Solti Gyöngyi regényrészlete

Liam Moody felvétele

Nem beszélünk róla

„Ami kívül van, az semmi a bentiekhez képest!” Karen ízlelgette ezt a mondatot, az egyetlent, amit eddig a szomszéd ágyon fekvő húsz év körüli lány mondott neki. Reggel óta elmondta többször is, hol halkan, alig érthetően, hol ingerülten, egyszer pedig egész hangosan, szinte kiabálva, a szavak között szüneteket hagyva.

Karen nagyon szerette volna megkérdezni, hogy hogyan kell érteni, hogy a bentiekhez képest. Az, ami kívül van, az látszik, Karen jobb karján, a szomszéd lány mindkét lábán. A Lichtenberg-féle ábra még szépnek is mondható, a lány bőréről azonban már majdnem teljesen eltűnt. Maradtak a hegek, forradások nyomai, mint egy domborzati térkép.

Karen néha kiment a folyosóra a nagy tükör elé, és szemügyre vette magát. Próbált úgy állni, hogy a bekötött jobb keze ne látszódjon, és elképzelte, hogy a bőre mindenhol hibátlan és egészséges. Ilyenkor megállapította, hogy minden rendben van rajta, nem is értette, hogy korábban mi baja volt szinte minden testrészével. A haját vékonynak és fénytelennek tartotta, de most úgy látja, hogy a vállig érő világosbarna lobonccal nincs is semmi probléma. Mellben is mintha erősödne, a csípője meg nem is olyan széles. Egy teljesen átlagos tizenhárom éves, normális külsővel, persze csak ha eltekintünk attól a bizonyos, cseppet sem apró szépséghibától. Ráadásul nem mindenki olyan szerencsés, hogy a tükör elé tudjon állni úgy, hogy csak az ép részei látszódjanak, a szobatársa például bajban lenne, ha a lábait szeretné eltakarni.

A fura lány a szomszéd ágyon az utolsó műtétre jött a kórházba, ma délelőtt viszik is. Hamarosan jön egy zöld ruhás műtősfiú, talán éppen az a szeplős, akit Karen már jól ismert, lehet, hogy elmond megint pár erőltetett viccet is, de az is lehet, hogy ezzel a szép szőke lánnyal, aki inkább már nő, nem mer viccelődni. Karen lopva nézte a furcsa jégkirálynőt, és arra gondolt, hogy talán a külsejét elcsúfító forróság hűtötte belül fagypont alá. A szikrák a szívébe fúródtak, és jégkristályokká dermedtek. Talán erre utalt a szomszédja is, amikor a bentieket említette.

Két napot kellett várni, hogy magyarázatot kapjon.

Két nap múlva, túl a műtét utáni szörnyű időszakon, a lány sokkal barátságosabb lett. Elfogadta Karen ajánlkozását, hogy hoz neki vizet, segít az ebédnél. Szólt, hogy ne hívja Alexandrának, az a név csak arra jó, hogy kiírják az ágyára, jobban szereti az Alexát. Érdeklődött, hogy mi történt vele, rácsodálkozott a különös részletekre. Megcsodálta Ribizlit, a rongybabát, amit Karen Nellitől kapott a szülinapjára, és meghallgatta, milyen szerepe volt a balesetben. Meg azóta is.

Amikor Karen befejezte a történetet, és már nem volt semmi, amit ne mondott volna el, megkönnyebbülve fújta ki a levegőt az utolsó mondat után, és ránézett a lányra. A lány a babát nézte, a baba nyakában az apró piros gömbökből álló gyöngysort.
– Ribizli? Elég gáz.
Felvonta a szemöldökét, halványan elmosolyodott, vizsgálgatta a játékot, aztán elgondolkodva, szinte csak magának mondta:
– Miért nem Rizi? Az rövidebb.
Aztán hirtelen Karenre meredt.
– Elmondtad ezt már másnak is?
– Csak neked. De el fogom, mert nagyon jólesett!
– Megőrültél?! Soha senkinek! Érted?!
Nagyon komolynak tűnt, annyira, hogy Karen egészen megszeppent.
– Ne már! Miért ne?
– Én elkövettem azt a hibát, hogy meséltem arról, hogy mi lett más bennem, elmondtam a szüleimnek, az orvosoknak, aztán az újabb orvosoknak, aztán a pszichiáternek az intézetben. Most nem engednek haza, ide is csak a műtét miatt hoztak, utána visznek is vissza. Meg akarnak gyógyítani. Ki akarják belőlem űzni azt a valamit, amit nem értenek. Nem segítenek semmit. Talán magam is megküzdöttem volna vele, de már nincs esélyem.

A szőke lány lehunyta a szemét, sóhajtott párat, összeszedte magát. A kétségbeesett Karen felé fordult.
– Írj naplót! Az jót tesz! Ott leírhatod, amit nem mondhatsz el!
Karen felemelte a jobb kezét, kicsit a ballal is segíteni kellett, de végül magasba lendült a bekötözött végtag.
– Nem igazán tudok – mondta.
– Akkor magadban! Csak mondj el magadnak mindent! Úgy, mintha mesélnél valakinek, akiben megbízol, vagy mintha naplót írnál.
A ki tudja, milyen belső hangokkal küzdő jégkirálynőt másnap átvitték egy másik kórterembe. Az ajtóból még visszafordult egy utolsó tanácsra:
– Azt a krémet, amit adnak, azt mindennap használd, különben megbolondulsz, annyira húzódik. Nagyon büdös, de megéri.

Karen megfogadta, és azt is, hogy hallgasson bizonyos dolgokról. Nem merte senkinek elmondani, hogy miket tapasztal a baleset óta, pedig olyan sokszor belekezdett volna, már vette a levegőt, mutatta volna Rizit, akit persze nem lehetett máshogy hívni most már, és kért volna tanácsot. Szívesen megosztotta volna a félelmeit valakivel, megkérdezte volna, hogy akkor ez most már mindig így marad-e, vagy elmúlik, és elmondta volna, hogy maga sem tudja, hogy melyiket szeretné jobban.

Szerencsére egy idő után ez a fejben naplózás egészen jól működött, egyre kevésbé érzett késztetést arra, hogy másokkal beszéljen a titkairól. Még arra is figyelt néha, hogy szépen fogalmazzon magában, talán, ha megint fog tudni írni, akkor ennek az iskolában is hasznát veszi majd.

Rizin és saját magán kívül csak a nagynénjével tudott beszélni a fontos dolgokról. De „arról” még Nellivel sem beszélhetett.

Solti Gyöngyi Nem beszélünk róla című regénye Takács Mari illusztrációival jelenik meg 2024 nyarán a Csimota Kiadó gondozásában.

Solti Gyöngyi (1965, Tata)

Jelenleg matematika-fizika szakos tanárként dolgozik Százhalombattán. 2006 óta jelennek meg novellái nyomtatott és online folyóiratokban, antológiákban. Első ifjúsági regényét a Csimota Kiadó gondozza.