Németh Zoltán prózája

Alagi Mihály felvétele

HALLUCINÁCIÓK 7-8.

A szenvedőművész

 

Már születésemre is szokatlan, fura körülmények között került sor. Fordított pozíciót vettem föl anyámban, ezért veszélyeztetett szülés miatt a távolabbi, jobban felszerelt kórházba szállítottak. A hosszas, napokig tartó vajúdás alatt anyámnak eltört a gerince, majd pedig elveszítette a látását. Gyerekként folyton ezt hallottam születésemről: Biztos te is nagyon szenvedtél, fiam, mégis összeszorított szájjal, némán jöttél a világra. A szülészorvosok meg voltak győződve róla, halva születtél, elkezdtek pofozni, dobálni, pánikszerűen újraéleszteni, majd végül az egyikőjük jéghideg vízcsap alá rakott. Csak ekkor, a tízperces zaklatott, lihegő tortúra végén sírtam fel.

 

Kisgyerek voltam még, amikor keresztanyám kötőtűjét szúrtam fel az orromba, majdhogynem az agyba, de a homloklebenybe legalábbis, és miután ömlött a vér, kihúztam, majd a fülembe próbáltam csúsztatni, hátha ki tudom nyomni a fejem másik felén keresztül. Belépett a nővérem a szobába, sikítva kifutott, és nemsokára jött szirénázva a mentőautó, hasonló hangmagasságon. Két hétig kezeltek, az átütött csont összeforrt, a lágy részek újra egymáshoz kapcsolódtak halvány rózsaszín sejtujjacskáikkal, és az erek pókhálója újra összekötötte a megrepesztett felületek szétnyílt folyosóját.

 

Gyerekkorom hőstörténetének egyik legszebb fejezete volt, amikor lerepedt a fülem. Éppen a magyar vándort gyakoroltam két padon, amikor egyik osztálytársam kirúgta, véletlenül?, tudatosan? az egyik asztal lábát, tenyerem alól kicsúszott a pad, és zuhanás közben csak a jobb fülem érintkezett a pad szélével. Ahogy rácsapódott, azonnal leszakadt. Ruzsik Orsi és Patus Marika azonnal elájultak, az igazgató úr a saját kocsijával vitt be a kórházba, emlékszem, az úton végig a tenyeremben tartottam a véres, lüktető, húsrojtos, lerepedt fület. Ami azért volt furcsa, mert ez a fül továbbra is ott fájt, ahonnét leszakadt, vagyis ahonnét hiányzott, tehát a fejem jobb oldalán, és nem a tenyeremben.

 

De az is emlékezetes nyári délelőtt volt, amikor a vasárnapi húslevesbe szánt zöldségfélék felszeletelésének menetét próbáltam utánozni. Kiloptam a kést a konyhából, majd a kerti műhelyben szeletelni kezdtem az ujjaimat. A nyolcadik karikánál tartottam, de nem számoltam az ujj közepén húzódó csontokkal, nem teljesen értettem, miért a nehéz, roppanásszerű hang. Ekkor lépett be apám, aki azonnal az autóhoz rohant velem, az ujjkarikákat véres zsebkendőben a zsebébe nyomta, majd a kórházban hosszú, bonyolult műtét nyomán sikerült megmenteni mind a három ujjamat.

 

De ezek csak egy fiatal tehetség öntudatlan karcsapásai a későbbi karriertörténet száraz medrében.

 

Gyökeres fordulatot tizenéves koromban vett az életem. Ekkor került a kezembe Théophile Bijou és Sade Saxon A testi deformációk és kínzások szakkönyve cím hatkötetes monográfiája. Nagyapám, a kiváló fogorvos külföldön, egy nemzetközi tudományos konferencián ünnepelte 50. születésnapját, és a résztvevők ezzel a kötettel ajándékozták meg. Tulajdonképpen ebből a könyvből tanultam meg angolul, de ami ennél sokkal fontosabb, mindent magamról. Miután fölfedeztem a családi könyvtárban, végképp leszoktam a szerencsétlen, értelmetlen és elmaradott szépirodalomról, prózáról és líráról, többet felé sem nyúltam a magyar iskolák kötelező olvasmányainak, látványosan hanyagoltam Jókait és Mikszáthot, Adyt és József Attilát, valahogy súlytalannak tűnt az egész. Bevallom, József Attila szenvedései megráztak, ebből kifolyólag egy ideig kedvenc költőmnek számított, de még benne is zavart valami. A pszichés szenvedéseket egész egyszerűen nem tudtam elfogadni. Csinált, ködös, nem valós, protézisszerű helyzetnek láttam. Jó dolgában nem tudja, mit csináljon, ezért kitalál valamilyen pszichés bajt, hogy érdekesebbnek tűnjön, kb. ez volt a véleményem. Depresszió? Ugyan. Majd ha fafűrésszel szép lassan elkezdik levágni a karját, kigyógyul mindenféle depresszióból, gondoltam. És valóban. Tinédzserként gyakran értek szorongásos, depressziós rohamok, de mindig kigyógyítottam magam a legvadabb fantáziákat is felülmúló, a fizikai fájdalom határait a végtelenbe kitoló, ájulásig tartó magányos szeánszaimon.

 

Bijou és Saxon könyvét valószínűleg nem a szerzői szándéknak megfelelően olvastam gimnazistaként. Hanem edzéstervként. Ősi ázsiai, óceániai, indián és afrikai beavatási szertartások mintájára átszúrt orr-, fül-, száj- és arctortúrákkal kezdtem.

 

A mandanok beavatási szertartása során négy napot kell alvás nélkül kibírni, majd a saját bőrüknél fogva felakasztják a tetőre a beavatottakat, akiknek mosolyogniuk kell, amíg el nem ájulnak, majd végén a kisujjukat is levágják. (Tizenhét éves koromban, 1977. május 2–5.)

 

A Sepik folyó törzsei olyan sebeket ejtenek egymáson, amelyek ha begyógyulnak, krokodilbőrszerű mintát adnak ki. Én magamnak csináltam, 1977 forró nyarán.

 

A matausa törzsben megtisztulás jellegű a szertartás, meghánytatják az embereket farudak segítségével, utána nádszárakat nyomnak az orrukba, ezután pedig felvágják a nyelvüket.

 

A xhosa törzs fiútagjait megborotválják, majd a hegyekbe küldik őket a helyi varázslóhoz, aki körülmetéli őket. Én magamnak csináltam, sajnos a seb elgennyesedett, lázroham, vérmérgezés lett a vége, a kórházban tértem magamhoz. 1978. november 5–27.

 

Feltartóztathatatlan neofitaként 18 éves korom tájékán vetettem bele magam a csonkításos beavatási szertartásokba. Elhagyott ujjak, kéz-, láb- és bőrdarabok jelezték az értő olvasás nyomait, de ezeket egy idő után mind visszavarrtam magamnak. Ekkor már saját hűtővel rendelkeztem. Egy időben a hűtőmben több testrészem volt, mint saját magamon.

 

Hagyományos módon, citromfa tüskéivel készítem a tetoválást. Több ezerszer szúrom át az arcbőrt, véremet pedig hamuval keverem össze: „A hathetes művelet kezdetén Dora először hamu és víz keverékéből pasztát kever. Ezzel festi a motívumot lánya arcára. A mintát a tetováló művész tervezi. Ezek gyakorta tradicionális, művészről művészre szálló motívumok. Ám újabbak is kreálhatók. A motívum elkészültével kezdetét veszi a hetekig tartó fájdalmas tetoválás. Az állnál kezdve Dora egy citrusfa-tüskét ütögetve szurkálja Peggy arcát, amíg az kivörösödve vérezni nem kezd. Peggy érzi a fájdalmat, de nem mozdulhat. Nyugodtan kell feküdnie és tűrnie a döfködéseket. Mikor az arc már eléggé véres, Dora víz és hamu keverékét dörzsöli a sebbe. A hamu-paszta összekeveredik a vérrel, örökkévaló nyomot hagyva Peggy bőre alatt. A műveletet addig végzi, amíg a vonalak megfelelő vastagságúra sikerednek. A tetoválás elkészítése hetekbe telik, mivel a művelet annyira fájdalmas, hogy a lány csupán kis adagokban képes elviselni az arcfestéssel járó megpróbáltatást.” (Bijou – Saxon, i. m., III., 231–232)

 

“Életemnek ez a szakasza fény és árnyék. Csak a test képes meghatározni téged. Az idegek zongorajátéka. A szenvedés vonósnégyese. Az állati üvöltés. A félelem és teljesítmény kényszere. A magány szöges koporsója. A spanyol csiklandozó mint szerelmem keze. („A spanyol csiklandozó az egyik legszörnyűbb kínzási módszer volt a történelem során. A vétkeseket kikötözték, majd egy hosszú, karomszerű, nagyon éles eszközt húzkodtak a testükön, ami nemcsak a bőrüket, hanem a mélyebb rétegeket is felsértette. Ezt a kínzási formát sokszor nyilvánosság előtt hajtották végre. A hosszú és mély sebek olyan fájdalmasak voltak, hogy az áldozatok rendszerint még aznap meghaltak.” [Bijou – Saxon, i. m., IV., 93–94]) A bambuszkínzás Carl von Linnéje akartam lenni. A sírás Rimbaud-ja. A fájdalom Homérosza. Könyvet a testemből, amelynek minden sejtje őrzi az összes fájdalmat. „A bambuszkínzás Ázsiában volt kedvelt büntetési forma. Már régen is jól tudták, hogy a bambuszok az egyik leggyorsabban növekvő növények, egy nap akár 30 centimétert is nőhetnek, ráadásul rendkívül erősek is. Ezt kihasználva a bűnösöket néhány frissen vágott szárra fektették, majd kikötözték őket, és vártak. Egy-két nap elteltével a bambusz szó szerint belenőtt az emberek testébe, átszakította a bőrüket és szerveiket, majd a másik oldalon ismét előbukkant.” (Bijou – Saxon, i. m., IV., 353)

 

A test tekintse úgy a lelket, hogy az mindenhonnan áramlik, ömlik, árad és sugárzik, így töltve be őt. Plótinosz hazudott. A lélek tekintse úgy a testet, hogy az mindenhonnan áramlik, ömlik, árad és sugárzik, így töltve be őt. A lélek tekintse úgy a fájdalmat, hogy az mindenhonnan áramlik, ömlik, árad és sugárzik, így töltve be őt.

 

Huszonkét éves koromban az orvos, akinél hetvenötödször kötöttem ki, már érzéstelenítés nélkül varrta össze a vágott sebet a lábamon. Csak befelé nyöszörögtem. Azt mondja, a Charité – Universitätsmedizin Berlin éppen ilyen alanyt keres. Legyek szenvedőművész a világ elit kórházaiban. Kísérlet kísérlet nyomán, az összes orvosi szakkönyvbe kerülve biztosítva a halhatatlanság összes létező formája. Formaldehidben.

 

Szenvedőművész lettem. A szenvedés mértékegysége az 1000 Nmth, vagyis az 1000 Németh. Egy foghúzás, érzéstelenítés nélkül, 562 Nmth. 18 milliméteres hajlékonycső felvezetése a húgyhólyagba a húgycsőszűkületes páciensnél csupán 203 Nmth. Karlevágás 912 Nmth. Szemkitolás vésővel, kötőtűvel 931 Nmth. Élve megnyúzás 977 Nmth. Pénisz levágása a makk alatt 944 Nmth, a makkon 961 Nmth.

 

“A múltban rengeteg borzalmas kínzási módszert alkalmaztak, azonban volt köztük kettő, ami még ezek között is kivételesen szörnyűnek számított. Az egyik az emberek eleven megnyúzása volt, itt a kínzók néhány hosszú vágást ejtettek a test körül, majd elválasztották a bőrt az izmoktól. A legrosszabb az volt benne, hogy sok esetben az emberek nem haltak meg azonnal, hanem napokig életben maradtak. Általában nyilvánosan nyúzták le és láncolták fel őket, ezért ki voltak téve az időjárási tényezőknek, madaraknak, rovaroknak és olyan embereknek, akik kövekkel vagy hasonló tárgyakkal megdobálva kínozták tovább őket. Végül nemcsak a fájdalom, hanem a fertőzés és vérveszteség végzett velük.” (Bijou – Saxon, i. m., V., 299)

 

Ötvennégy éves vagyok. Kórházról kórházra járok. Kínától Zimbabwéig, Irántól Csádig, Izlandtól Új-Zélandig, Izraeltől az USA-ig. A gyógyszergyártók rajtam kísérletezik ki a legkifinomultabb mérgeket és a legvadabb orvosi műszereket. 33131200-9 Fogászati varrótűk. 33131300-0 Eldobható fogászati berendezések. 33131400-1 Fogszonda. 33131500-2 Foghúzó készülékek. 33131510-5 Fogászati fúrók. 33141128-3 Sebészeti varrótűk. 33141200-2 Katéterek. 33141210-5 Ballonos katéterek. 33141220-8 Kanülök. 33141230-1 Tágító eszközök.

 

Még egy nő van rajtam kívül ebben a munkakörben. Egy gyönyörű eritreai lány, az ő testének sincs már egyetlen érintetlen darabja sem, fűrészek és fogók, sebészkések és orvosi cérnák („Nem felszívódó sebészeti varróanyag. Kék színű, monofil fonal. Szövetbarát, egyenletesen siklik a szövetben.”), idegek kitépése, nem folytatom. Első szeretkezésünk idején Ena az én péniszemmel hatolt saját vaginájába, amelyet a lábam közé operáltak. De szerelmesek akkor lettünk, amikor véletlenül?, tudatosan? egymás kezét varrták vissza ránk. Úgy öleltük egymást, hogy ő az én kezemmel, én az övével. Aztán másnap a hiányzó kezünkkel. És így tovább.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/7-8. nyári duplaszámában

 

A szerző a szöveg megírása idején a Kisebbségi Kulturális Alap (Kultminor) ösztöndíjában részesült.

 

Németh Zoltán (1970, Érsekújvár)

költő, irodalomtörténész (Varsói Egyetem). Portréját Mariia Kashtanowa készítette.