Szirmai Panni: Komolyan gondolod? – 3. rész

liaye/lomography felvétele

Koncentrálnom kell valamire, vagy elhányom magam a viharos széltől. Felkavarodott bennem minden. Akkor is esett, amikor megismerkedtünk. Nem zuhogott ennyire, de esett. Minden esőről az jut eszembe, az első közös eső. Még anyám temetésén is, hihetetlen.

Tudtam, hogy rám vár.

Senki más nem volt a kinti medencénél, amikor zárás előtt fél órával bementem a csepergő esőben. Nem szeretek a fedettben lenni, itt jobban érzem magam körül a vizet. A medence szélén téblábolt az öltözők előtt.

Nem akartam miatta megszakítani az úszást. Minden alkalmat meg kell ragadni a testmozgásra. Ennyit megtanultam az évek során anyámtól, aki egész életében fogyókúrázott. Nincs lógás, edzés van. Azért amikor a srác törölközött, próbáltam jól megnézni. Combközéptől lefelé nagyon tetszett. A válla is elég széles. Nem bírom, ha valaki nyeszlett. Az a típus, aki a törölközőjét szögletesre hajtogatja, a papucsát elvágólag a pad alá helyezi. Amúgy undorít a rendmánia, anyám jut eszembe róla. Háromszor fordultam a medence szélén, és még mindig dörzsölte magát. Tudtam, hogy meg fog várni. Már láttam itt-ott a városban, külföldiekkel lóg, erasmuszos lehet. Olyan kocsmákba jár, ahol van fociközvetítés a tévén. Én oda soha nem megyek be, így legtöbbször elkerüljük egymást. Madrid elég nagy ahhoz, hogy véletlenül nem találkozunk össze. Ehhez a sors kell.

Toporgott még egy ideig a szitáló esőben, gyűrögette a gyorsan száradó törölközőjét. Nem siettem, leúsztam az ezresemet, ahogy évek óta minden szerdán és pénteken. Amióta Gabi beteg lett, ide járok. A feszített víztükör az én templomom. Itt tudok elvonulni a gondolataimmal. Anyám persze ezt sem helyeselte. Folyamatosan szüksége volt rám, elvárta, hogy körülötte legyek.

Anyám számára én, az első lánya voltam a második esély. Pótvizsga, amin kijavíthatja az élete során vétett hibáit. Mintha a felújított változata lennék. A név is teher, amit tőle örököltem. Gyerekkorom óta utálom, mindig én voltam a kisdolores a családban. Mert ugye, ő volt a nagy. Akinek nagyon hosszú a haja, akinek nagyon mély a dekoltázsa, akinek mindig kisírt a szeme. És aki nem mulasztott el naponta emlékeztetni, hogy a mi családunkban női ágon öröklődik a királynői tartás, húzzam már ki magam. A névváltoztatáson is elgondolkodtam. Majd ha férjhez megyek, megcsinálom. Akkor úgyis cserélni kell minden papírt, új életet kezdek. Lehetőleg nem itt. Eleve a külföldiek között kéne fiút keresgélni. Bár az eddigi próbálkozásaim elég hamar zátonyra futottak. Talán anyám miatt. Ha bemutattam neki valakit, azonnal elárasztotta önmagával: neveket sorolt, meg az apám bűneit, a magas rezsit, a kevés segélyt. Nem túl vonzó belépő egy bimbózó kapcsolatban.

Anyámat teljesen tönkrevágta, hogy apám elhagyta. Meg volt győződve, hogy minden férfi mocskos szemétláda. Valahol igaza volt, de ez nem segített a párválasztásomban. Gabi halála csak tetézte a bajokat. Megkövetelte, hogy minden helyzetben az ő traumája legyen a legsúlyosabb. Mindenkiből kicsikarta az együttérzést, főleg a lányaiból. Visszagondolva extrém dolgokat várt el tőlünk, már gyerekként is. Nekem kellett megírni a gyászjelentést, beküldeni az újságnak, kinyomatva kitenni a szokásos helyekre. Gabi iskolájának is én küldtem el e-mailben. Remélem, tényleg kitűzték a falújságra, ahogy kértem.

Anyám elvárta, hogy azt érezzük, amit ő, úgy gondolkodjunk, úgy hazudjunk, ahogy tőle tanultuk. Nem tudom, Sofía ezt hogy bírja ilyen jól. Neki alapélménye anyánk gyásza, nem is emlékszik rá enélkül. Bár én is nehezen tudom felidézni, milyen volt azelőtt.

Kíváncsi voltam, honnan jött ez a srác. Nem német, nem angol, az biztos. Valami kisnyelv, talán északi lehet? Látványosan fázott, de nem ment öltözni.

Direkt lassan szálltam ki a medencéből. Egy kicsit élveztem, hogy megváratom. Éreztem, hogy néz. Egyre jobban esett az eső. Megtörölköztem, bár nem volt sok értelme, és mentem öltözni. Mire kijöttem az uszodából, sehol senki. Csalódottan indultam a bringatárolóhoz.

Egy rozoga kék bringának támaszkodott. Milyen jól nézett ki vizes hajjal, tetszett, hogy zavarban volt. Innentől sokkal rosszabb, ha egy tahó. Végül jót beszélgettünk hazafelé az esőben. Nem gondoltam volna, hogy egy magyar srác ennyi mindent tud a szülővárosomról. Akkor már évek óta Madridban élt, itt tanult mérnöknek, a vizsgastressz levezetése miatt jött úszni. Megdöbbentő, mit meg nem tesznek emberek azért, hogy itt boldoguljanak. Én inkább elmennék messzire… Egész jól alakult a dolog, anyámat csak fél óra után hoztam szóba. Ez is haladás, sokáig azzal nyitottam a beszélgetéseket, mennyire rám telepszik. Ami elég riasztó, belátom. Szerencsére, ahogy a srác mesélte, az ő anyja se volt könnyű eset, de a kimondhatatlan nevű magyar faluból nem sokat tud hatni a fia életére. Gabit akkor este nem hoztam szóba.

Kiderült, hogy neki egy másik külvárosban volt albérlete. Szerettem volna felhívni magamhoz, de anyám még sürgött-forgott ilyenkor este. Amikor kikukucskált a gondosan behúzott függöny mögül, elköszöntem a sráctól. Roberto. Lesz még dolgunk egymással, ez volt a megérzésem. Az első estére, amikor anyámmal találkozott, inkább nem akarok emlékezni…

Most meg már a férjemként cuppog mellettem a felázott temetőben. Csúszik a kezem az esőtől, ahogy a kezébe kapaszkodom. Kedélyesen cseveg valakivel. Feltalálja magát ahhoz képest, hogy nem idevalósi. Hozzánk nőtt.

Olyan temperamentumos ez az eső, mint anyám volt. Tetszene neki ez a színpadias jelenet. Csapzott gyászmenet vonul az ő kedvéért a sírhoz. A zsebkendő is szétázott. Rajta kívül senki nem szerette ezt a kis porcelánfigurát. Bele akarom tenni a koporsóba. Mégiscsak az anyám. Talán Manuelnek sem fog hiányozni.

Szirmai Panni (1988, Budapest)