Borsai Szandra prózaverse

Sven Beyersdorff felvétele

Rengés

Ő volt ez a kettévágott város, ő volt a két part, egymást soha el nem érő, és ő volt a kettévágás is, ami elválasztja az egyiket a másiktól, hogy csak kezüket tudják nyújtani. De a testek soha, a két part sosem ér össze, mindig marad egy kis ér, egy csermely, a delta, a széles, önterülő folyam, hogy csak nézni tudják egymást, semmi többet. Fájdalom volt, minden ízében fájás. Fájás és dühösség. Állt a híd közepén. A hidak nem tartoznak sehova, tartozás nélküliek, csak a hídmester kószál bennük, a jó pásztor, aki számon tartja egyre burjánzó rozsdafoltjaikat, lemálló betontakarásaikat, kilazuló csavarjaikat, szét- és összecsúszó dilatációs fésűiket, a roppant feszítőerőt a kábelekben, a lehorgonyzókamrában fogyó készleteket. És szól, de hiába szól, pedig időben szól, hiszen ismeri a romlás természetét és ismeri a felettesei természetét is, negyven nap múlva elpusztul Ninive, prófétálja, de mintha semmi sem történne, Ninive sem pusztul el, a hidak sem szakadnak le, még akkor sem, amikor már rég le kéne szakadniuk, amikor már nincsen az a törvény, ami szerint állniuk kellene, de Isten lelke becsusszan a réseken, kitölti a repedéseket, mint szivacsos állomány a csontban, úgy tartja meg, egy ideig még tartja, tartja. Valaminek a szabadsággal kell itt lennie, gondolta, miközben állt a lezárt híd közepén, a testek szabadságával a halálra, nem csak az emberek, a műtárgyak, a házak is, nekik is meg kell halniuk és ők sem tudnak meghalni, ha kellene, ráadásul önkezükkel sem vethetnek véget az életüknek, hiszen ki látott már a bánattól vízbe omló hidat, a megélt szörnyűségektől beszakadt pincefödémet, a kínzások sikolyaitól összedőlő falakat. Meg akarta várni a földrengést itt a híd közepén, amit Dulácska professzor ígért dinamika órán, a statisztikák szerint jönnie kell, de nagyon éhes volt, a gyomra összefacsarodott, összegörnyedt, és a szél is fújt, a szél volt a legrosszabb, attól mindig fájt a feje, úgyhogy elindult Pest felé, de lassan, hátha még elcsípi a földrengést, ami megadná a kegyelemdöfést ennek a szegény városnak, aminek mint a foglyok fogát, kiverték a fölszinteken a merevítő válaszfalaikat, nem halálos, még nem, generációkon át elnyújtja a szenvedést, de ha jön az ítélet, nincsen ami ellenállóvá tegye, elsöpri, eltemeti, beszakítja az álmokat végleg.

Borsai Szandra (1991, Monor)

Írásai megjelentek többek között a Műút, a Kortárs, a SiópART hasábjain, illetve a SZIFONline és az Irodalmi Jelen felületein. Jelenleg építészként dolgozik. Budapesten él.