Benkő Imola Orsolya rövidprózái

Marko Slavkovic felvétele

Partvonalon

Kiss Laci meglepődött miután szerda reggel kipattant az ágyból és teljesen egyedül el tudott menni vécére. Nem kellett felébresztenie, hosszú percekig szólongatnia a feleségét, hogy segítsen neki. Nem könyörgött pár csepp pisiért, bőséges sugárban spriccelt a kagylóba. A bal karjában élet volt, könnyedén megemelte, és egy erőteljes mozdulattal lehúzta a vécét. A tükörből egy arc nézett vissza rá, akit legalább ötven éve nem látott.

Becsukta, kinyitotta és becsukta a szemét, felvételeket készített az agya, amelyeket alaposan megvizsgált, kereste a kitágult pórusokat, a világosbarna, szőrös anyajegyét, figyelte sűrű szemöldökét, vastag száját, szőke bajuszát, de nem volt mit tenni, belátta, hogy bár kristálytisztán nem emlékszik önmagára, az a fiatal férfi a tükörben ő. De mi van, ha csak a tükörben létezik? Ha ő csak egy kép, a valóság pedig ugyanaz, mint tegnap? Nem tud sem felkelni, sem felállni az ágyból, nem tud enni, mert nincs már egyetlen jó foga sem, nem tud menni, mert be van dagadva a térde és a bokája. A bal lábát képtelen két centinél magasabbra emelni, ráadásul nem érti őt az asszony, mert süket, meg egyébként sem tudja, mi zajlik benne igazán.

Kinyitotta a szemét: a fiatal arc nem tűnt el a tükörből, kivillantotta tökéletes fogsorát, végigsimított a bal karján, amin már nem volt pikkelysömör, nem hámlott, nem viszketett, és főleg nem piroslott a teste, akár a forgalmi lámpa. A bőr tökéletesen rásimult, benne feszített egykori önmaga. Kiss Laci kilépett a fürdőszobából, nem csoszogott, nem húzta a lábát, benézett a másik szobába, de az ágy üres volt. Nem bolondultam meg, nem történik semmi furcsa, ismételgette magában nem kerültem párhuzamos világba, nem lehetek más, csak önmagam.

Bement a konyhába, kávét akart csinálni, de nem talált meg semmit, mivel rájött, hogy még sohasem járt ebben a konyhában.

Nem tudta, hogy működik a modern kávéfőző, nem találta a kávét, a cukrot. Kinyitotta a hűtőt, nem volt benne tej, de sör igen, és Kiss Laci megörült, végre nem kell az asszonyra várnia, hogy felpattintsa, megy egyedül is. Nem kell ülnie, hisz állhat is, nem kell többet panelban élnie, mert ruganyos lábain bármikor kisétálhat az ajtón. Nem vár a liftre, sem az asszonyra, nem vár öreg barátaira, nem vár többet senkire, elindul és addig megy, amíg meg nem érkezik a nagy vízhez, a hullámzó, kiszámíthatatlan deltatorkolathoz, meg a csónakhoz, amely a kikötőben várja: nem egy, nem kettő, nem három, hanem sok évtizede. Beszáll a motorcsónakba, és a révész fia méregdrágán átviszi végre a túlpartra.

Kószálás a labirintusban

Ariadné a Lidl bejárata előtt sodorgatta aranyfonalát. Egészen pontosan aranyszínű sztaniolt kuncsorgott a boltból kilépő gyanútlan vásárlóktól. Csak egy szem aranyszínű szaloncukrot, hajtogatta megállás nélkül. Egy idő után feladta a könyörgést, inkább kikukázta az eldobott sárga sztaniolokat, és csak sodorta, sodorta őket, amíg szép hosszú nem lett a zörgő fonál. Időnként meghúzta a kannásbort, tél volt, hideg, de ő tudta, hogy holnap eljön végre a nagy nap.

Thészeusz mit sem sejtett Ariadnéról. Szörnyeivel küzdött a város szélén. Védte a sátrát az illetéktelen behatolóktól. Tudta, ha egyszer rettenetesen rájuk ijesztene, mondjuk, beleállítaná a kést az egyikükbe, folyna a vér, de rendesen ám, nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem egyenesen az aortából törne ki, megállíthatatlanul, mint egy piros szökőkút, akkor vége lenne a kutyakomédiának. Hallgatná a vér csobogását, halálhörgés bugyogna a Minótaurosz banda leghangosabb tagjából. Nem, nem bírna magával, ha megérezné a meleg hús puhaságát, a feszes izmokban döcögne a kés, ő pedig csak szabdalná, kaszabolná azt a vadállatot, aki már többször kirabolta. Thészeusz bekerült a labirintusába, és fogalma sem volt, hogy szabadulhatna onnan.

Ariadnénak viszont pontos elképzelései voltak. Járt már ő a szigeten, elment a labirintus bejáratáig. Hallotta a Minótauroszt, kurjongatott utána, de mintha száz lába és öt feje lett volna, miközben azt kiabálta, hogy kifele innen te kurva, ez magánterület. Itt nem kelleted magad, vagy fizetsz, ha használod a területet, hallod, faszszopó?

Ariadnét még senki nem kurvázta le. Soha nem árulta a testét, még csak ráutaló gesztust sem tett, akárhányszor húzta is meg a boroskannát. Akkor látta meg Thészeuszt a sátra körül. Épp paradicsommagot ültetett, meg valami gyomnövényt. Ariadné úgy érezte, neki akarja adni a sztaniolfonalat, és ez a kiskert mélyen meghatotta. Tudta, hogy dolga lesz még a kiserdőn.

Úgy lépett a sátorhoz, hogy senki ne hallja a közeledtét. A cipzár rossz volt, szemmagasságban nagy lyuk tátongott előtte. Thészeusz a hátán feküdt, hortyogott. Ariadné a férfi bokájára kötötte a sztaniolfonál végét, amit időközben vékony fémszállal megerősített. Természetesen gondosan be is vonta aranyszínű papírral. A szál másik végét a gyűrűsujjára húzta és elindult kifelé, mintha mi sem történt volna.

Másnap reggel a Lidl előtt állt Thészeusz, a bokája köré csavarodó aranyló bilinccsel. Ariadné meglepődés nélkül nézett fel rá.

– Kijöttél hát?
– Ki.
– Akkor menjünk.
– Jó.
– Abban a panelban fogunk élni.
– Igen?
– Meg van írva. De terhesen nem tehetsz ki.
– Nem foglak, annyira nem vagyok hülye, hogy Dionüszosz kezére játsszalak.
– Akkor jó.

Elindultak a tízemeletes felé.

Benkő Imola Orsolya (1979. Temesvár)

Sopronban és Szegeden él. Tanulmányait magyar- színháztudomány szakon végezte a Szegedi Tudományegyetemen. A Homo Ludens Project független színházi alkotóközösség művészeti vezetője, rendezője. Első regényén dolgozik. Ír, rendez, tanít.