Karácsony-Rácz Boglárka regényrészlete

liaye/lomography felvétele

Fölfeslik valami a kéken át

Anyámhoz indulok, mégiscsak el kell köszönnöm tőle. A buszon észreveszem, hogy nálam van a fényképezőgépem. Elképzelem, milyen lenne anyám egy olyan képen, amit én készítenék. Éles, szögletes, merev. Rezeg a mobilom, Péter az. Az ő tanúja Vera, az enyém ki lesz, kérdezi. Azt felelem, kapaszkodnom kell a buszon, így nem tudok beszélni. A kanyarokban tényleg kapaszkodom, de nincs sok kanyar és egy megálló múlva leszállok. Kényszeres párbeszédek zajlanak a fejemben köztem és Péter között. Szinte leugrom a buszról, miután megnyomtam a leszállásjelzőt. Egy pillanatra elsötétül minden, a menetrendbe kapaszkodom. Beszívom, aztán hosszan fújom ki a levegőt, aztán újra, még egyszer, kétszer, háromszor. Többször nem kell megismételnem, ennyi már segít abban, hogy elinduljak. Kopogok, de senki nem válaszol. Az ajtó zárva van, nem szóltam anyámnak, hogy jövök, bárhová elmehetett. Lenézek a körfolyosóról, két férfi egy hatalmas szőnyeget sikál rendületlenül. Benyúlok találomra két kaspó alá, a második alatt ott a kulcs. A konyhában koszos tányérok állnak a mosogatóban. Sajtos tészta maradéka, két cigarettacsikk, feje tetejére állított mosogatószer. Egy hirtelen ötlettől vezérelve előveszem a fényképezőgépem, és lefotózok mindent, ami anyámat jelenti. Annyiszor exponálok egymás után, ahány éve szorongok, és hagyom, hogy átszűrődjön rajtam valami, ami a fájdalmamhoz hasonlít leginkább. Keresek egy cetlit, hiányozni fogsz, anya, ezt írom rá, aztán mielőtt bezárnám az ajtót, meggondolom magam és a szemetesbe dobom. Futólépésben haladok végig a körfolyosón, mintha rajtakaphatnának valamin. A két férfi még mindig a szőnyeget tisztítja, mezítláb állnak a habban, az egyikük oda-odasandít, én pedig még inkább kapkodom a lábam. Mire hazaérek, Pétertől három nem fogadott hívást jelez a mobilom. Veszekszünk, most először fordul elő, hogy szándékosan bántó szavakat vágunk egymáshoz. Én provokálom, miután számonkér, miért nem vettem fel a telefont. A végén azt üvöltöm, mi a fasznak akar feleségül venni, ha egy kicsit sem képes tiszteletben tartani, hogy néha kell tőle egy kis távolság. Lesöpri a táskámat, nagyot koppan, benne van a fényképezőgépem. Hisztérikusan zokogok, aztán alig emlékszem valamire. Péter tart, valakinek tartania kell, míg kétrét görnyedek. Megnézzük a fényképezőt, működik, el sem hiszem. Nem akarom elmondani Péternek, hogy miért olyan fontosak számomra ezek a képek. Tulajdonképpen azt sem osztom meg vele, hogy milyen képek. Éjfélig a konyhaasztalnál ülök, olvasok, Péter kétszer is odajön, hogy bocsánatot kérjen. Megkérdezem, észrevette-e, hogy Vera félti őt tőlem. Vera számára ijesztő a depresszió, mondja. Csak erről van szó. Szünetet tart, kibámul az ablakon. Amikor kamasz volt, ő is egyre inkább kezdett befelé fordulni, rossz jegyei voltak, a végén vagdosta is magát. Hümmögök, mintha érteném, mintha bármit is értenék Verából. Lapozok egyet a könyvemben, hogy jelezzem, még mindig egyedül szeretnék lenni. Hajnali egykor Péter eloltja odabent a villanyt, én pedig végre megnézem a képeket.

Karácsony-Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár.