldi szerzők körében. Mi több, azokban az országokban, ahol a szólásszabadság korlátozott, a hagyományos módon nyomtatott könyvekkel szemben a digitálisan megjelentetett szövegek az állami cenzúra célpontjaivá sem válnak olyan könnyen.

A munkanyelv megválasztásában azonban nemcsak az önkifejezés könnyebbsége vagy a nyelvi közösséghez való tartozás játszik szerepet, de nyíltan politikai okok is meghúzódhatnak mögötte. Azok a szerzők, akik politikai állásfoglalásként értelmezik a választott nyelven való írást, általában azért sajátítanak el egy új munkanyelvet, hogy ezzel is tiltakozásukat fejezzék ki a származási országuk anyanyelven űzött politikája ellen. Nyelvváltást vonhatnak maguk után az olyan tapasztalatok is, melyek során az írókat anyanyelvhasználatuk miatt elnyomták vagy hátrányosan megkülönböztették. Ezekben az esetekben az új nyelv egyben új lehetőségeket is kínál, akár annak a lehetőségét, hogy az illető tiszta lappal induljon, és magáévá tegyen egy teljesen új, általa választott nézőpontot. Így tehát, míg egyes írók ragaszkodnak az anyanyelven való íráshoz, mert így továbbra is az általuk nagyra tartott irodalmi hagyomány részesei maradhatnak, addig mások nyelvet váltanak, mert el akarnak szakadni az anyanyelvük merev irodalmi tradícióitól. A kérdőíves felmérésre, amely ennek az írásnak is az alapját képezi, 31 Finnországban élő szerző válaszolt, akik összesen 15 különböző nyelvet jelöltek meg anyanyelvként. Ha a felmérésből le lehet vonni valamilyen következtetést, akkor az az, hogy az írói munkásságnak a központi eleme a nyelv és az általa kínált lehetőség a szabad önkifejezésre. A szabad önkifejezés révén pedig leválhatunk az elnyomó struktúrákról és új közösségekhez csatlakozhatunk. Ebből a szempontból nézve az irodalom feladata nem az egyes nemzeti nyelvek védelmezése, hanem azoké a jogoké, amelyeket a szabad nyelvhasználat lehetősége – bármely nyelvé – biztosít az írók számára.

Dávidné Balázs Renáta fordítása

—

1    A veszélyeztett nyelvek UNESCO-atlasza (UNESCO Atlas of the World’s Languages in Danger) szerint a finn nem tartozik a veszélyeztetett nyelvek közé.

2    Taiteen  edistämiskeskus  (Arts  Promotion  Centre  Finland):  művészeti  projektek támogatásáért és terjesztéséért felelős állami szervezet. (A fordító megjegyzése.)