Jakabos Orsolya prózája
A szerző felvétele
Krizantémok
Nemrég megismerkedtem ükanyámmal. Azzal, amelyik az udvarunkat beárnyékoló diófát ültette férjhez érkezése napján. Más faluból jött, de fennakadás nélkül vette kezébe új otthonának irányítását. Mosolygós, segítőkész, szorgos fiatalasszony. Milyen kár, hogy csak egyszer esett teherbe, és az is csak kisleány lett. Na, de legalább ott van neki a kertészkedés. Virágokkal is foglalkozik, nem csak zöldséget termel, mint a többi asszony.
Az emberek a faluból évről évre ükanyámtól vásároltak krizantémot mindenszentek közeledtével. Idővel a szomszéd falvakból is jöttek, mondjuk, először csak abból, ahonnan érkezett. Aztán még a városból is kijártak hozzá. Mondtam ükanyámnak, hogy a krizantémot én is szeretem. Együtt örültünk a sárga meg a rózsaszín szépségének, néhányat közösen kikötöztünk, hogy ne húzza le a saját súlya a földre, aztán a városi kertész jelentette őt a pártnál, és megbüntették.
Később találkoztam ükapámmal, a mezőn sétált. Rögtön tudtam, hogy ő az, mégis hagytam bemutatkozni. Hiányzott a jobb karja könyöktől lefelé, bal kezét nyújtotta felém. Erős, határozott mozdulattal rázta meg a kezem, aztán a semmibe révedve továbbment. Kérdezgetni próbáltam, hogy miért a mezőre jár a falu helyett. Évekig gazdakörelnök volt, most mégis folyamatosan egyedül van. Elvették a földjeit, de ha minden nap végigsétál rajtuk, akkor ő örökre a földeké marad. Sokadjára csalódott az emberekben, pihenni szeretne. Továbbindult, az én lábam pedig gyökeret vert. Vajon a jobb alkarcsontját és ujjperceit melyik katonakórház udvarán temették el?
Keresem dédanyámat az iskolában, de az apácák nem engednek be. Nem tudják, hogy én ki vagyok, vagy valami ilyesmit mondanak, nem értem pontosan, mert németül beszélnek, és én angolból vagyok jobb. Mindegy, nem baj, dédanyámmal úgyis fogok majd találkozni gyermekkoromban.
Hazafele meglátogatom a másik ükanyámat. Sírnak a gyerekei, mind az öt. Segíteni szeretnék, de nem tudok megmozdulni. Nézem őt, keresem benne a falu szépét, mindenki szerelmét. Csontsovány, sápadt embert látok. Nézem dédapámat is, a félárva, testvértelen kisfiút, aki most még együtt szenved beteg anyjával és testvéreivel. Keresem a tekintetében a boldogságot, láztól csillog a szeme.
Ükapám nincs itthon. Ő is valahol a mezőn van, az embereivel épp forgatják a szénát. Jól át kell forgatni, hogy ne fülledjen be, mert akkor kárba megy. Akkor hiába vártak rá türelmesen, hiába örültek az esőnek, a napsütésnek, hiába töltöttek napokat a kaszálással. Hiába volt minden, ha nem lesz, amit egyenek télen az állatok. Amíg még vannak állatok. Vajon az öreg ránézett reggel ükanyámra, mielőtt elment a mezőre? Remélem, megfogta a kezét és homlokon csókolta búcsúzóul. Ő most nem tudja, de hosszú évekig fog még élni azt követően, hogy az egyetlen felnővő fia a fronton marad. Talán csak az unokái tartják életben, akiknek amúgy nem adhat majd semmit, csak a vezetéknevét. Minden mást elvesznek tőle. Próbálom kérdezgetni, de nem akar ezekről beszélni, inkább viccelődik, hogy igazából ő a Télapó a Coca-Cola reklámokból. Nevetek rajta, mert jópofa próbál lenni, de az az igazság, hogy azt a Télapót ő nem is ismeri. Azt csak én tudom, képekről, hogy hasonlítanak egymásra.
Elfáradok. Szólok nagyanyámnak, hogy ennyi mára elég, holnap úgyis jövök. Ha eszébe jut valami fontos, jegyezze le.
Jakabos Orsolya (1995, Kézdivásárhely)
Nyújtódon nőtt fel, jelenleg Budapesten él. Színháztudományt tanul, közönségszervezőként dolgozik. Eddigi írásai a Látó és az Irodalmi Szemle felületein jelentek meg.