Csősz Gergő versei

Sven Beyersdorff felvétele

hiátus

gesztenyelomb örvénylik a csarnokvíz tetején, az
írisze szürkéskék lefolyó − szippantja magába
egyre a tájat, az erdősávot, a hársfavirágzást
és kádárkockát a teraszkorlátra terített
szőnyeggel, vad daktiluszok lent, talpa alatt,
megtorpan, megfordul, kész, nem bírja tovább már,
hagyjatok engem végre! − üvöltésére sunyítva
bújnak az ól mélyére az árnyak, félrehajolnak
végig a völgyig a bokrok az útjából, nekiindul,
és ahogyan csak bír, szájába harapva, ijedten
elkezd hát trappolni a lejtőn, teljes erőből,
ettől meggörbül körülötte a tér, meg a rajta
álló kisteszkó, a madárhang dopplereződik,
ám az ütem végig vele jön, kalapál a halánték,
lódobogás közelít, lám, véres a horpaszuk, orruk
reszket, hátukon ünnepi páncélzatban a pánik

tőgyvér

Csak menekülni akarsz, más már nem is érdekel, ennek
lőttek, elég volt, sőt, sok is! Ez tényleg lehetetlen,
semmi esély rá, pláne, ha ekkora rumli van otthon.
Hogyha az asztalt most letörölgeted, egy kicsikét jobb
lenne talán, meg a laptopod, az sem párhuzamos, lám,
semmivel, így hát nem csoda az, hogy nem tudod úgy s azt
nyújtani, bárhogy akarnád! Úgyhogy előbb takarítasz
pár órácskát, átveszi OCD-d a vezérlést.
Azt tervezted, egész nap majd állást keresel,
de még egy percre se ültél gép közelébe le eddig.
Éppen az ablakokat pucolod másodszor, az utcán
észreveszel valakit, lent áll és néz mereven téged.
Ki lehet? Mit akarhat? Telnek a percek, az órák,
két szeme gyilkos kettős csillag a tér közepén. Bár
elkeseredten próbálod kirekeszteni őt, ám
nem megy túl jól ez se, ezen pedig elpityeredsz, ma
már nem először. A kurva anyádat nézegeted, mi?!
Semmi keresnivalód itt, húzz a picsába, te fasz, mert
elbaszol így mindent! – kiabálod, már te se vágod,
hogy kinek. Öklöd csattan, a ház fala tégla, nem enged.
Reccs és csend – pár másodpercnyi csalóka szabadság,
majd kifehéredik egyre a kép, rád rúgja az ajtót
rögtön a fájdalom ordítozva veled, te meg inkább
paplan alatt keresel menedéket, vissza is érve
ezzel e furcsa, magányos játék startmezejére.

csend

Fűszál csiklandozza fülem, belenő a világ, a
szél felerősödik, elmaszkolja a tücsköket és pár
távoli jetskiző bubogását már a fehér zaj,
majd kis hullámostrom a rozsdaevett kövek ellen,
teljes ritmikus őrület, aztán újra kiállás −
távoli trillák és a nyikorgó vadkacsaszárnyak,
szófoszlányok, varjak kárognak valamerre,
elterülök lent, mint a folyó, és enyhül a Weltschmerz.

Csősz Gergő (1980)