Puskás Dániel: Számozott versek

Kerosin felvétele

#8

Gyerekként szerettem,
hogy az utolsó utcában lakunk.
Amikor apám kivitt a határba,
csak a szántóföldeket,
a szomszéd falu temetőjét lehetett látni,
és a távoli autópályát.

Halkan suhogtak a száguldozó autók,
mint ahogy hullámzik a tenger.

Két ember közti áthidalhatatlan csend.
Fejemben felszabadíthatatlan fegyenctelep.

#9

Falevelek hullanak.
Rozsdás íz a számban.
A város közepén
használatlan gyárak szétszerelt maradványai.
Hatalmas mamutok vázai,
gondozatlan mauzóleumok.

Learatott, üres szántóföldek.
Nyikorgó, rozsdásodó biciklik.
Sötétedik. Hűl a levegő.
A mező közepén szanaszét
egy lebontandó évszak alkatrészei.

#6

Amikor előjöttek az éjszaka lovai,
sűrű kátrány volt az ég.
Csend volt.
Patáikon csillogott a harmat.
Inni jöttek a hűvös vízből,
hogy felejtsék a port,
a végtelen mezőket,
a tűző napot.

Legelni kezdtek.
Csak a halk harapásokat lehetett hallani,
a fű apró roppanásait.
Mindent betöltött az evés folyamata.

Mintha a csend és a friss levegő
a megtisztulás, a felejtés hamis záloga lenne.
Elhiteti,
hogy a végére minden összeszedi magát és megjavul,
mint haláluk előtt a gyógyíthatatlan betegek.

*

Lassan kel a nap,
felköhögött váladék.

Morajlás az utcán.
Kukáskocsi.
Mint valami hatalmas,
elrontott gyomor végjátéka.

#10

Nagyanyám élete vége felé sokszor beszélt arról,
hogy a halott rokonokkal álmodik.
Mondták, hogy nemsoká eljönnek érte.

Fent ültek a diófán.
Halkan rázták a leveleket,
és hívogatták suttogva,
mintha ki akarnának csalogatni
az odújából egy félénk állatot.

A vasút mellett lakott,
tisztán lehetett hallani a hangosbemondót.

Puskás Dániel (1990, Hatvan)